A tágas terem közepén, kényelmes fotelekben elterpeszkedve majdnem hétszáz milliárd dollár pihent, és miközben az elképzelhetetlenül hatalmas vagyont megtestesítő hat férfi ráérősen szürcsölte italát, a helyiség túlsó falát teljes egészében elfoglaló képernyőn a legújabb elnök beiktatásának és győzelmi ünnepségének képsorai váltották egymást. Vakuk villogtak, színes szalagok röpködtek a levegőben, a tömeg ujjongása a tenger zúgását idézte.

Az ünnepelt az ötvenes évei elején járó, az átlagnál valamivel magasabb, széles vállú, napbarnított, markáns arcú férfi volt. Állán diszkrét seb, szeme ragyogóan kék. Vonásai alapján nem lehetett meghatározni a faji hovatartozását, felmenői között egyenlő valószínűséggel fordulhatott elő kaukázusi és skandináv, kínai vagy akár afrikai. Nem volt szép ember, de a szemlélődőnek furcsamód nehezére esett levenni róla a tekintetét, emellett mély hangja, beszédének feszes ritmusa és hanglejtése, gesztusainak koreográfiája hipnotizálóan hatottak a jelenlévőkre.

Baromságokat beszélt, banális közhelyekkel árasztotta el a hallgatóságot, ezer jelölt és a tucatnyi nyertes elnök szájából már számtalanszor elhangzott frázisokat szajkózta:

– Közösen ismét naggyá tesszük Amerikát! Felvirágoztatjuk a gazdaságunkat, munkát és kenyeret adunk minden arra vágyónak, a szabadság és a demokrácia fényét pedig eljuttatjuk az összes földi néphez! Ha kell, az emberi jogokért harcba szállunk a világ bármely pontján, és nem riadunk vissza attól sem, ha fegyverrel kell megvédenünk az amerikai életmódot! Kiváló hadseregünknek, megkérdőjelezhetetlen technológiai fölényünknek köszönhetően mi szabhatjuk meg a civilizáció fejlődésének helyes irányát. Ez kötelességünk és egyben előjogunk is. Stabilitást és biztonságot teremtünk a bolygón, elpusztítunk minden zsarnokot, aki nem hajt fejet értékeink előtt, békét hozunk a vérontás, és rendet a káosz helyébe! Éljen Amerika, a szabadság hazája!

Az ujjongó tömeg áhítatos révülettel itta a szónok szavait, és a pupillák tágra nyitott kapuin keresztül minden ellenállás nélkül szívta magába a felkínált látványt. A zizegős papírból készült konfettik mellett egyszerhasználatos szóvirágok szálltak a fejük felett, melyeket a kampány hevében oly bő kézzel szokás szórni a hívek táborára. A csarnok falai között csupa olcsó, semmitmondó politikai jelszó, érték és lényegi tartalom nélküli hangsor cikázott. De ahogyan mondta…! A hallgató beleborzongott, és késztetést érzett arra, hogy bármit megtegyen ennek az embernek, kövesse bárhova, ahová csak indulni készül, mert Ő tudja, mit kell tenni, Ő ismeri a helyes utat, és elvezeti majd népét az ígéret földjére!

Minél tovább figyelte egy külső szemlélődő a szónokot, annál határozottabban alakult ki benne az az érzés, hogy nincs olyan akadály, amit ez az ember ne tudna leküzdeni, hogy sikerre van ítélve az összes vállalkozása, hiszen ő lett az Egyesült Államok történetének magasan legnagyobb arányban megválasztott elnöke.

A beiktatási beszéd már a végéhez közeledett, amikor a középső fotelben ülő, aszkéta kinézetű idős úr megszólalt:

– Nos, William, gratulálunk a sikeréhez. Remek munkát végzett.

– Köszönöm, John, de nem egyedül enyém az érdem. Ez mindannyiunk közös invesztíciója volt, mind hozzájárultunk a sikerhez – válaszolta a balján ülő fiatalabb férfi, és előrehajolva letette poharát a dohányzóasztalra.

– Ugyan, ne szerénykedjen! Magáé az ötlet és a kivitelezés, mi csak a pénzünket és az erkölcsi támogatásunkat adtuk a projekthez! – legyintett az öreg, de hangjából azért lehetett érezni, hogy azt a „csak”-ot még véletlenül sem gondolja komolyan.

A többiek egyetértően bólogattak. A William nevű kurta fejbiccentéssel elkönyvelte a hat mogul elismerését, felkelt a fotelből, és megigazította a nyakkendőjét, mint aki indulni készül.

– Elhagy minket, Will? – szólalt meg bőrfotelének rejtekéből egy Stetson kalapos, testes férfi. Apró malacszemeiben gyanakvás villant.

– Csak rövid időre, Steven. Maradt még egy kötelezettségem, aminek kénytelen leszek még ma eleget tenni. Tudja, illik gratulálni a személyzetnek is, hisz így diktálja a jó modor. De természetesen ezt ön is nagyon jól tudja – vetette oda félvállról a megszólított, és elindult a terem távoli sarkában derengő ajtó felé.

A kalapos megrezzent, mint akit arcul csaptak, és már nyitotta a száját, de a leguánképű öregember leintette, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette:

– Magával tartok, William! Várjon meg, kérem.

– Természetesen, John, ahogy óhajtja. A fiatalabb udvariasan megállt, és bevárta az öreget. Az ajtón már együtt mentek át.

Mikor a furcsa páros belépett a tágas alagsori terembe, minden tekintet rájuk szegeződött, és azonnal mély csend lett: miképpen a hű ebek falkája szokott a gazdájára tekinteni, úgy bámultak a bennlévők a belépőkre. A terem közepén átlátszó, hangszigetelt üvegkalitkában soványka ember gesztikulált pantomimművész módjára, ruháját, kesztyűjét, sisakját számtalan érzékelő és jeladó, arcát pedig gélszerű anyagból készült maszk borította. Értelmetlennek tűnő vonaglása igen groteszk hatást keltett. Egy másik akváriumban nagyhajú fickó beszélt szünet nélkül. Az arca előtt elhelyezett hatalmas képernyőn futó szöveget a távolság miatt nem lehetett kivenni, de még így is látszott, mennyire gondosan ejti a szavakat. Körben a falak mentén monitorok százai sorakoztak, gondterhelt, fáradt arcú emberek figyelték azokat, a távoli sarokban öltönyösök különálló csoportja épp vitatkozott valamin. Az egész helyiséget a megfeszített munka légköre és enyhe izzadságszag lengte be. Nehéz heteken voltak túl.

Az idősebb férfi a legközelebbi konzolhoz lépett, és elgyengülve lehuppant az első szabad székre. Mellkasa hullámzott az erőlködéstől, bár ezt minden erejével leplezni igyekezett. A közvetlenül előtte elhelyezkedő monitoron különböző szemszögekből az elnök arcát lehetett látni, a szomszédos képernyők egész során pedig a közönség reakcióit figyelő programok futottak: a pupillák tágasságát, a mimikai izmok minden rezdülését, az erek lüktetését és a légvételek szaporaságát, a vérnyomást, de még a homlokokon megjelenő izzadságcseppeket is precízen regisztrálták, feldolgozták és elemezték a termet megtöltő hatalmas számítógépek. Másodpercenként újabb és újabb grafikonok, számsorok, diagramok jelentek meg, előrejelzések és részeredmények villantak fel és hunytak ki.

A pódiumon álló elnök mozdulatai hűen tükrözték a gesztikuláló művész minden rezdülését.

– Most mi következik? – kérdezte kurtán az öreg az egyik öltönyös alaktól.

– Már csak a búcsúzkodás van hátra, Sir.

– És ezt követően?

– Behozzuk a Fehér Házba. Ott már várja a csapatunk.

Az aggastyán szólásra emelkedett, intésére ismét csend lett:

– Szép munka, uraim, igazán szép munka! Gratulálok a teljesítményükhöz. A jutalmuk nem marad el! Folytassák.

Szavait félénk taps fogadta. Mivel mást nem mondott, a jelenlévő szakértők lassan rádöbbentek, hogy ez lehetett a nekik szánt összes dicséret, és mentek a dolgukra. A két nagyhatalmú ember körül szinte azonnal légüres tér alakult ki, a többiek ösztönösen távolabb húzódtak a közelükből. Kisvártatva John (acél és fegyverek) megfogta William (szoftverek, energiahálózatok és hírközlés) zakógombját, és a képernyőre bökött:

– Most mi történik?

A képernyőn az elnöki limuzin belseje látszott: a Fehér Ház újdonsült ura a golyóálló ablakok előtt tolongó híveinek integetett, miközben a végletekig kimerült pantomimművész már vagy fél perce egy széken pihent az üvegkalitkája mellett. Az elnök mosolya fehér és megnyerő volt, egész lénye magabiztosságot sugárzott.

– Fut az alapprogram: mosolyog és integet – mondta William.

Az idős ember nagyot sóhajtott, a fiatalabbra nézett, és csendesen, úgy, hogy csak az hallhassa, kijelentette:

– A sok alkalmatlan barom után végre olyan elnöke van ennek a nyomorult országnak, amilyet már rég megérdemelt!

A fiatalabb egy darabig szótlanul mosolygott, és nagy elégedettséggel nézte az öreg sápadt, vérszegény arcát, és időről időre elkékülő ajkait.

– Ahogy mondja, Sir! És ha rajtam múlik, ez így is fog maradni még jó hosszú ideig!