Mondtam Jánosnak, hogy minden horrorfilm úgy kezdődik, hogy tudok egy rövidebb utat. Persze nem hallgatott rám, és mivel a GPS-t sem töltötte fel, már egy órája kacskaringóztunk a hegyek között. Természetesen percenként biztosított arról, hogy perceken belül visszatalálunk a főútra.
- Most már tényleg álljunk meg egy cigire! – szóltam rá az egyik faluban.
Kiszálltunk. János nekiindult gyalog, hogy valami tájékozódási pontot keressen én meg rágyújtottam és sétálgatni kezdtem. Egy ismerősnek tűnő házon ott virított az „Eladó” tábla, mint a falu gyászjelentése. János már eltűnt a látóhatáron, ráértem nézelődni, közelebb léptem és már tudtam, hogy hol vagyok: Léna falujában.

Lénával egy osztályba jártunk. Aranyosnak tartottam, de semmi több. Mint falusi és koleszos, nagyon kilógott a sorból a városi gimnáziumban. Az utolsó tanítási napon megígértem neki, hogy majd a nyáron meglátogatom.
Egy unalmas nyári reggelen buszra szálltam, hogy meglepjem. Még a nyolcvanas években jártunk, a faluban csak három telefon működött, de egyik sem Lénáéké, így csak meglepetés alapon tudtam ellátogatni hozzájuk. Sürgönyözhettem is volna, de a buszjegy olcsóbb volt.
A házat gyorsan megtaláltam, de bosszúsan konstatáltam, hogy a kapu zárva van. Épp dolgavégezetlenül fordultam volna vissza, amikor az ablakból kikiáltott egy jól ismert leányhang:
- Szia! Mássz be!
Még nem született olyan kamasz, aki ne kelt volna át egy üveghegyen is, ha egy lány várja a túloldalon. Így vigyázva, hogy ne húzzam magamat karóba a kerítésvason, átmásztam.
- Apád így akarja távol tartani az udvarlókat?
- Dehogy! Tudja, hogy azoknak nem akadály egy kerítés – nevetett fel. – Szegény nagyit tartjuk itt bent. Látszólag teljesen normális, de néha rátör a mehetnék és neki akar vágni a világnak. Múltkor is a határőröktől kellett hazahoznom.
- Vajon hova akart eljutni?
- Ki tudja? Nem látok bele a fejébe, ő meg nem mondja el. Csak annyit ismételget, de nehezen érteni, hogy valaki várja…
Aztán ennyiben is hagytunk. Beültünk a sötét szobába és lemezeket hallgattunk és mindenféléről beszélgettünk, ami éppen az eszünkbe jutott.

Talán egy hónapba is beletelt, mire újra elvetődtem a faluba. Most nem volt szerencsém, Lénáék nem voltak otthon, de a nagyi a kapuban volt.
- Fiatalember, engedjen ki!
- Kezicsókolom! Sajnos nincs kulcsom.
- Az kár – sajnálkozott. – Tudja, vár – tette hozzá magyarázólag, bár ettől semmi sem lett világosabb. – Mondja, fiatalember, nem kér egy pohár vizet?
- Ha nem nagy fáradtság, megköszönném. – Mi tagadás, nagyon szomjas voltam, a kánikula megült a hegyek között.
- Lénáék bementek a városba – mondta, miközben átadta a vizet. Meg sem várva, hogy reagáljak, folytatta: - Mondja, fiatalember, maga is a faluból származik?
- Nem, a városból jöttem – vallottam be töredelmesen.
- Furcsa – elmélkedett a néni. – Nagyon hasonlít egy kisfiúra, akit valaha ismertem.
- Ki volt az? – kérdeztem inkább udvariasságból, mintsem kíváncsiságból.
- Egy fiú az alvégről. Tudja, akkoriban a felvégiek nem közösködtek az alvégiekkel. Ők voltak a kódisok, akikhez egy tisztes gazda lánya nem is szólhatott. De ez a Peti nagy csibész volt, rendszeresen járt a felvégi kertekbe gyümölcsöt lopni. Talán nem is az íze miatt, csak meg akarta mutatni, hogy őt sehonnan sem lehet kizárni. Egyszer éppen a mi kertünket szemelte ki magának, amikor egymásba botlottunk. nem jött zavarba, felmászott a fára, beleharapott egy zamatos körtébe, az édes lé ömlött le a száján, szinte éreztem az ízét. Rám nézett azokkal a nagy kék szemeivel és megkérdezte: „Van-e kedved kódorogni, Mari?” És, - pirult el a néni ráncos arca – nekem volt kedvem kódorogni.
De – tette hozzá sietve – ne gondoljon semmi huncutságra. Csak jártuk az erdőt, virágot szedtünk, fürödtünk a patakban és meséltünk egymásnak. Peti minden fáról, minden szikláról tudott egy új mesét, amit szájtátva hallgattam.
- És aztán? – támadt fel bennem az érdeklődés.
- Így telt el a nyár. Aztán ősszel új csibészséget talált ki: menjünk fel a várba!
- A várba? – csodálkoztam.
- Igen. Régebben a faluhoz tartozott, de kilencszázhúszban a határt a falu és a vár között húzták meg. Úgy nőttem fel, hogy egyszer sem láttam, pedig egy órányi gyalogútra sincs, csak a szüleim meséltek róla. Ebbe a várba hívott engem Peti. Megijedtem, de ő nyugtatgatott; ismeri a zsandár nem járta ösvényeket. De én rettegtem, hiszen tudtam, hogy az őrök gondolkodás nélkül lőnek mindenkire, aki a tiltott területre merészkedik.
Vagy, ami még rosszabb, lefognak és akkor mindenki megtudja, hogy felvégi lány létemre egy alvégi legénykével kóboroltam. Ez még a halálnál is rosszabb lett volna a szememben.
Peti nagyon csalódott volt. Suhogtatta a vesszőjét, tépte a leveleket, morcoskodott, gyáva kukacnak nevezett és azt mondta, hogy akkor sohasem fogok eljutni a várba! És ez jobban fájt, mintha az arcomat ütötte volna meg. De akkor sem mertem belevágni az útba. Inkább hazaindultam, de Peti még utánam kiáltott: pedig ott mondtam volna el neked a legszebb meséimet!
- És aztán? – kérdeztem, bár sejtettem a folytatást.
- Nem játszottunk többet. Jött a tél és elvitte Petit magával. Tudja, kegyetlen hideg volt, az alvégről sokszor indult halottas menet.
És a következő évben jöttek a honvédek, ledöntötték a határpóznákat, azt mondták, nincs többet határ és a várra kitűzték a magyar lobogót. Az egész falu ünnepelt, csak én zokogtam otthon az ágyamban. És sohasem mentem át a várba.
Aztán negyvenötben újraállították a sorompókat és már újra elzárták az utakat.
- Soha nem jutott el a várba?
- Soha – bólintott a néni. – Hozzámentem egy derék felvégi fiatalemberhez, gyerekeim születtek. Aztán jött az új rendszer és már nem volt különbség az al- és felvégiek között, mindannyian ugyanolyan kódisok lettünk. Azután a szüleim is meghaltak, nagymama lettem, majd elment az uram is.
Most már szabad lennék, vagy mi, de csak egy bolond öregasszonynak tartanak, aki előtt be kell zárni a kertkaput.
- És? – kérdeztem, mert éreztem, nincs vége a történetnek.
- És megesküdtem, hogy nem halok mega addig, amíg nem jutok el a várba – fejezte be a néni a mesét.

Egy utolsót szippantottam a cigimből és a csikket, szemetes híján a vizesárokba dobtam. Eddig tartottak az emlékek. A szomorú valóság pedig az üres, eladásra kínált ház volt. Lénáék is itt hagyták a falut. Marika nénivel vajon mi lehet? Ha lenne időm, talán megkereshetném a temetőben a sírját – de ugyan minek?
- Hahó! Indulás! – zökkentett ki János a gondolataimból.
Beültem mellé a kocsiba és elindultunk.
- Merre? – kérdeztem.
- Át a határon, azt mondták, arra a legegyszerűbb.

„Át a határon…” – ismételgettem magamban. Már nincsenek határok, feloldódtak az EU-ban. Ha lenne még a faluban Peti és Mari, már félelem nélkül vághatnának neki a vár felé vezető útnak.
De vajon várna-e rájuk új mese?

Az út a vár alatt vezetett el. Sötétedett, már eltűnt a világ színe. Ahogy a romok felé néztem, mintha egy árnyékot láttam volna az ösvényen.
Egy árnyékot, amibe kis fantáziával, egy majd’ százéves öregasszonyt is beleláthattam volna.