Az özvegyet fékcsikorgás, halálsikoly csalta ki a házából, vészt jóslóan nézett ki az arcfestéke többrétegű mázából.
Tóbiás megszeppenve, gőzgépének fülkéjéből kimászott. Ezzel ÜTÖTTE EL Szirmit, a házi cicmányt, akit az özvegy köztudottan imádott.
Nem gyilkos ez, a bundás volt rossz helyen – gondolta a nő – és rosszkor, ám, de szembogara szikrázott, mint gyúló foszfor. Na, nem a haragtól, mert kéjéhes volt, a gyászát már félre is söpörte, vággyal nézte az izmos legényt, aki verejtékes homlokát a kézfejével törölte.
– Sajnálom és nagyon mérges vagyok most magamra – sejpegte a fiú, zavarában még bokáját is megvakarva.
Szirmi nem szólt, pórul járt, ezt megértette. A cicmányok egyszeri, halál utáni tusáját el is kezdte, nyomban oszlásnak indította prémes hulláját. Másik bolygóról származott, ahol e szokással megspórolták a temetés procedúráját. Mert ahány égi golyó, annyiféle rendező elv működik, ne gondold, hogy mindenhol a Földanya intézi a dolgokat, ő valójában csak a lábunk alatt ügyködik.
A rózsaszín betonon a reggeli pezsgés miatt gőzgépek és szöcskeszánok forgolódtak, kikerülték az esetet és a gyász gőzében vezetőik nem is nagyon morgolódtak. Errefelé ritkán halt meg élő lélek, amióta a mágia a köznapokba költözött, egészségesek voltak még a betegek is, csak Szirmi a szabály elől valahogyan megszökött.
Az égiek kusza kumuluszok mögül kandikáltak, ha léteztek egyáltalán, bomlott vággyal lesték, hogyan végzik a holtak, az élők pedig hova teszik majd az elromlott társuk testét.
Időrendben haladva a történéseken, ezek történtek a halottal történetesen:
– bajusz villant, nem is rég még peckes sörte, az enyészet besöpörte,
– teste áttetszőbe hajló küllemet vett fel, habzón lüktetetve tünedezett teteme,
– fel-felparázslottak belének kócos tekervényei, elő-előtűntek régebbi ebédjei,
– utánfutóként lógott ezen a cicmány bús teste, és követte a béltraktus dicsőségét a régi hús feledve,
igyekezve az elemésztett dimenziók sokkal másabb világába.
Kúsztak tehát bele a belek, ebbe a nemlétezés irányába. Ős öreg kéz nyúlt onnan, igazgatni a bomlott menetet, az egyszer élők végzetének ura jött a kapuhoz, ki a holtakkal tenni-venni úgy szeretett. Ez az, ami független az égitestek hús-vér törvényeitől, itt nálunk más: ahol a halottak lelkét fogadják, a belépő egy meghalás. Ez egy zárt baráti kör! Ki fentről figyelt, megfigyelte, ilyen véget ajándékba csak egy kedves balga kaphat (be).
– Bokát vakargatni ráér majd a vallatás után is! – így az özvegy, Tóbiásra ráugatva máris. – Triodóra a nevem, magát pedig mindjárt jól megismerem – tette hozzá, de már kicsit engedékenyen.
Te nem tudhatod, de a varázslatos új világban íratlan hagyomány, hogy bármiről kivallathat az, akinek kárt tettél a vagyonán. Vallató és a vallatott bizalmassá tehették az amúgy súlyos kvázi-viszonyt, de a valójában vétlen Tóbiás; a kéjéhes nőtől inkább érzett nyúlós, páni iszonyt, sem mint lelkifurdalást. A Krampusztikus stílusban épült ház elé gőzkocsijával parkolni állt a magas útpatkára, nem menekült, a nőből sugárzó mágikus erővel nem lehetett lepaktálni a maga javára.
A bejárat tetejét óriáskörömmel fedett emelvény alkotta, kettő gúnyos tekintetű szobor kőörömmel tartotta. Ha van ilyen, hogy kőöröm, ezek reprezentálják vadul: balról meztelen női alak, kőarcán groteszk mosoly lapul. Valami kőisten szeszélyét idéző sugallat noha kegyetlenné tette, öle alatt másféle elveszés veszélyét ígérő vagina nyílt gránitból és moha keretezte. Jobbján kőhúga, mellei ellenére ez inkább fiút sejtetett, az alhasán zöldellő bokorból roppant péniszt lengetett. Gyakran meglóbálta gránitpöcsét, hatalmát így fitogtatva, ezzel meg leverte a balkonládát a muskátlit, földjét kiforgatva. Mert megéledtek és gyilkoltak a nővérek nem is keveset, a legenda szerint elsőként a szobrász volt, ki emiatt elesett. Vésőjét éppen, hogy az asztalkára letette, boldogan, hogy ekkora munkát végre elvégzett, ez lefogta, az megdugta és aztán meg lefejezte, kettétépte. De ekkorra már amúgy is elvérzett. Testet vesztett kisebb része addig gurult, amíg a fogaival el nem kapott egy fűcsomót, méltatlanabb sors egy művésznek sem adatott, mert ő szó szerint is a fűbe harapott. Tovább nem is mondom, kezd eldurvulni ez a dolgozat, most úgyis csak annyi történt, hogy elnyelte Tóbiást a boltozat.
Abba a terembe mentek, aminek padlója a plafonig ért és még tovább. Elvarázsolt helyiség, egy őrült építész álmodta meg a mágikus szobát. Körbe lehetett menni a falakon, ablakot meg nem tett a bolondos tervbe, gondolta a gömb kigurítaná tartalmát ablakán át a kertbe. Belépés után az ajtó megszűnt látszani, az özvegy lebegett elé, Tóbiással játszani. A fene sem akart mókázni, a fiú látott már épp eleget. Az őrült nőtől rókázni kellett, de inkább csak remegett. Triodóra pedig letépve magáról a blúzt, három mellét lengette meg, hullámoztak az emlők a boszorkányon, a fiúnak elege volt, de még melege is lett.
Valami kéjszer ült a légben, egy orral fogható varázslat lehetett, a fiú ott állt tétlen, nem akarta, mégis megmerevedett. Sejthető, mily kelletlenbe hajló csörte lett volna ebből, ekkor viszont becsörtetett Szalamár, a mágikus rendőrségtől.
Nem a törvényt jött védeni ez a remek úriember persze, hiszen a boszorkány azt át sem lépte, meg sem szegte, hanem a féltékenység, az repítette a biztos urat a fél városon át. Varázsgömbbel figyelte, mert úgy szerette Triodórát! Legyőzhetetlen szerelme arra sarkalta ezt a nagydarab fickót, hogy inkább ő farkalja meg a tomport, ő markolja azt a három cickót! Ahogyan a gömbszobába betoppant, arcba csapta szerelmének látványa, és az illat; megtorpant. De csak egy rövid időt töltött el ő torpantan, mert hímtagja a szolgálati nadrágjából előpattant. Az özvegy szája nyílt, a cumira mondott Á-t, öle forró katlana kéjes cunamira várt. Ebben a helyzetben a szerény Tóbiás feleslegesen volt ott, kioldalgott a helységből szegény, aztán futott hanyatt-homlok.
Megéledő szobrokat is valahogyan kikerült, bár gőzgépébe beugrani csak másodjára sikerült. Indított és a visszapillantóból azt látta, mágia és vér spriccel a nagy házból felváltva. De legalább nem ő vére és más nedve pulzál elő onnan, legalább nem ő lett áldozat e pornográf halotti torban!
Csak másnap olvashatta el a Varázsharangból, ami vezércikkben számolt be a kalandról: a kőtestvérek felizgultak, de a rendőr és Triodóra felvették a kesztyűt, kivégezték a szobrokat, sajnos önmagukkal együtt. Irtózatos harc dúlt köztük, mint a régi moziban, a Harry Potterben, a kis Potter esélytelen is lett volna ilyen mágiával szemben.
Most nagy hévvel keresik a bűnnel vádolt, egy bizonyos Tóbiást, még akkor is, ha a gyanún kívül senki nem tud semmi mást. Szakértői álltak neki a kutatásnak. Tündér kommandósok: nem kérdeznek, csak lőnek, sötét mágusok, kik a lelkekben kutat ásnak, törpék óriás vággyal, bukott angyal, csonkolt szárnnyal, faramuci fejvadászok, varázsbrókerek és mások. Szorul a hurok, ezt olvasva szegény Tóbiás szíve őrülten kezdett el dobogni, már szinte hallott az ajtó előtt harci ebeket morogni.
Mert törvény, hogy aki ily ügyeknek okozója, azt megkapja áldozata hozzátartozója. Triodórát szépen átvilágítva a cikk nem volt sekélyes, feltárta, hogy ki az, aki erre esélyes. Zargatának hívták, az édes nővérét, a második oldalon közölték, bár ne tették volna, egész estés fényképét. Halálos hölgyről árulkodott a kép, öt melle felett hatalmas tokája, a fotós neve gyászkeretben, ez lett szegénynek az utolsó munkája.
Végem, mint a botnak – csakis erre tudott gondolni, végzetének opcióját nem tudta nem felfogni. Egy utolsó lehetőség felötlött: felhasználja azt a sípot, mit apjától öröklött. A családjának ennyi jutott, mert a sors általában ilyet durran, de ez legalább nagyot szólt D-dúrban. Képletesen is mondhatnánk, de valóban fület repesztett, ha fújt bele, akár még egy démont is felébresztett, és ő ezt is tervezte.
Persze, hogy fújt Tóbiás, mindenféle fejvadászok hordája az ajtó előtt toporgott, vérgőz áradt az aljasok felől. Csak, hogy síptól felélesztett szörnyetege a földből kikelve rájuk rontott, hogy ebédeljen ezekből. Szakadtak tőből a karok, emiatt nem éreztek ők fejfájást, fejük sem volt régi helyén, hogy helytelenítsék a sportszerűtlen eljárást.
Ekkor érkezett, mint szexuális bálvány, a boldogult Triodóra nővére, se fa, se bokor, és kő kövön is alig maradt, mert minden ág és kő vigyázban állt jöttére. Mint fejvadászok megbízója, Tóbiás vesztét élvezni érkezett, a démon ekkor a vadászok torzóiból jóízűen étkezett. Igazi hímdémon volt, még a svédasztalt is otthagynia kellett, mert felismerni vélte e nőben a démoni rokonlelket. Zargata mágiát kántált volna és kezével varázsolni készült, de szájára démonszáj tapadt, úgy lefogták, hogy már kékült.
Tóbiás az ablakból látta, amint a démon búcsút int, majd sorban emezek történtek amazokkal odakint:
– a démon elkezdett hímtagot lóbálni, Zargatának így próbálván imponálni
– a nő lefogva volt a démon egyik hóna alatt, sokkot kapott, azután meg úgy is maradt
– a föld megnyílt őalattuk, jelezvén, hogy szabad az út az alvilágba, ahol őket a démonnász várja egy koponyákból rakott ágyba
– kikukkantott onnan néhány újabb démonpofa, hívogatva társukat, hiszen odalent minden új nőt megosztanak, amíg tart a kábulat
– bezárult a földbéli nyílás, hellyel-közzel hallatszott még sokáig a heje-huja, a fotósok, mire elhalt, addigra értek csak oda
– Exkluzív interjút kérünk, hogy miként intézte el ezeket! – Így a Reggeli Varázslat riportere, míg fotósa holttesteket fényképezett.
– Maga egy rettenetes hős és ez benne lesz a különszámban! – rikoltotta Rico Rotta, a sztárriporter nagy vidáman.
– A Vérpezsdítő Napimágus a honlapok honlapja, nekem adjon riportot és celeb lesz, már holnapra!
Tóbiás, mint lepke rebbent médiáról médiára, sok szerződést megkötve kalandjainak jogára. Persze egy szó sem esett holmi démonról, azt vallotta, hogy ő maga az, aki felbőszítve tör csontot és csonkol.
Így esett, hogy hősünk, teljes nevén Languszta Tóbiás aznap, mikor majdnem meghalt, inkább megúszta, és pofátlan módra lett gazdag. Gőzautóból újabb típust rendelt ez év tavaszán és Szirminek a cicmánynak egy kis oltárt is állított a teraszán.
