Intettem a pultosnak, hogy adjon még egy pohárka pálinkát ennek a jóembernek. Van, amiről nem tudhatnak ezek a derék falusiak: például azt, hogy egy galériának dolgozni nem leányálom és egy elvadult hegyi remete sem lehet rosszabb, mint az újgazdag megrendelők és a magukat messiásnak tartó művészek.

- Kíváncsi ember vagyok. Legfeljebb majd megmosakszom, ha megdobál. Azért vállalja, hogy elvezet a barlanghoz?

- Annyiért, amit kínál nekem ezért az idegenvezetésért? Noná! Annyiért még a pokol kapujához is elviszem!

Nem könnyű a legális műkincskereskedelem… A klasszikusokat aranyáron mérik, a modernek meg senkinek sem kellenek. Néhány hete a tulajunkat megkereste egy parvenü, azzal, hogy mondja meg, mennyibe kerülne elkészíttetni a lovasszobrát, s megadta a művész nevét is, aki szerinte alkalmas lenne erre az alkotásra. Az egyetlen probléma, hogy erről az alakról már évek óta nem hallott senki sem. A főnököm megpróbálta rábeszélni a megrendelőt, hogy inkább egy Harley-Davidsonon örökíttesse meg magát, az sokkal férfiasabb, de az ügyfél kötötte az ebet a karóhoz, hogy ha István királynak kijárt a lovasszobor, akkor neki is… Hát elkezdtem nyomozni a mester után, hogy eljussak ebbe az Isten háta mögötti faluba, bízva abban, hogy a pénz a legjobb pszichiáter, ami még a legőrültebb alakot is képes észhez téríteni.

Másnap reggel telepakoltam mindennel a zsákomat, amiről csak feltételeztem, hogy hatással lehet a Művész úrra, hiszen mindenkinek meg van a maga ára. Csak ez az ár a „tisztességes” és „becsületes” emberek esetében magasabb és nem pénzben kifejezhető. Az újgazdagok, akik úgy érzik, hogy a világot kézben tartják, mindent pénzzel akarnak elintézni, pedig a legtöbb ember szeret abban hinni, hogy ő jó és nem megvásárolható – nos, őket megnyerni nem üzlet, hanem művészet!

Útközben megállapítottam magamban, hogy reménybeli üzletfelünknek meglehetősen jó ízlése van: tökéletes csend, harmónia, természet és magány. Ha lenne egy kis tehetségem a festészethez, ideköltöznék és havonta 10 képet festenék, amit a hipermarketek előterében jó áron el lehetne adni. A legtöbb ember merengve nézi az ilyen képeket arra gondolva, hogy jó lenne egy kunyhóban élni egy ilyen vidéken, aztán sóhajt, megnézi az okostelefonját, posztol valamit a közösségi oldalakra és tovább döglik a monitor előtt. Mégis, ezeknek a giccsek jelentik az utolsó kapcsot azokhoz az értékekhez, amikért a nagyszüleik nemzedéke képes volt élni és meghalni.

Vagy két órába telt, amíg felértünk a gerincre, a vezetőm a szemközti hegyoldalra mutatott:

- Ott lakik. Elhoztam ide, ahogy megígértem.

- Fél továbbmenni? Valami átoktól tart? – kérdeztem vissza.

- A csudát. Megígértem, hogy elvezetem a barlanghoz, innen már egyedül is eltalál. Különben is, máskor is csak eddig szoktunk jönni.

- Máskor?

- Persze. Itt rakjuk le az árut és ő is ide pakol le mindent.

- Cserekereskedelem? Miket szokott kérni és mivel fizet?

- Semmi különös – rándította meg a vállát a vezetőm – kétszersültet, pálinkát, cigarettát, kávét szokott kérni, aztán gyümölcsökkel és kőzetekkel fizet értük, amiket eladunk a turistáknak. Nem nagy üzlet, higgye el nekem.

Inkább elhittem és tovább mentem.

A Művész úr a barlang előtt várakozott és valami gyanús anyaggal a kezében méregetett engem.

- Nem adok interjút.

- Tessék?

- Nem veszek semmit.

- Biztosíthatom… - próbáltam megnyugtatni.

- És ha fotót akarna készíteni…

- Nem! - vágtam közbe. – Én csak a művészetéről akarok önnel beszél… - az utolsó szót már nem tudtam befejezni, mivel  valami a kezéből elindult felém a levegőben.

- Ez a legrosszabb – állapított meg nyugodtan. – Ha valaki kíváncsi a csodabogárra, aki a hegyek között él, azt megdobálom. Ha le akar fotózni, olyat mutatok neki, amit nem rak ki a közösségi médiába. De azokkal, akik azt hiszik, hogy értenek a művészethez, nem tudok mit kezdeni. Azok reménytelenek.

- Azt hiszem, rosszul kezdtem… - próbáltam menteni a helyzetet.

- Ebben biztos lehet, fiatalember. Rosszul kezdte. A művészet, mint olyan nem létezik, így beszélni sem lehet róla. Minden embernek van egy belső világa, egy mikrokozmosza, aminek semmi köze sincs a külvilághoz. És amikor a belső világát megpróbálja megfogalmazni, megjeleníteni a külvilágban, akkor jön létre az, amit művészetnek neveznek. De mert minden ember más, mindenki létrehoz magának egy saját világegyetemet, a másik ember sohasem fogja megérteni. Ezért csinálhat egy művész bármit is, írhat, faraghat, festhet, zenélhet, legfeljebb udvarias tapsra számíthat, megértésre nem. Ezért fölöslegesek a szavak.

- Most már bevallhatom… Ha leteszi a kezéből, akkor elmondom… - tette hozzá óvatosan.

- Ne aggódjon – mutatta felé a tenyerét. – Csak sár.

- Nem…?

- Nem fekália, ha erre gondol. Ez csak propaganda, jobb, mint egy távoltartási végzés. Szóval, miért jött?

- Hogy egy szobrot rendeljek magától.

- Képzelem… - rázta meg a fejét.

És ekkor olyat tettem, amit a műtárgykereskedelemben még senki sem: őszinte voltam.

- Jól képzeli. Egy lovasszobrot akartam megrendelni magától.

- Történelmi? – mintha az érdeklődés szikrája csillant volna meg a szemében.

- Nem. Újgazdag, aki szeretné, hogy az emléke tovább éljen, mint az első szívinfarktusa.

- Szerethető ember?

- Nem hinném. De van pénze. Én meg szeretem a pénzt, azaz tulajdonképpen szerethető alak.

- Ez jó! – nevetett fel az öreg – De nekem ennyi nem elég. Biztos sokszor hallotta már, hogy egy művész a szeretőjévé teszi a modelljét, függetlenül attól, hogy az illető milyen nemű. Az átlagemberek azt gondolják, hogy minden művész szabados életvitelt folytat, de a valóságban csak azt tudjuk megérteni, amit igazán szeretünk, csak azt tudjuk megformázni, amivel szerelmeskedtünk.

- Hát, ezt az árat semmilyen szobor sem érné meg.

- Mi? – riadt fel a filozofálgatásából.

- Hogy azzal a pasival szexeljen. Higgye el, tudom, mit beszélek, vagy fél percig élvezhettem a társaságát.

- Akkor hiába jött, fiatalember. De meg kell mondanom, hogy még nem láttam olyan rossz vigécet, mint maga. Amióta szóhoz jutott, egyfolytában megpróbál lebeszélni arról, hogy magának dolgozzam.

- Van ez így. De ne higgye, hogy rossz üzletember vagyok. Csak felmértem, hogy maga bármit is csinálna, az a műkincspiacon forgalomképtelen lenne. Nagy alkotás lenne biztosan, de az emberek számára eladhatatlan. Az emberek szeretnek fizetni a művészetért, de csak pénzben, nem időben vagy figyelemben. Manapság csak a giccses műveket lehet eladni, vagy azokat, amiket senki sem ért meg, még az alkotójuk sem.

- Gondolja, hogy a jó öreg remete eladhatatlan árucikk lenne? No jó… - és ebben a pillanatban  éreztem, hogy talán mégis nyert ügyem van: felébredt benne minden művész legjobb barátja, a hiúság. – Megmutatom magának, min dolgozom. Mi az, amiért elbujdostam a világ elől, hogy csak az alkotásnak élhessek. Jöjjön be velem a barlangba.

- Nincs itt nagyon sötét?  - kérdeztem, amikor beléptünk.

- Az igazi szobrász a kezével lát.

- És a lábujjával – jegyeztem meg, amikor belerúgtam egy kőbe a sötétben.

- Kíváncsi arra, mit akarok megformázni?

- Igen.

- A világot…

- Hát… - igyekeztem valami nagyon bölcset mondani, de nem igazán sikerült. – Akkor jó sokat kellett dug…, bocsánat szeretkeznie.

- Méltó áldozat lett volna a művészet oltárán, de ki kell ábrándítanom: csak lélekben végeztem el, különben nem maradt volna időm az alkotásra. Már csak pár lépés és meglátja az opera mea-t…

- Mit?

- A művet. Van egy régi vers, szerzője Jézus szájába adta a szavakat: tace opera mea: hallgass az én művemről. Ezt kérem magától is: ne szóljon senkinek se arról, amit lát, amíg nem készülök el.

- De nem látok semmit sem.

- Majd fog – és ezzel megfogta a kezemet, és rárakta a szoborra.

- De hiszen ez… - nem találtam szavakat.

- Hunyja be a szemét – vezényelt a művész. – Itt a barlang mélyére már nem jut fény. Olyan tökéletes sötétséget élhet meg, mint sehol máshol. Hunyja be a szemét és látni fogja a színeket. A szivárvány semmi ehhez képest. Látja?

- Látom… - és valóban láttam abban a pillanatban. A világ összes színét.

- Simítsa végig rajta a kezét. Érzi, hogy benne van az összes forma?

- Igen. Érzem.

- Itt az ideje… indulnia kell.

- Csak még egy percet kérek.

- Csak egy percet? – nevetett fel az öreg. – Van fogalma arról, hogy tegnap délután óta csak itt ül, és fogdossa azt a kődarabot? Főztem egy kávét, kinn a tűzön, de nagy elvárásai ne legyenek.

- Köszönöm… - nehéz volt elengednem a követ, valósággal megdelejezett. De az öreg megfogta a vállamat és kiszakított a körből. Igaza volt, már régen ittam olyan borzalmas kávét, mint ott a barlang előtt.

- No, menjen. A zsákjába raktam egy kis ajándékot, az este faragtam. Adja oda a megrendelőjének, biztos boldoggá teszi.

- Mi ez? – néztem bele a cókmókjaimba.

- Egy korai alkotásom, Ferenc Ferdinánd lovasszobra. Kaparja le az aljáról a feliratot és adja neki oda, hogy ilyen lesz, hadd legyen boldog. Legalább ennyi hadd jusson neki, ahogy mondta, az első szívinfarktusa előtt.

- Mondjuk, hogy hasonlít rá…

- Vagy legalábbis arra a képre, amit gondol magáról. A görnyedt délcegnek, a kövér soványnak, az öreg, fiatalnak, a sunyi nyílt tekintetűnek akarja látni magát… Ez a szobor elég jól néz ki, hogy mindenki jobbik énjét lássa benne, de nem annyira, hogy hiteltelen legyen. Ennyi. Induljon el és többet ne jöjjön vissza.

- Akkor se, ha egyszer elkészül a szobor? – kerestem a kiskaput.

- Akkor eljöhet. De ugye tudja, hogy ez a szobor sohasem fog elkészülni?

- Igen, tudom… - És elindultam lefele a faluba.

Másnap megborotválkoztam, lezuhanyoztam, öltönyt és nyakkendőt vettem fel és a főnököm asztalára tettem a szobormakettet.

- Ez megér legalább…

- Legalább tízszer annyit, mint amennyit gondolsz.

- Kapsz ötször annyit. Rendben?

- Rendben. Tekintsük előlegnek – és kezet ráztunk.

Jó pénzt kaptam egy soha el nem készülő szoborért… De valamiből nekem is élnem kell.

Csak egy dolog zavart… hogy az ujjbegyeim nem tudták elfelejteni a sohasem látott szobor színeit. 

Forrás: