Nagyjából egy hónapja hajtottam végre a tökéletes bűntényt, de semmi reagálás. Se megosztás, se kedvelés, se gratutáló csetüzenet… Érdemes ezeknek gyilkolni?

Minden akkor kezdődött, amikor elhatároztam, hogy krimiíró leszek. Mindig is szerettem a bűnügyi történeteket, a logikus felépítést, de azt hiszem, ezt felesleges magyarázni. Az ember vagy szereti a krimit, vagy nem, én személy szerint rajongtam értük.

Megírtam első próbálkozásomat, kicsit filozofikus mű volt, „A nimfomán barátnők, a gyémántok és a láncfűrész” címet adtam neki, komoly erkölcsi tanulsággal, amely szerint a bűn mindig elnyeri méltó büntetését, még ha pár ártatlan áldozat is belecsúszik.

Mielőtt elkezdtem volna kiadót keresni, gondoltam, nem árt kicsit körbe nézni, ezért beléptem egy amatőr krimiíró csoportba, hátha valakinek van valami használható tapasztalata ezen a téren. Kár volt kérdeznem… Akkor találkoztam először a Gyilkosölővel. Nem tudom, hallottak-e róla… Ha nem, akkor röviden elmesélem: a Gyilkosölő egy fantom, aki azzal szórakozik, hogy ízekre szedi minden publikálás előtt álló krimit. Ha egyben rakják fel, olyan kritikát ír róla, hogy a szerző már álnéven sem mer többet publikálni, ha részekben, akkor a 3-4. negyedik fejezet után leírja, hogy ki a gyilkos, egy kommentben. Vagy, ha nem engedik a hozzászólást, akkor a különböző fórumokban és csoportokban írja le a megoldást.

Azt a tanácsot kaptam, hogy udvaroljak neki, küldjem el előre a regényt, írjam bele a javaslatait és akkor van egy kis esélyem arra, hogy ne cikizzen halálra.

Sokat hezitáltam, de végül megfogadtam a tanácsot, és elküldtem neki. Ha finom akarok lenni, azt mondanám, hogy kivégezte a regényemet, ha durva, akkor azt, hogy kiherélte. A írás új címe „Háziasszonyok konzervnyitóval” lett. De akkor még bíztam az ítélőképességében, átvezettem minden javaslatát és vártam az olvasók visszajelzését. Ez ugyan kár volt; krimi még ilyen nagyot nem bukott. Az átlagos olvasó csak a második fejezetig jutott, a kitartóbbak a negyedikig, de egy sem volt, aki végig olvasta volna.

A következő regényemnél elhatároztam, hogy nem kérem ki a tanácsát. Titokban írtam meg, senkinek sem mutattam meg publikáció előtt. Az atomtitkot nem őrizték olyan alaposan, mint én a gyilkos személyét. Hiába. A harmadik fejezet után a gyilkosölő már telekürtölte a világhálót azzal, hogy ki volt a tettes… Ami a legbosszantóbb, hogy a legapróbb utalásaimat is helyesen értelmezte.

Ekkor határoztam el, hogy likvidálom a Gyilkosölőt. Nem voltak erkölcsi aggályaim, hiszen a regényeimben lelkiismeretfurdalás nélkül öltem meg a hőseim többségét, miben lenne más kivégzek valakit, akit csak virtuálisan ismerek? A gyakorlati megvalósítás nehezebb volt, mint gondoltam. A Gyilkosölő mélységesen titkolta a valódi személyazonosságát, mindenhol a „kritikus” szó valamelyik szinonimájával jelentkezett be. De ha még sikerülne is megtudnom, hogy kicsoda, akkor is csak a tökéletes bűntény lenne méltó hozzám.

A feladat világos volt: csak a közösségi portálokon és csevegés funkciókon keresztül hajthatom végre a gyilkosságot, azonban számolnom kellett azzal, hogy ezek mind visszakereshetők.

Majdnem egy évig készültem a nagy tettre. A Gyilkosölő minden kritikáját elolvastam, számos sors- és írótársamtól kérdezgettem, hogy nekik mit mondott és lassan építettem fel a tervemet. Megtanultam az ő fejével gondolkozni, megfogalmazva magamban két axiómát: az első, hogy tévedhetetlennek tartja magát és elvárja, hogy mások is ennek tartsák. A második, hogy valóban az…

Mindent gondosan előkészítettem. Először megírtam az új regényemet, tucatszor átolvastam minden egyes mondatát. Aztán elküldtem egy alázatos e-mail kíséretében a Gyilkosölőnek, hogy nagyon hálás lennék, ha kegyeskedne tanácsokkal ellátni.

Mindegyik tanácsát megfogadtam, átvezettem, egy kérdésben azonban nem engedtem. Bármilyen érvet is mondott, cáfoltam. Bár nem láttam, de éreztem, ahogy lassan kivörösödik a feje. Abbahagyta többi író kivesézését és csak ezzel az egy kérdéssel foglalkozott. Minden fórumot és csoportot teleírt azzal, hogy a többieket meggyőzze arról, hogy neki van igaza. És én mindenhol ott voltam és ellenérveket hoztam fel.

Tudtam, hogy csak várnom kell.

És egy nap elhallgatott, nem írt többet. Akkor tudtam, hogy a tervem sikeres volt. Már csak a napilapok bűnügyi rovatát kellett bújnom, hogy élvezzem a bosszú édes ízét. És amikor azt olvastam, hogy lakásán halva találták K. Kálmánt, pezsgőt bontottam. A rendőrség kizárta az idegenkezűséget, megállapították az öngyilkosságot. Azon a napon minden újságot megvettem és kitapétáztam vele a dolgozószobámat.

Mégis, valami hiányérzetem maradt. Minek követtem el a tökéletes bűntényt, ha senki sem tud róla? Még a tényleges életfogytiglani se lett volna nagy ár ezért a hírnévért. De senki sem, még egy gyanúsítgatás sem ért el hozzám. Már csak az utókor értékítéletében bízhatok.

Ja igen. Elfelejtettem mondani, hogy mi volt az a kérdés, amivel őrületbe kergettem a Gyilkosölőt. Én azt állítottam, hogy egy sörnyitóval nem lehet öngyilkosságot elkövetni.