A MEZTELEN ÜGYNÖK Szórakoztató Irodalmi Magazin alkotóinak törzshelye...

      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Aardvark
Aardvark irodalmi alkotásai
Alfredo Sagittarius
Alfredo Sagittarius irodalmi alkotásai
AlieNeetah
Alie irodalmi alkotásai
Andy Baron
Andy Baron irodalmi és grafikai alkotásai
Ardens
Ardens irodalmi alkotásai
A-G-Stone
A-G-Stone irodalmi alkotásai
Bori
Bori irodalmi alkotásai
Craz
Craz irodalmi alkotásai
damien
Damien irodalmi alkotásai
darklight
Darklight képzőművészeti témájú alkotásai
De_Profundis_Clamavi
Profundis irodalmi alkotásai
Dworks
Dworks grafikai alkotásai
Freeb
Freeb irodalmi alkotásai
Ili
Ili irodalmi alkotásai
kampeter
Kampeter írásos (prózai és verses) alkotásai
Krakatit
Krakatit rajzos alkotásai
Lehel
Lehel irodalmi alkotásai
LisaBlake
Lisa irodalmi alkotásai
Lylia
Lylia Bloom irodalmi alkotásai
Mab Tee
Mab Tee irodalmi alkotásai
maggoth
Maggoth irodalmi írásai
MasonMurray
MasonMurray irodalmi alkotásai
memphisraz
Memphisraz komoly és humoros írásai
menma
Menma irodalmi alkotásai
Mickey
Mickey Long irodalmi alkotásai
Mookus
Mookus irodalmi alkotásai
Ndy
Ndy irodalmi alkotásai
newenglandi87
Newenglandi87 irodalmi alkotásai
Nimretil
Nimretil irodalmi alkotásai
ordassykaroly
Miszter Ordassy irodalmi remekei. Abszurd és humor, elgondolkodtató és csak úgy...
pintyő
Pintyő irodalmi alkotásai
randolph
Randolph irodalmi alkotásai
Remete
Remete irodalmi alkotásai
Rozványi
Rozványi irodalmi alkotásai
Shaera
Shaera irodalmi alkotásai
szujonor
Szujó N. irodalmi alkotásai
Tejlor
Leslie Tejlor főképp rajzos alkotásai
Torkin
Torkin irodalmi és népszerűsítő tudományos írásai
tyllforest
tyllforest irodalmi alkotásai.
vilmosgal
Vilmosgal prózai alkotásai
Zora
Zora irodalmi alkotásai
MŰKEDVELŐ ALKOTÁS
FELHASZNÁLÓK által feltöltött alkotások
ITT IS FELTÖLTHETED ALKOTÁSODAT!
Ha nem találsz megfelelő kategóriát, töltsd fel ide és mi majd rendszerezzük! Ide azok is feltölthetnek, akik még nem regisztráltak...
      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG



Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Tegyük-e az alkotásokhoz egyenként a rádióműsorba készített, onnan kiollózott hangoskönyveket?
Összes válasz: 31
      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Belépési neved: Vendég · Felhasználói csoportod: "Vendégek"  Jó szórakozást, Vendég! · RSS 2017-12-18, 02:56:42
NYITÓLAP » ALKOTÁSOK TARTALMI LEÍRÁSSAL » » tyllforest [ Alkotás hozzáadása ]

A HARAPÓ
   Álmodozott a vörös szőnyegről, de soha nem hitte, hogy egyszer valóra válhat. Együtt vigyorogni azokkal, akikre a világ ikonokként tekint, kínálni magát a fotósok seregének, akik úgy állnak, egymást letaposva, mint ha az életük függne tőle, hogy képet készítsenek róla. Elgondolkodott rajta, vajon ha most megbotlana, és egy nagyot zakózna, milyen szalagcímek jelennének meg a cikis fotó mellett a bulvársajtóban és a szenzációhajhász weboldalakon. „A „Felkoncolva” forgatókönyvírója betépve érkezett az Oscar gálára”. Pedig nem tépett be, sőt, valójában a füves cigit is egyszer próbálta ki. Mindössze egyetlen pohár chardonnay-t gurított le a nap során, de az is órákkal ezelőtt volt, pedig erősen elgondolkodott rajta, hogy némi töménnyel oldja a stresszt. Forgatókönyvíró volt, nem filmsztár, nem szokta meg a reflektorfényt, a koncentrált figyelmet. Ám a „Felkoncolva” sikere után elindult vele a gyorslift, ami felrepítette Hollywood luxus tetőteraszára, ott pedig nem ildomos elbújni. Nem is akart elbújni, valójában mindig is vágyott az effajta sikerre. Frissen megreparált fogsorát kivillantva mosolygott körbe, integetett a tömegnek, a fotósoknak, igyekezett legszimpatikusabb oldalát megmutatni. Való igaz: ez itt a kurvák világa, amit ő eddig csak láthatatlanul szolgált, de most neki is ki kellett lépnie a placcra.

    Denise-szel az oldalán lépdelt a Dolby színház felé. A lánynak már volt tapasztalata ebben, és rutinos álszerénységgel mosolygott körbe. Az eddig csak B kategóriás mozikban szereplő színésznő már másodszor lépdelt a vörös szőnyegen, Steve Geymour forgatókönyv író partnereként első ízben. A tavalyi gálán Harald Gemmise-t kísérte, aki a várakozások ellenére sem kapta meg a díjat, és ez olyannyira megviselte, hogy rá két hétre holtrészegen botrányt rendezett egy jótékonysági partin: mindenki szeme láttára belevizelt a bólés tálba. Már ez az emlék önmagában elegendő pletykaalap volt, így legalább írtak pár sort Denise-ről is az újságok, ez viszont kevés volt ahhoz, hogy valami normális szerepet kapjon. Denise legnagyobb bánatára a „Felkoncolva” stáblistáján sem szerepelt, de mivel két hónapja összejött Steve-vel, őszintén reménykedett, hogy hamarosan neki is csurran-cseppen valami, hiszen vészesen közeledett a harmadik X-hez, ami Hollywoodban legfeljebb a legendáknál nem számít.

   Steve Geymour egy kiadós szeretkezés során könnyelmű ígéretet tett Denise-nek, hogy elintéz neki egy főszerepet a „Fekoncolva 2”-ben. A bibi csak az volt, hogy esze ágában sem volt második részt írni. Szerinte – és a kritikusok, valamint a nézők szerint is – a „Felkoncolva” úgy volt tökéletes, ahogy volt, egy esetleges folytatás csak degradálná a filmvilágban elért státuszát. Ezt a státuszt pedig éppen ez az este fogja megerősíteni, legalábbis azt csipogták a madarak, hiszen Steve nem véletlenül vett részt a gálán, ugyanis a filmet nem kevesebb mint négy kategóriában jelölték, s ezek között volt a legjobb eredeti forgatókönyv kategória is.

    A „Felkoncolva” valójában a harmadik olyan sztorija volt, amit megfilmesítettek. Az első egy igazi low-budget mozi volt, amit mindössze huszonkétezer dollárból forgattak, egyetlen ismert szereplő nélkül. Jó kritikákat kapott, de nem sikerült áttörnie a falakat, és hamar a videótékák alsó polcain végezte. A sztori egy kisstílű bűnöző bandáról szólt, mintegy megideologizálva azt az életet, amit az egyszerű halandó nem ismer, és Steve úgy igyekezett bevinni a nézőket ebbe a világba, hogy neki magának semmi tapasztalata sem volt benne. Csak a fantáziájára hagyatkozott. Ugyanígy járt el a második megfilmesített sztorinál is, azzal a különbséggel, hogy a kegyetlenséget, az emberi szenvedést és a szenvtelen arccal végrehajtott legkegyetlenebb gyilkosságokat amolyan pszichedelikus lassított felvételeken képzelte el, amit ő művészinek gondolt. Ezt gondolták rajongói is, akik eleinte kevesen voltak, aztán a második film után többen lettek. Filmjei kultfilmekké váltak, de csak egy szűk réteg számára.

  Az igazi áttörést a „Felkoncolva” hozta meg számára, mégpedig egy furcsa véletlen folytán. Igor Rempelino, aki már gyakran került közel az Oscar-hoz, egy kokainnal behintett és három mindenre hajlandó prosti társaságában, amikor már kifogyott a férfiúi lőszerből, brahiból megnézte az interneten a „Klasszikus vér”-t, Steve második filmjét. A rendezés pocsék volt, ahogy a színészek is, és a filmet nézve a tág pupillájú Rempelino, rögtön észrevette, hol bukott meg a szerinte egyébként zseniális sztori. Még azon frissiben, mialatt a stáblista futott az óriásképernyős tévén, és az egyik elmaszatolt sminkű luvnya próbált életet lehelni kipurcant férfiasságába, rákeresett a neten Steve elérhetőségére. Hamar meglett a telefonszáma is, és az első mondat, amit mondott Steve-nek, az volt, hogy a következő forgatókönyvéből ő szeretne filmet forgatni.

    A film óriási siker lett, és ami ritka, nem csak a rendező nevét emelte feljebb, de egyre többen beszéltek arról, aki a sztorit írta. Innen pedig már szinte magától értetődő volt, hogy Edgar „Blinky” Holmes, a film producere egy személyes beszélgetés során minden teketória nélkül ezt mondta:

   – Steve, mint forgatókönyvíró te egy zseni vagy. Igor viszont egy kibaszott időzített bomba. Mindketten tudjuk, hogy egy drogos roncs, aki ha még egy ilyen esélyt kap, elszáll. Mint producer kérdem: nincs kedved megrendezni a következő általad írt sztorit? Ha Rempelino kilép a képből, a nagyobb stúdiók közül is mellénk állnának.

    Steve ezzel a tudattal lépdelt a vörös szőnyegen, nézve, ahogy Igor Rempelino, az erőszakos mozik kultrendezője drogtól furán csillogó szemmel integet a rajongóknak, és hátranézve rá kacsint. A kacsintásban benne volt minden: „Haver vagy! Megcsináltuk! Még csak most jön a java! A következő még ütősebb lesz!” Steve visszamosolygott, és tudta, hogy nem lesz következő, legalábbis Igorral. Ettől ugyan pocsékul érezte magát, árulónak, hiszen Igornak köszönhette, hogy befutott, de ott visszhangoztak agyában Holmes szavai is, és ez enyhítette rossz érzését: „Stevie fiú, a kopott gumikat le kell cserélni. Lehet, hogy volt vele egy jó köröd a pályán, de a következőben defektet kaphatsz és otthagyhatod a fogad. Egy körben jól teljesítettél, de a futamnak még nincs vége. A kopott gumiknak ez a sorsa. Te viszont egy hatszáz lóerős V8-as vagy. Hollywood már keményebb pálya.”

   Steve arcán a maszk-szerű mosollyal nézte, ahogy Igor belép a bejáraton, és igyekezett egy kopott gumiként látni őt. Kopott gumi, elnyűtt cipő, viseltes kabát, lyukas zokni. Még nem ment, de tudta, hogy előbb-utóbb menni fog. Ez itt Hollywood, a legnagyobb „autóverseny pálya”. Itt lehet a leglátványosabb sikereket elérni, de a bukások is itt a legocsmányabbak. Csak egy kopott gumi…
 
   Nem szokott inni, így a buli során elfogyasztott jó néhány pohár Crystal alaposan fejbe vágta. Bár Holmes a lelkére kötötte, hogy ne beszéljen Igornak a terveikről, valahogy mégis elkottyintotta magát, amikor azt találta mondani, hogy az Universal-lal már nem kell majd annyit kínlódni, ha pár dolcsival emelkedik a büdzsé. Rempelino erre csak kitágult szemmel nézett, megrögzött függetlenként soha nem tette volna be a lábát egy Universal szintű stúdió háza tájára. Steve elszólásából pedig rögtön sejtette, hogy Holmes – aki mindig is kacsingatott a vastag bankszámlájú mecénások után – duruzsolhatott valamit a srác fülébe. Sőt, a drog ellenére azt is rögtön levette, hogy ez a duruzsolás nem volt hatástalan Steve-re.

    Igor egy egész üveg Crystalt vágott a falhoz, amit még az is súlyosbított, hogy a falon egy jókora velencei tükör volt, ami hatalmas csörömpöléssel tört ripityára. Ez az aktus némileg hangsúlyos pontot tett a buli végére. A kés megállt a levegőben, és a társaság már azt várta, hogy a nagydarab rendező, akinek izzadt, őszes tincsei az arcába lógtak, péppé veri a friss Oscar-díjas forgatókönyvírót, de az csak közel lépett hozzá, olyan közel, hogy szinte összeért az arcuk. Szeméből eltűnt a drog és a pia opálos csillogása, tekintete olyan metsző lett, mint a borotva. Mutatóujját nekiszegezte Steve mellkasának, ami az ijedtségtől most kissé zihált, és csak ennyit mondott:

   – Átkozott jó vagy, Steve Geymour, ezt én tudom a legjobban. Sőt, mondhatom, hogy te vagy a legjobb, legeredetibb forgatókönyvíró, akit láttam ebben a kibaszott életben. Ez a fos szobor, amit ma kaptál, semmit nem számít, mindketten tudjuk, hogy miért osztogatják. De tudod mit? Légy átkozott, Steve Geymour. Légy átkozott!

    Igor szavai úgy hangzottak, mint ha jégcsapokat döftek volna bele. De nem csak Steve érezte így, hanem mindnyájan, akik tanúi voltak a jelenetnek. Igor elhagyta a szállodai lakosztályt, nyomában még ott kavargott a levegőben átkának jeges fuvallata.

 
  „Ez a fos szobor” – Steve Geymourban még sokáig visszhangoztak ezek a szavak, és arra gondolt, hogy mennyire hihetetlen volt számára, hogy Ellen DeGeneres, a gála háziasszonya most vele poénkodott. Sosem volt oda Ellen-ért, ahogy a showműsoráért se, de be kellett vallania magának, hogy a fél életét odaadta volna, hogy egy Oscar-gálán vele poénkodjon. A háromnegyedet meg azért, hogy övé lehessen az a „fos szobor”. Nos, a fél életét nem kellett odaadnia, a háromnegyedét meg főleg nem, megkapta a díjat, és egy remek lehetőséget is: szinte zöldfülűként kipróbálhatta magát rendezőként. A próba pedig nem hogy sikerült, de akkora sikert aratott, ami meghozta számára az igazi világsikert.

   Mindössze három hónap alatt forgatták le az „Acélt a szívbe” című filmet, ami mind brutalitásban, mind a szereplőgárdát tekintve sokszorosan múlta felül az előző filmjeit, és rendezői debütálásként a legnagyobbak közé emelte. Hirtelen Hollywood egyik legbefolyásosabb embere lett. A következő filmjeire olyan összegeket ígértek be neki, amit el sem akart hinni, és olyan sztárok ügynökei tárgyaltak vele az esetleges szerepekről, akiknek talán még a klotyójuk is színarany csempékkel volt kirakva. Igazi húzónevek álltak a produkciói mellé, és mire betöltötte a harminchatodik életévét, már négy olyan sikeres filmet tudhatott maga mögött, amit ő írt és ő is rendezett. Steve Geymour ikon lett.

   Ezalatt Igor Rempelino, aki valójában felfedezte, halálra drogozta magát. Steve el akart menni a temetésére, de nem mert. Igor halálával ismét eszébe jutott az a jeges érzést, félelmet kiváltó átok azon a bulin.
 
   Steve igyekezett megmaradni annak, aki volt: egy viszonylag szerény fickónak, aki nem száll el, hanem a népszerűségét és egyre növekvő jólétét arra használja, hogy tehetségéből a legjobbat hozza ki, egyre jobb sztorikat, egyre eredetibb párbeszédeket, egyre egyénibben ábrázolt brutalitást és kegyetlenséget. Kritikusai azt mondták, hogy munkái valójában művészetnek álcázott okádékok, ő pedig Hollywood véres és szaros ökle, de őt ez nem érdekelte. Rendíthetetlenül dolgozott tovább. Valami olyat akart létrehozni, amivel eddigi munkái sorából is magasan kitűnik. Ekkor született meg benne a Harapó ötlete. Olyan filmet akart készíteni, amiben együtt van gengszterfilmek stílusa a maguk morbid humorával és nyers, leplezetlen látványvilágával, valamint belenyúlik a krimi, a thriller és a horror műfajába is.

    A Harapót párhuzamosan írta regényként és forgatókönyvként, úgy gondolta két legyet üt egy csapásra. Mindig is vonzotta a regényírás, amiben jobban kiteljesedhet a részletek ábrázolásában, az olvasó képzeletében megteremtve mindazt, ami az ő kritikusai szerint beteg fantáziájából pattant ki. Már hónapok óta írta a Harapót, ami egy kötetben nem is kerülhetett volna nyomtatásba, hiszen ötszázötven gépelt oldal volt eddig, ami könyvnél, sűrűn szedve is kitesz két vaskos kötetet. Úgy tervezte, hogy a leendő film premierjét és a könyv megjelenését egy időre teszik, tarolva a mozipénztáraknál és a könyvesboltokban is.

   A Harapó több energiát kivett belőle, mint amennyit kapott tőle, de közben egyetlen percig sem érezte, hogy sokat kellene gondolkodnia valamin. A sztori, a karakterek szinte maguktól jöttek, türelmetlenül sürgetve, noszogatva őt, hogy írjon gyorsabban.

    Saját regényének forgatókönyv-átirata élvezetesebb volt számára, mint eddigi forgatókönyveinek megírása. Úgy érezte, most valami olyat alkot, amivel filmtörténelmet ír. Alkotás közben azonban annyira feloldódott a munkában, hogy még az is csak valamiféle halvány emlékfoszlányként lebegett benne, hogy aktuális barátnője, Brigitte aggodalomról és félelemről beszélve összecsomagolt és elhagyta, szakítva abbéli reménykedésével, hogy főszereplő lehet egy Steve Geymour moziban. Annak tükrében, hogy filmjeinek szereplői rendre alkoholisták vagy kábítószerfüggők lettek, szerencsésnek is mondhatta magát.

   Steve dolgozott reggel és dolgozott este. Dolgozott éjjel és hajnalban. Ha néha el-elaludt, akkor is egy újabb ötletroham ébresztette, amit azonnal bele kellett szőni a történetbe. Steve művének megszállottja lett. Nem is emlékezett rá, mikor és mit evett, a telefonálókat is lerázta valamilyen ürüggyel, s filmes berkekben azt sutyorogták, hogy vagy teljesen meghibbant, vagy valóban valami óriási dologgal fog előrukkolni.

   Edgar „Blinky” Holmes, aki időközben Steve első számú mindenesévé avanzsált és az ügynöki teendőket is intézte, száz százalékig megbízott az arany tojást tojó Steve-ben, de azért neki is kezdtek álmatlan éjszakái lenni, és komolyan aggódott a sztárrendező egészségéért. Ugyanakkor rettenetesen furdalta a kíváncsiság, vajon milyen új vértől csatakos remekmű születik éppen.

   Steve számára a napok egybefolytak, még fizikai szükségletei is csak félig-meddig zökkentették ki a maga teremtette világból. Aludnia viszont mégis kellett, huzamosabb ideig még a literszám fogyasztott kávéval sem csaphatta be szervezetét. Ültében aludt el, a székről is leesett, de ezúttal még erre sem ébredt fel. Mély álomba merült, teste furcsán kicsavarodva hevert a padlón, feladta a küzdelmet az alvás ellen. A szájából folyó keskeny nyálpatakot beitták a narancssárga szőnyeg bolyhos szálai.
 
  Egy székhez kötözve ébredt fel. Kötelékei nem voltak szorosak, de minden bizonnyal profi, tapasztalt emberrablóra utaltak, ugyanis a minimális mozgást megengedték, de szabadulni nem tudott belőlük. Elrablója nem emberségből ugyan, de ügyelt rá, hogy a vérkeringése minél kevésbé legyen elszorítva.

    Körbe nézve nyers betonfalakat látott, amiken jól látszottak a zsaluzás nyomai. A padló is beton volt, egyenetlen, itt-ott víztócsákkal, melyeket a mennyezetről csöpögő víz táplált. Az egyik közelebbi tócsában látta a legalább hat méter magas mennyezetről függő egyetlen fényforrást, egy alacsony wattszámú csupasz villanykörtét tükröződni. Az egyik beázás talán egy méterre volt a vezetéktől, s fura mód Steve arra gondolt, hogy ha a vezetéket is víz éri, ami lecsurog a foglalatra, akkor ez a világítás is odalesz a keletkező zárlat miatt.

   Megpróbált hátranézni, ami félig-meddig sikerült. A vasszéket nem tudta megmozdítani, le volt csavarozva a betonpadlóhoz. A szeme sarkából egy rozsdás vasajtót látott éppen maga mögött. A helyiség szabályos négyzet alakú volt, körülbelül ötször öt méter. Lélegzetvétele, ami nagyon gyorsan riadt lihegéssé vált, súlyosan visszhangzott a betonfalakról.

    Gazdag és immár befolyásos embernek számított, tehát érthető volt, hogy elrabolták. Valószínűleg szép summát fognak kérni váltságdíjként. Edgar talán már épp az emberrablók üzenetét olvassa, vagy hallgatja, amiben egy olyan összeget kérnek érte, ami sok nullát tartalmaz. Ezek szerint ez is a hírnév egyik ára. Ha megússza, talán erről is ír egy sztorit. De mintha ez a szituáció is ismerős lett volna számára, csak nem tudta honnan.

   Mintegy válaszként hangosan megcsikordult a vasajtó a jókora hegesztett zsanérokon. Nem tudta teljesen hátrafordítani a fejét, így csak azt látta, hogy egy zömök, öltönyös figura lép be, majd becsukja maga mögött az ajtót, hangos, visszhangzó döngéssel. A beáramló levegővel valami furcsa szag is bekúszott. Furcsa, émelyítő szag, amire jól emlékezett gyerekkorából, amikor kiástak egy döglött macskát a szomszéd kertjében. Az enyészet félreismerhetetlen, gyomorforgatóan ocsmány bűze.

    A zömök férfi lassan, de határozottan lépdelt, még a tócsákat sem kerülte ki, mint ha ott sem lettek volna. Pedig amikor már elé ért, láthatta, hogy márkás bőrcipőt visel, ami gondosan ki volt suvickolva. Kezében egy szögletes diplomatatáskát tartott. A magas mennyezetről lógó villanykörte sápadt fénye mintha felnagyította volna előre ugró, széles homlokát, ami alól keskeny, pengeszerű orr meredt elő. Kissé kopaszodott, de haja mégis ébenfekete volt, régimódian hátrasimítva valamilyen pasztával. Talán festette. Az előreugró homlok rejtekében megbújó szempár pislogás nélkül meredt Steve-re, szürkén, mindenféle látható érzelem nélkül. Ajka keskeny volt, kissé kifelé pöndörödő, egyes nők az ilyen férfiajkakat nevezik szenvedélyesnek. Az arcot alul nagy, szögletes áll zárta egy vízszintes forradással. Steve ült, de olyan százhetven centinek saccolta, viszont a férfi testmagasságát ellensúlyozta erős testalkata. Még a kifogástalan öltönyön át is látszott, hogy félelmetes izomzattal bír.

  Az aktatáskát élére állítva letette Steve előtt, és ráült. A bőr Samsonite megnyekkent súlya alatt. Ülve még zömökebbnek, erőteljesebbnek hatott. Amikor megszólalt, hangja érdekes kontrasztot alkotott a külsejével. Ha Steve csak a hangját hallja, egy sovány algebratanárt képzelt volna el.

   – Jól érzed magad, Steve? – kérdezte, tekintetében ugyanazzal a rezzenéstelen közönnyel.

  – Kurva jól érezhetem magam, egy székhez kötözve ebben a betonkriptában – köpte a szavakat Steve, s mielőtt a másik újból megszólalhatott volna, folytatta: – Haver, ne kezdjünk el itt tereferélni, térj a lényegre. Mennyi pénz kell? Az ügynökömmel elintézitek a pénzügyi részt, és engedj a dolgomra. Rengeteg a dolgom.

   – Remélem, nem szorít a kötél – mondta az öltönyös, mintha meg sem hallotta volna a Steve által mondottakat. – Igyekeztem úgy megejteni a kötözést, hogy ne essen kár benned. Tudod, ezért is kérdeztem, hogy jól érzed-e magad. A körülményekhez képest. Tudod, nem vág a kötél, nem nyom nagyon a szék, nem fázol stb.

  – Ó, igazán figyelmes faszfej vagy – felelte Steve. – A kávét két cukorral iszom, és import tejszínnel.

   – Nem lesz szükséged kávéra, Steve, a véredben keringő szernek hála friss vagy és üde.

  – Milyen szerről beszélsz? Beadtál nekem valamit?

   – Hát persze. Ez a szer majd megakadályoz abban, hogy elájulj. Nem szeretem, ha elájulnak, az olyan kiábrándító… A szer nevét ne kérdezd, nem vagyok orvos, én csak használom. De remek, bevált anyag, eddig még nem okozott csalódást.

   Steve hátán hideg verítékcseppek gördültek le, átnedvesítve az inget ott, ahol a széktámlának szorult. Milyen szer? Milyen ájulás? Mi az, hogy eddig nem okozott csalódást? Mint ha gondolataira válaszolna, a férfi folytatta.

    – Ne gondolkozz, hamarosan úgyis megtudod. Most pedig engedelmeddel…

   Felkattintotta az aktatáska két zárját. Steve azt gondolta, hogy valamilyen papírok aláírására akarja kényszeríteni, akár kínzással is, ami esetleg a vagyona jó részébe fog kerülni. De a fazon téved, ha azt gondolja, hogy hagyom magam megkínozni. Az életem fontosabb, a pénzt meg majd újra megkeresem. Aláírom, csak…

    Az aktatáska kinyílt. Nem volt benne semmiféle papír, aláírásra váró csekk, semmi ilyesmi. Egy vízálló, egész testet takaró munkaruha volt benne, amilyet az autófényezők viselnek, még kapucni is tartozott hozzá. Steve-be jéghideg kardként hasított a félelem.

   – Ember, erre semmi szükség! Hívjuk fel Edgar-t, annyit fizet ki neked, amennyit akarsz. Pénz nem számít, én…

    – Leszarom Edgar-t és a pénzedet is. Abból nekem is van bőven – a férfi módszeresen elkezdte magára ölteni az overallt. Egész gyorsan belebújt, láthatóan nagy gyakorlata volt benne. Különleges ruha volt. Okkersárga, és egész testét betakarta, még a cipőket is. Csak az arcot hagyta szabadon, úgy nézett ki, mint egy idétlen űrhajós figura egy nagyon alacsony költségvetésű, B kategóriás filmből.

   – Ne tedd, amire készülsz, kérlek! Életem fő művén dolgozom éppen, egy nagyon fontos regény és film…

    – Tudom. Épp most, ebben a pillanatban is azt írod.

   Mintegy fél percig megfagyott a levegő, csak Steve sekély, riadt légzése hallatszott és a mennyezetről csöpögő víz hangja.

    – Álmodom? – kérdezte Steve. – Nekem nem úgy tűnik. Ez nem lehet álom, ahhoz túl…

    – Helyes következtetés, Steve. Ez nem álom. A történetben pedig most már eljutottál oda is, hogy tudod, én ki vagyok.

    Steve-vel forogni kezdett a helyiség. Ő nem a happy endek írója volt, mindig is utálta a hollywoodi klisés befejezést, amikor a jók megmenekülnek és a gonoszok meglakolnak. Az ő művei véres film noire-ok voltak átszőve izgalommal, akcióval, vérrel, sötét karakterekkel.

   Fogalma sem volt, hogy fejezze be a sztorit, nem látta a végét, csak írta, írta, egyre nagyobb beleéléssel, ő maga lett az írás, ő maga lett a sztori…

    – Kinyírtad az egyetlen tökös szereplőjét a sztoridnak, Steve. Ez hiba volt.

   Valóban. Demos Trek volt az az öntörvényű karakter, aki mintegy végigvágtázott az egész történeten, elképesztő lazasággal, morbid humorral, de az akcióban vídia keménységgel üldözve azt, akit eddig még senki sem látott, aki látta, az pedig meghalt. Demos Trek keményebb volt, mint Jason Statham a legdurvább akciófilmjeiben – igazság szerint Statham-et is szerette volna megnyerni a szerepre, ha hajlandó egy film erejéig levetni brit akcentusát –, olyan figura, akit nem féltenek a nézők, olvasók, mert az első perctől az utolsóig bíznak benne, tudják, hogy ő fogja kiverni a szart is a főgonoszból. De Steve úgy érezte, ez is egy hollywoodi klisé, ő pedig szakítani akart ezekkel a klisékkel. Ezért ölte meg őt a legutóbbi fejezetben.

    Demos Trek meghalt, az intézte el, akit neki kellett volna elintéznie. Halála nem volt egyszerű, hanem minden filmes halálok legrémesebbike, amit a sztori végén szándékozott részletesen bemutatni.

   – Nyugi, a sztori végén ott lesz részletesen, hogy dolgozik a Harapó! – mondta az öltönyös, és fura védőruhájában közelebb hajolt. Arca szinte érintette Steve arcát. Első ízben látszódott rajta valamiféle érzelem: szélesen elvigyorodott. Szájában hegyesre csiszolt, borotvaéles fogak sorakoztak. Akár egy emberi cápa.

    – Elkövetted azt a hibát, Steve, hogy kiiktattad a tökös jófiút. Mellesleg igazán jó íze volt… Az izmos test finomabb – a Harapó cuppantott egyet. – Továbbá azzal, hogy ennyire beleélted magad a történetbe, magad is a részévé váltál. Ez itt – széles gesztussal körbemutatott – a könyved, a filmed egyik jelenete. Olyan jelenet, amit még a legkeményebb nézőid is összeszorított segglyukkal néznek végig, és mozi után azzal az ürüggyel, hogy hugyozni mennek, kidobják a fajanszra a taccsot.

   – De ez nem lehet… – hebegte Steve, és érezte, hogy hányingere támad.

    – Dehogynem. Emlékszel, mint mondtál az egyik sajtótájékoztatón, amikor az a vörös picsa megkérdezte, honnan szeded az ötleteidet?

   Steve érdekes módon élénken emlékezett a vörös hajú újságírónőre. Persze, hogy emlékezett rá, hiszen azt tervezte, hogy a sajtótájékoztatót követő fogadáson közelebb kerül hozzá, és este már le is fekteti. Hogy is hívták? Irene… Irene…

    – Irene Holtz – fejezte be gondolatát a Harapó. – Fincsi kis bestia, tudom, hogy meg akartad búbolni, de nem jött össze. Szívesen megkóstolnám őt is. Na, emlékszel, mit válaszoltál neki? Várj, segítek! Azt mondtad, a sztorik csak úgy jönnek maguktól, mintha nem is te írnád őket. Egy valóságban ezek a sztorik, szereplők már léteznek, te csak formába rendezed ebben a valóságban, láthatóvá teszed. Érdekes gondolat. Érdekes és igaz is. Most ezt személyesen is megtapasztalhatod.

   – Ez baromság! Te nem létezel! Én találtalak ki! – kiabálta Steve a széles arcba. A Harapó hátrébb lépett.

    – Most meg akarod hazudtolni magad? Nos, engem nem érdekel, ettől csak érdekesebb a történet. Az olvasók és a nézők imádni fogják. Viszont ennek a sztorinak lesz a legeredetibb befejezése. Mindenkiben vigyázzba fog állni a szar, amikor elolvassa, megnézi. A rémületük pedig tartós lesz. Még a klotyóra sem mennek ki egyedül soha többé.

   A Harapó felhúzta a védőruha elején a cipzárat. Most már valóban csak az arca volt szabad.

    – Elég idétlenül festek így, de hiába vagyok kőgazdag bankár, az öltönyeim nem ingyen vannak, szeretem őket. Az isten se szedné ki belőlük azt a rengeteg vért. Az arcomat pedig könnyen lemosom, amikor végeztem. Szappan és víz. Ilyen egyszerű minden.

   Steve sikítani akart, de nem tudott. Helyette csak elfúló hangon ennyit mondott:

    – De még meg is kell rendeznem a filmet! Így hogy…?

   A Harapó sóhajtott egyet.

    – Ez is egy kis bibi, Steve, de egyben a slusszpoén is. Az utolsó filmedet – ahogy mondtad: az életművedet – nem te fogod megrendezni. De nyugi, van rá jelentkező. Talán Tarantino…

   – Tarantino egy fasz! Lepaktált a pénzemberekkel. A „Kutyaszorítóban” volt a legeredetibb filmje, még a „Ponyvaregény” is jó volt, de utána kezdett elkurvulni…

    Steve hirtelen elhallgatott. Hirtelen beléhasított a helyzet félelmetes abszurditása, hogy a saját rémtörténetében azon vitázik, hogy halála után ki rendezhetné meg a filmjét. A hányinger erősebben tört rá. Bárcsak elájulhatna…

   – Mint mondtam, nem fogsz elájulni – olvasott gondolataiban a Harapó. – Tudod, a macskának nincs ilyen gondja, ugyanis az egér nem ájul el. Eszméleténél van egészen addig, amíg a macska meg nem eszi. A macska ugyanis tudja, hogy az adrenalinnal telített vér… hogy is mondjam… ízesebb. Sokat lehet tanulni az állatoktól, Steve.

    – Ne tedd ezt, kérlek! Tovább írom a sztorit, soha nem fognak elkapni, csak engedj el!

   A Harapó leguggolt Steve elé. Összehúzta a szemöldökét.

    – Ezt te sem gondolod komolyan. Te nem egy Hannibal Lectert írtál, hanem a Harapót. Ne kezdjünk el a klisék felé vándorolni, Steve! Na, de kezdek izzadni ebben a hacukában, és a gyomrom is korog. Jobb lesz hozzálátni. Még egy kérdés így a végére…

   – Kérlek… ne…

    – Engem kivel játszatnál el?

   Steve nem tudott megszólalni, egész testében remegett.

    – Szerintem John Lithgow remek lenne, csak ő magas és öreg már. Égimeszelő. Én meg, lássuk be, kissé mélynövésű vagyok a mai átlaghoz képest. Na, mindegy! Valami új arc kell, ebben is jobb elszakadni a kliséktől. Miért mindig egy bejáratott seggfej játsszon el mindent? Fedezzünk fel új tehetségeket, nem igaz, Steve?

   Steve nem tudott megszólalni. A Harapó ismét közel hajolt, Steve még az íriszét is jól láthatta, ahogy közepén a pupillát, amelyből olyan sötétség áradt, amilyet eddig elképzelni sem tudott. Akár egy fekete lyuk,  ami elnyel mindent. Most pedig éppen őt készült elnyelni. Szájából enyhe rothadás bűze áradt, amikor megkérdezte:

    – Steve, mondd, félsz?

   – I… i… gen. – nyögte Steve.

    – Az jó. Azt szeretem. Tudod, az íz miatt…

   A zömök, védőruhás férfi arca széles vigyorba húzódott. Ismét elővillant a rémes fogsor. Szeme kidülledt, szörnyű tekintetével megbénítva Steve-et. Akár egy emberi cápa…

 

 
   Edgar „Blinky” Holmes nyitva találta Steve házának kapuját, így felhajtott nyitott tetejű sportkocsijával a térkővel kirakott, mályva- és azália bokrok között kanyargó úton, ami a ház bejáratához vezetett. Rosszat sejtett, amikor belépett a résnyire nyitva hagyott bejárati ajtón.

    A dolgozószobában a nyitott laptopot találta. Megmozdította az egeret. A képernyőn az új sztori befejező sorai után ott állt a „VÉGE” szó. Legszívesebben nekiült volna elolvasni, hiszen már nagyon kíváncsi volt arra, amin barátja ennyit dolgozott. Orrát fura, édeskés szag csapta meg, ismerte jól ezt a szagot. Bár már tíz éve vegetáriánus volt, de bármikor felismerte a nyers hús és a vér szagát.

   A konyha padlóján találta meg a csontvázat, ami úgy festett, mint ha kutyák csócsálták volna meg. Csak foszlányokban maradt rajta itt-ott egy kis hús.



Forrás:

Csoport: tyllforest | Hozzáadta: tyllforest (2014-11-06) | Szerző: E W

Megtekintések száma: 351 | Hozzászólások: 0 | Tag-ek(kulcsszavak): |
Összes hozzászólás: 0




Szólj hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett, akkor pedig azért...