Az öregember büszkén intett a korcsmárosnak, aki rögtön egy korsó borral tért vissza. A bácsi nagyot kortyolt, elmosolyodott és ahogy reméltem, rögtön mesélni kezdett.

- Látom, világlátott nemes lovag uraságod… Bizonyára lenézi a mi kis elmaradott falunkat. Pedig, nem is olyan rég még király székhely voltunk.

- Mikor? – csillant fel a szemem. Alapelv, hogy bajbajutott királyok hálásak a segítségért.

- Hát, az mán igaz, hogy senki sem emlékszik rá, de az én öregapám még látta a királyi udvart.

- Mesélj, öreg! – bátorítottam, bár szerintem bátorítás és bor nélkül is mesélt volna, látszott rajta, hogy szeret beszélni, de a regéit már az újszülött csecsemők is unják a faluban.

- Nos – törölte meg a száját és köpött egy nagyot illemtudóan - , a falu feletti hegyen lakott egy király, akinek minden gazdagsága megvolt, csak gyermeke nem. Aztán… - merengett el.

- Aztán lett? – rúgtam bele egyet, mert kezdtem türelmetlen lenni.

- Aztán sem. Csak lánya. De az öreg király mán ennek is örült, így hatalmas keresztelőt tartott, amire meghívott hét boszorkányt a királyságából. Azért csak hetet, mert babonás volt és úgy gondolta, ez a szám szerencsés.

- Az már hétszentség – adtam neki igazat.

- De nyolc boszorka volt az országban. És a nyolcadik annyira megsértődött ezen, hogy elátkozta a királylányt, hogy mielőtt felnőne, történjen vele valami.

- Mi?

- Azt én nem tudhatom. Elátkozott az a vár, még soha senki sem tért vissza. Az öregapám mesélte, hogy a király a lánya bérmálására készült, már a tüzet is megrakták az udvaron, hogy a felnőtté válás jeleként elégessék a babáit, meghívta az összes herceget, püspököt és egyéb zászlósurat, a faluból is sokan mentek fel sündörögni a konyhára, de senki sem tért vissza. És azóta sem.

- Nem volt egy lovag sem, ki elég merész lett volna, hogy megvívja a váron ülő átkot?

- Dehogynem, nagy jó uram! Az utolsó ipp egy hete. De azok közül sem tért vissza egy sem. Pedig, ha megtörné az átkot, újra királyi város lehetnénk mi is…

Későre járt, de ahogy körbenéztem a fogadóban, úgy gondoltam, nincs az az elátkozott várkastély, ami kevésbé lehetne bizalomgerjesztő, így egy rézgarast odadobtam az öregnek és útnak indultam. Telihold volt, az ösvény egyenesen vezetett a várhoz, de a falaitól egy jó kőhajításnyira már mindent benőtt a csipkerózsa. Ez az én szerencsém, gondoltam, már megint egy kertmániás udvart sikerült kifognom. Persze, nagyon szép a virága, de jön egy átok, egy sárkány, a vár kihal, aztán a tisztességes ritterek izzadhatnak, amíg bejutnak. Azonban szerencsém volt, valaki, gondolom, az előző próbálkozó, már utat vágott, így megspórolta nekem a bozótirtást.

Már a kapu közelében jártam, amikor egy halk nyöszörgést hallottam a fejem fölül:

- Vizet…

Felnéztem, egy véres test lógott a csipkerózsán fennakadva. Már magam sem tudom, hogy másztam fel hozzá, de sikerült kiszabadítanom és a földre fektetnem. Olyan kóborlovag lehetett, mint én, az öltözéke alapján. Megitattam, hálásan nézett rám és annyit tudott csak nyöszörögni összefüggéstelenül, hogy: - A fogoly… a börtön…

És kilehelte lelkét. A ritterek írtatlan törvénye szerint eltemettem, még a pénzét és fegyverét sem vettem el. Nem árt vigyázni, ezeken gyakran átok van és egy felvilágosult XI. századi ember nem kockáztat feleslegesen. Még volt vagy három óra hajnalig, így lefeküdtem. Az éjszaka, főleg, ha a telihold is süt, inkább a gonosz teremtmények barátja, mint a lovagoké.

A faluban az Angelust harangozták, mikor beléptem a várba. Valóban nagy vendégséget tervezhetett az öreg király, alig lehetett megmozdulni, annyian voltak. Az őrök a kapuban, a parasztok éppen disznót vágtak, a takarítónő takarított, mindenki csinálta épp a munkáját, ami egy fényes lakomához csak kell – csak éppen mindenki mozdulatlan volt.

A jó öreg kővédermedős varázslat, gondoltam magamban. Egyszerű ügy: meg kell keresni a forrását, megtörni az átkot, és mindenki boldog és nem utolsósorban hálás. Nem nagy ügy, de akkor miért nem sikerült senkinek sem megtörnie eddig a bűbájt?

A konyhában éppen a húst készíthették elő. A tőrömmel nyestem egy darabot a szárnyasból: ízletes volt. Ha a királykisasszony is ilyen hamvas, szavamra, megállapodok itt. Bejártam a várat, de nem találtam semmi gyanúsat sem. Már csak a lakótorony volt hátra. Ismerve az úri szokásokat, ott lakhatott a királyi család és a kincstár is.

Ott álltam a királylány hálókamarájának ajtajában. Az őrök aludtak, az ablakot sűrűn benőtte a csipkerózsa, de a reggeli napfény pont a lány arcára sütött – és meg kellett állapítanom, hogy ő volt a legszebb nő, akit valaha is láttam. Hófehér bőr, vörös ajkak, ébenfekete haj, ahogy a krónikákban meg van írva. Már nem számított a jutalom, a fele királyság, csak az, hogy vissza tudjam adni az életnek.

Kezet csókoltam neki, megsimogattam a karját, megcsókoltam… De semmi hatása nem volt. Vagy én öregszem, vagy az a bizonyos nyolcadik boszi volt nagyon profi. Akkor valahogy másképpen kellene megtörnöm a varázst. A kastélyt átkutattam, de semmit sem találtam. Ha a rejtélynek van kulcsa, akkor ebben a szobában kell megtalálnom.

Illetve kellett volna megtalálnom... Egy ágy, benne a királylány, egy asztalka, rajta két fóliáns, olyan kicsi, sok képpel, amit a lányok lefekvés előtt nézegetnek. Egy hóráskönyv és a Naturalis Historae* rövidített kiadása.

Az egyik inda már a királylány kezére fonódott. Önkéntelenül levágtam a tőrömmel, mire azonnal három újabb hajtás nőtt ki a helyén. Újranövesztő varázslat, gondoltam – egyet levágok, három nő helyette. És abban a pillanatban megvilágosodtam. Ott hagytam a szobát és kirohantam a kapuhoz; ahogy sejtettem, az ösvény még járható volt. A varázslatoknak mindig van forrása s a közelében jobban hat, mint a távolban. Az ösvényt lassabban növi be a csipkerózsa, mint a királylány szobáját, tehát a varázslat forrásának tényleg ott a közelben kell lennie...

Órákba telt, amíg megvizsgáltam, hogy hol milyen gyorsan nőnek vissza a levágott indák és egyértelművé vált, amit addig csak sejtettem: abban a szobában kell az átokhordozó tárgynak lennie.

Már esteledett, de a lenyugvó nap fényében újra körbenéztem. A királylány, akihez egyre közelebb kúsztak a hajtások, a két könyv és… Dühös voltam magamra, hogy eddig nem vettem észre. Egy cserép az ablakban, amit már szétfeszített a belőle kinövő csipkerózsa. Igen, ennek kell lennie. Ahogy közelebbről is szemügyre vettem, egy apró barna pötty volt rajta.

Egy tapasztalatlanabb ritter kivágta volna a dudvát, de én már óvatosabb voltam. A varázslatok cselesek, lehet, hogy ezzel mindenkit, magamat is megölnék. Először vacsorázzunk. Visszamentem a konyhába, szeltem magamnak egy szelet húst és borral leöblítettem. Jóllakottan még a halál is kedvesebb.

Mikor visszatértem a szobába, már nem volt egyedül a lány. Az ablak előtt egy sötét árny állt. Az ágy felé mutatott, rám nézett és így szólt:

- Ő már az enyém. Soha nem lesz a tiéd. Csak önmagáé.

Önkéntelenül én is arra néztem, és mire visszafordultam felé, már el is tűnt.

Tudtam ki volt. A nyolcadik boszorka, akit a babonás öreg király nem hívott meg a keresztelőre. Magának akarta a gyermeket.

És szemmel láthatóan meg is tudta szerezni. Örökre.

De mit értett azon, hogy a lány önmagáé? Hiszen lényegében halott. Gondolkozz, mondtam magamnak. A csipkerózsa ebből az ablakból nőtte be a várat. A lány ültette volna el?

Odaléptem a könyvekhez. A jó öreg latin kertészeti könyv. Kézbe vettem, és beigazolódott a sejtésem. A vadrózsánál nyílt ki…

Ezek szerint a királylány valóban maga idézte elő a varázslatot a nyolcadik boszorka, vagy nevezzük inkább így, a mostoha-keresztanyja segítségével. De miért? Miért akar egy kamaszlány örökre elszenderedni?

Fáklyát gyújtottam, hogy jobban körbe tudja nézni. Lassan a lány arcához értek a hajtások. Már nincs sok időm. Ösztönösen megigazítottam a párnáját. És volt alatta valami. Egy baba. Hirtelen eszembe jutott, hogy mit mondott az öreg a fogadóban: „…már a tüzet is megrakták az udvaron, hogy a felnőtté válás jeleként elégessék a babáit…”.

A barna pötty a csipkerózsán az ő vére volt. Megnéztem a kezét és valóban, ott volt rajta a vágás. A saját vérével táplálta a növényt, azzal a varázslattal, amit fogadott keresztanyjától, a nyolcadik boszorkánytól tanult, hogy mindenkit távol tartson, hogy senki se tudja felébreszteni. Mert gyermek akart maradni. Félt attól az élettől, ami rá várt. Hogy a bérmálás utáni vacsorán az apja bemutassa egy hercegnek, hogy ő lesz a férje… Félt elégetni a babáját, félt a „felnőtté” válástól. És a boszorkány is megkapta, amit akart: egy kislányt, aki sohasem nő fel, örökké csak az övé marad

A lobogó lángnál a lány arcát néztem. Szép, tiszta gyermeki vonásai voltak. Ha nem ezt tette volna, akkor már aszott vénasszony lenne, vagy a föld alatt porladna. Talán gonosz varázslat volt, mégis megőrizte őt annak, aki maradni akart.

Már értettem azt is, miért halt meg mindenki, aki a várba merészkedett. Nem a bűbáj ölte meg őket, hanem az, hogy felismerték, hiába minden, a lányt akarata ellenére nem lehet felébreszteni.

És a lány gyönyörű volt, a szépsége megigézte a lovagokat, ezért azok inkább a halált választották, a mélybe vetették magukat, mintsem, hogy nélküle kelljen élniük.

Tudtam, nekem is ezt kellene tennem a lovagregények szabályai szerint, de őszintén szólva, sohasem hatott rám a bulvárirodalom. Elhatároztam, hogy itt hagyok mindent. Van még elég királylány a világon, akik hálásak, ha megmentem őket a gonosz sárkányoktól.

Leültem a földre az ágy végénél és néztem őt. Álomszerű volt, megértettem a többieket, hogy nem akartak nélküle élni. De mit érne az, ha én is meghalnék?

Végre hajnalodott, útra keltem hát. Szerencsésen elhagytam a várat, az ösvény még járható volt. Harmatos füvön taposott a lábam, mindenfelé ibolyák nyíltak, egyszerű tiszta virágok. Nem gonosz rózsák, amik mindent megfojtanak.

Legalább búcsúzzunk el szépen, gondoltam és szedtem egy csokorral. Talán temetési csokor lesz belőle, de felviszem a lánynak, ennyivel tartozom neki, végtére is két napig a vendégük voltam.

A kezeit összekulcsoltam, a virágot a kezébe helyeztem és arcon csókoltam.

- Álmodj, királylány… Maradj örökre szép – mondtam neki és elindultam.

Az ajtóig jutottam, amikor a lány megszólalt:

- Köszönöm.

És a varázs megtört, a mesék örök szabályai szerint.

* idősebb Plinus (23-79) híres természettudományi műve

Forrás: