Feri bácsi, a politechnika tanár roppant szigorú ember volt. A nebulók egyszerre rezzentek meg, akár egy fa levelei, amikor hirtelen meglibbenti őket a szél, valahányszor feltűnt a papagájra emlékeztető arcél az osztályterem ajtajában. A félsz nem volt alaptalan. Feri bácsi ugyanis dicséreteket nem szívesen, vagyis inkább egyáltalán nem osztogatott, ellenben pofonokat annál inkább.

 E pofonok egyik leggyakoribb elszenvedője a kis Béres Oszkár volt, aki a tapintható jéghideg szigor ellenére is gyakran tett humorosnak szánt megjegyzéseket. Ám e viccelődéseknek leginkább Feri bácsi pofonjai szolgáltak csattanóul.

 Egyszer aztán a dolgok drasztikus fordulatot vettek, mikor egy otthoni panaszkodást követő napon – e panaszkodást aláhúzással és felkiáltójellel látta el a kis Oszkár bal orcáján egy vöröslő tenyérnyom – egy szénszállító „Csepel” márkájú teherautó fékezett le az iskola előtt. A sofőrülésből maga idősebb Béres Oszkár huppant az aszfaltra, majd néhány karakteres harákolás és köpés kíséretében ruganyos léptekkel besietett az épületbe. Egyenesen a politechnika terem felé vette az irányt. Miután benyitott, ugyanezzel a lendülettel a szigorú tekintetű, felhördülő Feri bácsihoz lépett, és egy tökéletesen kivitelezett pofont helyezett el a férfi bal orcáján. E rögtönzött, rendhagyó szülői értekezlet után kedélyes – és foghíjas – mosollyal köszönt a kővé dermedt osztálynak, majd ugyanúgy, ahogy jött, távozott.

 E napon három dolog szakadt meg folytonosságában: Feri bácsi tanári pályafutása, Feri bácsi arca, továbbá idősebb Béres Oszkár szabadlábon léte.

 Talán ez a pont lehetett az, amely az ifjabb Béres Oszkárt a későbbiekben a törvénytelen életre ösztönözte.

 

***

 

 Oszi, azaz Béres Oszkár nagydarab ember volt, s mivel iskolai tanulmányait idejekorán felfüggesztette, olyan jövedelmező munkát választott, amely passzolt a fizikumához, és nem kívánt túlságosan cizellált intellektust. Először kidobóember volt, aztán később, sötét ismeretségei révén átnyergelt a pénzbehajtási bizniszbe, természetesen nem a törvényes és hivatalos változatba.
 Egykori humorérzékét, kópéságát, amely gyermekkorában jellemezte, már rég levetette, mint egy kinőtt dzsekit, helyette maradtak a humor olyan durva formái, mint azon nevetni, milyen hülyén néz ki valaki betört orral, vagy hogy a „Ponyvaregény” című film gengsztereinek szövegét utánozva alkalmaz testi fenyítést.

 Az őszi nap meleg ragyogásával kényeztette a belvárosi ház lakóit, akik a körfolyosó azon részére álltak ki beszélgetni, ahová odasütött a fény. A kedélyes csevejt egy szigorú tekintetű, nagydarab, kopaszra nyírt, tetovált nyakú férfi megjelenése szakította meg. Kicsit olyan volt, mint amikor a csiripelő verebek elhallgatnak, mert a kerítésen túl megjelenik egy macska. A „macska” Oszi volt, aki lenn állt a ház belső udvarán, és a másodikon cseverésző idősebb emberekre nézett fel. Arcát felemelve bikanyaka még vastagabbnak tűnt, szeméből fenyegetés villant. Hangja olyan volt, mint amikor egy ráspolyt húznak végig egy kazánlemez szélén, amikor megszólalt:

 – Kercsák itt van? Nem fogom még egyszer megkérdezni.

 Az öregek összenéztek. Az öreg Kercsák bácsi már vagy nyolcvan éves lehetett, s csak ritkán jött ki a lakásából. Mit akarhat egy ilyen gengszter az öregtől? De még mielőtt válaszolhattak volna a bikanyakúnak, megnyikordult az ajtó a körfolyosó szegletében, és az öreg Kercsák Géza dugta ki rajta múmiaszerű fejét. Aszott, eres kezeivel intett a társaság felé, hangja alig hallatszott.

 – Nyugi, itt vagyok.

 Odacsoszogott koszos papucsában a korlát széléhez és lenézett. Amennyire tőle telt, hangosan leszólt:

 – Azonnal lemegyek, fiatalember.

 – Ajánlom is, vén szaros, jobban jársz, mint ha én mennék fel – válaszolta a reszelős hang.

 Az öregember odamosolygott a kővé vált társasághoz és halkan megszólalt:

 – Eszetekbe ne jusson hívni bárkit is. Elintézem, az én dolgom. Semmi gond. – azzal elindult a lift felé.

 

***

 

 – Jöjjön, utánam, fiatalember! – mondta az öreg, és zsebéből előkotorva egy kulcscsomót, elindult a pincelejárat felé. Még a hónaljáig sem ért Oszinak, aki mögötte lépdelt, száját Stallone-szerűen félrehúzva. Nem szívesen vert öregeket, mert nem jelentett számára kihívást, de a meló az meló. Ha az öreg most nem tejel, neki nyomatékot kell adnia a megbízó igényének, hogy fizetnie kell. A főnököt nem érdekli a kor. Következetes ember, ehhez méltó következetességet vár el azoktól is, akik neki dolgoznak. Bár a „következetes” szót nem ismerte, ahogy Oszi sem, ő inkább azt a szót használta, hogy „korrekt”, persze azt is úgy, hogy „korett”. Náluk a korrektség fogalmába nem tartozott a humanitás, szigorúan elszámolási alapon létezett csak, úgy is csak az ő javukra. A biznisz az biznisz, ugyebár. Oszi vert már öreget is, igazán nem hagyott benne semmilyen nyomot, érzelmet a dolog. Vén lúzerek, ki nem szarja le őket?

 A pincefolyosó halovány fényében battyogott az öreg, majd megállva az egyik deszkákból összeütött ajtó előtt, babrálni kezdett a lakattal. Oszi hátulról megfogta a grabancát és azt hörögte:

 – Csak semmi trükközés, fater! Remélem, nem egy kalasnyikovot tartogatsz ott benn! Amúgy meg fura, hogy itt tartod lenn a pénzedet.

 – Fiam, az én koromban már az is fura, hogy lélegzem – válaszolta az öreg, mire Oszi elengedett egy „hö-hö”-t.

 Kisvártatva Kercsák bácsi kezében egy poros, aranyozott, fából készült ládika volt. Oszi felé nyújtotta.

 – Várjunk, öreg! Ezt adod? Ebben van a lóvé? Én meg higgyem is el, mi? Nem versz át, nyisd ki, mert széjjelütlek!

 Oszi hangja fenyegetőbb volt. Az öreg szemében a félelem szikrája sem látszott. Csak nézett Oszira nagy, vizenyős kék szemével a sápadt fényben, aztán mosolyogva bólintott.

 – Ó, igen, persze. Igazad van, fiam. Kinyitom, hogy lásd.

 – Nem vagyok a fiad, vén szarzsák! – mondta Oszi, de ekkor már kinyílt a ládika és a belőle kiáradó fény mindent eltüntetett a bikanyakú pénzbehajtó elől. Eltűnt a dohos szagú pince, eltűnt az öreg, eltűnt minden.
 Ifjabb Béres Oszkár ott ült az osztályteremben, aprócska fiúként, és gyűlölettel nézte Feri bácsit, aki felpofozta tegnap. Égett benne a fájdalom, a szégyen, a megalázottság és… és a bosszúvágy. Egyszercsak mintha minden lelassult volna, mint egy film lassított felvételén. Az ajtó nagyon lassan kinyílt. Még a zsanér nyikorgása is mélyebben szólt, mint amikor a magnószalag nyúlik, a felvétel lelassul. Egy melósbakancsos láb jelent meg az ajtóban, majd a lábat követte a test, az apja teste. Nagyon lassan, de folyamatosan lépkedett a tanár felé. A kis Oszkár ekkor egy szelíd hangot hallott belül, egy öregember hangját.
 „Mit kell most tenned, Oszi?” – kérdezte a hang. S ekkor hirtelen, mint egy gyors mozi,  lepergett a gyermek szeme előtt, élénk érzések fájdalmas hullámaival kísérve. A kiérkező rendőrök, a kihallgatás, a beszélők, apja rabruhában, anyja sírása, a család elszegényedése, az intézet, az első verekedések, megalázások, vér, düh, fájdalom, gyűlölet, közöny…

 „Mit kell tenned?” – kérdezte ismét a hang. Már felismerte az öreg Kercsák hangját. A pince, a ládika, a fény…

 Apja már csak egy lépésnyire volt Feri bácsitól. Mint a rugó, úgy pattant fel a helyéről, szinte repült ki a padból. Hangja olyan élesen hasított a politechnika terem levegőjébe, mint a kétélű kard.

 – Apa, ne! Kérlek, ne tedd!

 Minden megállt, minden lemerevedett. Mindenki őt nézte, ahogy könnyáztatta arcával áll az apja és a tanár között. A szenesember arcáról eltűnt az iménti merevség, a száját szóra nyitotta, de nem jött ki hang a torkán. A fia szemébe nézett. A gyerek arcán még ott éktelenkedett annak az embernek a keze nyoma, aki most ott állt mögötte. A tanár arcán félelem és meglepettség. Aztán látszott, hogy meginog.

 Béres Oszkár, a szenesember az utolsó pillanatban kapta el a férfit, és leültette a tanári asztal mögötti székre.

 – Srácok, hozzon valaki egy pohár vizet! – szólt a gyerekek felé, és magához húzta a fiát. Lenézett annak könnyes tekintetébe, és halkan, nagyon halkan, úgy, hogy csak ők ketten hallották, csak ennyit mondott:
 – Köszönöm, fiam!

 

***

 

 Az őszi nap meleg ragyogásával kényeztette a belvárosi ház lakóit, akik a körfolyosó azon részére álltak ki beszélgetni, ahová odasütött a fénye. A kedélyes csevejt egy mosolygós, nagydarab férfi megjelenése szakította meg. Farmert, sportzakót és vékony keretes szemüveget viselt. Felnézett a társaságra és kedves hangon megszólalt:

 – Szép napot! Kercsák bácsi itthon van?

 Az öregek összenéztek.

 – Kicsoda, tán az unokája? – kérdezte az egyik, de arca szomorúságot tükrözött.

 – Nem… ezt nem tudom csak úgy elmondani. Hosszú történet – felelte a férfi és tovább állt a belső udvaron, felfelé nézve. Az egyik idős asszony törte meg a néhány másodperces csöndet.