Apuka és kislánya kettesben mentek haza a vásárból. A kislány apuka nyakában, kezében színes lufival, amin vidáman csillogott a napfény, s csak az apró kézben szorongatott vékony zsinór korlátozta törekvését a szikrázó kék égbolt felé. A kislány énekelgetett – kislányos, gyermeki monotonitással ugyanazt a kis rigmust –, apuka pedig, bár mosoly ült az arcán, de belül a folyton gondolataiba furakodó furcsa érzést próbálta megmagyarázni.
A léggömbárusnál volt piros, kék, zöld, lila, sárga lufi, mindből volt több is, kislánya mégis ezt választotta. Ennek a lufinak… egész egyszerűen nem tudta másképpen meghatározni, de fos színe volt. A szép, ragyogó színű lufik közül kislánya miért éppen az egyetlen fos színű lufit választotta? Az a sok szép, vidám szín, ez meg... Talán azért kellett neki éppen ez, mert ebből csak ez az egy volt? De nem is volt feltűnően kitéve. Zsóka egyszerűen csak a nagy lufierdő kellős közepébe mutatott, és határozottan kijelentette: „Azt kéjem!”
Az árus és az apuka csak néztek mosolyogva.
– De hát melyiket, kicsim? – kérdezte apu. – Hiszen ott rengeteg lufi van. Melyiket? A kéket? Sárgát? Zöldet?
Zsóka mindegyik színnél csak a fejét rázta, két hosszú copfba fonott haja repkedett az arcocskája körül.
– Nem. Egyiket sem. Nekem az kejj! – apró ujjával ismét a lufitömeg közepe felé mutatott.
– Tudod mit, ifjú hölgy? – szólalt meg az árus barátságosan. – Gyere, és vedd el te magad azt, amelyiket szeretnéd!
A kislány szeme felragyogott és máris szaladt a lufirengeteg felé. Céltudatosan válogatott a zsinórok közt, aztán kihúzott egyet, s a zsinórt követte egy a léggömbök közül előbukkanó példány.
A léggömbárus és az apa csak néztek megnyúlt arccal.
– Ezt meg hogy láttad meg? – kérdezte az apa. – Én nem láttam.
A kislány nem felelt, csak arca elé húzta a feszes, tojásdad léggömböt, és bájos mosolyával kivillantotta apró kis rizsszem-fogait.
– Érdekes – mondta az árus –, erre nem is emlékszem. Ez az egy lehet belőle. De fura színt választottál, kislány. Ez olyan… olyan izé…
„Fos színű” – mondta az apuka magában, de nem akarta hangosan kimondani a gyerek előtt. A gyerekek olykor furcsák, talán éppen az ilyen apró dolgok mutatják ki bimbózó egyéniségük különlegességét. Hogy jön ő ahhoz, hogy megkritizálja gyermeke ártatlan választását, az örömét?
– Érdekes szín, maradjunk annyiban – mondta, és kifizette a lufit. Ebédre haza akartak érni, szóval Zsókát a nyakába ültette, hogy tempósabban haladjanak, és elindultak kifelé a vásári forgatagból.
Nyugtalanította a kislány választása, egyik fele mellette volt, de a másikban harc dúlt. Ilyen, amikor az intelligens, filozofikus alkat próbál mindent valamilyen rendszerbe illeszteni, s ha nem találja meg intellektusának valamely fiókjában az alkalmas helyet, rögtön elkezd absztrakt módon kombinálni.
De ő tempósan lépkedve, nyakában dalolgató kislányával, kemény csörtét vívott elméjének azon részével, amelyik hajlamos a dolgokat túlbonyolítani.
Már az ebédlőasztalnál ültek, de az apa gondolatai még mindig a léggömb körül jártak. El sem tudta hessegetni, hiszen ebéd közben is ott volt velük. Zsóka odakötözte a széke támlájához, s miközben evett, gyakran fel-felpillantgatott rá.
– Milyen fura színű lufikat gyártanak! – mondta az anyuka, s a leves kanalazgatása közben ő sem tudta levenni tekintetét a lánya felett „őrködő” tárgyról. – Olyan izé színe van. Tudod…
– Tudom – bólintott az apa. Elment az étvágya. Csak nézte a lufit értetlen arckifejezéssel.

A lufiknak van egy szomorú tulajdonsága. A bennük lévő hélium szép lassan elillan, s leeresztenek. Nem törekszenek örökké az ég felé, vidám feszességük csak ideiglenes. Ha nem szúrja ki őket egy hegyes tárgy, akkor szomorú lufi-múmiákként végzik, s ilyenkor már nem jelentenek örömet a gyerekeknek, nyugodt szívvel szabadulnak meg tőle.
Ebben reménykedett Tibor, az apuka, ugyanis ki nem állhatta ezt a lufit, már az első pillanattól fogva. Számításai szerint körülbelül egy hét, és a léggömb mérete a felére csökken, nagyot veszítve vonzerejéből, újabb egy hét és kidobják. Végre. De a számításai nem bizonyultak helyesnek. A fos színű lufi még egy hónap múlva is ugyanolyan büszkén, fényesen feszült. Már elmúlt a nyár, odakinn rőt leveleket kezdett el kergetni az őszi szél, de a lufi még mindig ugyanolyan volt. Tiborban pedig csak nőtt a gyűlölet a tárgy iránt.
Egyik délután Zsóka kinn játszott az udvaron. Lufiját, amit állandóan magával vitt mindenhova, odarögzítette a pad támlájához. Leleményességére jellemző volt, hogy már nem kötötte a zsineget, hanem egy hajgumit applikált a zsinór végére, amit bárhova oda tudott akasztani. Tibor is kinn ült az udvaron, kezében könyvvel, amit bár hetekkel ezelőtt kezdett el olvasni, mégsem jutott túl a harmadik oldalon. A könyv remek volt, kedvenc szerzőjétől. Az ok a lufi volt. Szinte minden gondolatát lekötötte. Most is, látszólag játszó gyermekét nézte, de valójában a lufit fixírozta. Határozottan érezte, hogy a lufi is nézi őt.
„Kezdek megőrülni!” – gondolta, s elhatározta, hogy itt az ideje véget vetni a dolognak, még mielőtt…
Lassan közelebb ment a léggömbhöz. A terve a következő volt: Eloldja a hajgumit a padtól, s a lufi felszáll, elszáll messze, messze… Majd megmagyarázza Zsókának, hogy biztos nem jól rögzítette, a felnőttek mindent meg tudnak magyarázni. Egy darabig vigasztalhatatlan lesz a pici lány, de majd lenyugszik, és végre minden mehet tovább a maga útján. A tetves lufi nélkül. A rohadt szemét lufi nélkül.
Valóságos Rodolfónak érezte magát, ahogy keze szinte művészi mozdulattal lehúzta a gumit a támláról. Nem is nézett oda, látszólag a könyvbe temetkezett (még mindig a harmadik oldalba). Érezte, hogy leoldotta a gumit, a léggömböt (a rohadékot) már semmi sem rögzítette a Föld felszínéhez, akadálytalanul szállhatott fel éteri magasságokba, ahol remélhetőleg jól kiszúrja a csőrével valamilyen madár. Valamilyen jó hegyes csőrű madár. Reménykedett benne, hogy fájni fog a lufinak. Lelki szemeivel látta az emelkedést, még a közeledő madarat is látta, ahogy méltóságteljes szárnycsapásaival közelít a fos színű rettenet felé, éles csőrén megcsillan a fáradt őszi napfény. Hallotta a durranást, ami édesebb volt számára, mint a legszebb Chopin zongorafutam, mert az olyannyira gyűlölt tárgy halálsikolyát jelentette. De csak a képzeletében.
Oldalra nézett. A lufit csakugyan leoldozta. De ugyanott volt, ahol az előbb. Eloldozva, de ugyanott, ugyanabban a magasságban állt a levegőben, rezzenéstelenül. Rezzenéstelenül és… és fenyegetően.
Tibor érezte, hogy jeges veríték lepi el a hátát. Ilyen egyszerűen nincs! Ez a szar ellent mond a fizika törvényeinek. Vagy… vagy csak egész egyszerűen annyit csökkent már benne a hélium koncentráció, hogy ennyire futja. Innen már csak lejjebb, kishaver!
De a lufi nagyon feszes volt. Talán feszesebb is, mint újkorában. Fel kellett volna szállnia, vagy a földre esni szép lassan, de csak ott állt a levegőben, mint egy kövér, fos színű felkiáltójel.

Tibor már letett a könyv elolvasásáról. Tévét sem tudott nézni, ahogy a munkájára sem tudott odafigyelni. Ami pedig bosszantotta, hogy feleségét, Évát sem zavarta, hogy egy léggömb, amit nyáron vásároltak, még télen is ugyanolyan. Éva nem foglalkozott ilyesmivel, azt mondta, őt nem érdekli a fizika. A fizika! Te jó ég! De hát ez nem fizika, ez már… ez már valami más! És ott feszít a lányuk szobájában!
Zsóka még az oviba is magával vitte a lufit, nem lehetett lebeszélni róla. Ez sem az óvónőt, sem pedig a többi gyereket nem zavarta. Az óvónő bájos kis gyermeki hóbortnak nevezte ezt, s elmesélte, hogy kiskorában neki egy félkarú műanyag macija volt, amit mindenhova magával hurcolt. „Bájos kis gyermeki hóbort… hahh!” – gondolta Tibor. „Hülye picsa!”
Reggelente, amikor autóval mentek az óvodába, nem csak a gyermekülésben dalolászó, mosolygó kislányát látta a belső visszapillantó tükörben, hanem AZT is. Az is nézte őt. Arctalanul, feszülőn, fos színűn. Úgy érezte, mintha egy maffiózót szállítana reggelente. „Gengszterek sofőrje” – villant eszébe a régi filmcím, és hónapok óta először elnevette magát. Ekkor hirtelen a fékre kellett taposnia, mert egy busz váratlanul lefékezett előtte. A fékezés lendülete a biztonságosan beszíjazott Zsókát nem, de a lufit előre lendítette a két ülés között, így az bekerült Tibor látóterébe, s úgy érezte, rá néz, egyenesen a szemébe.
A pillanatnyi úti malőr tovatűnt, a forgalom szépen haladt tovább, amikor ő még mindig verejtékezve ült és a volánt szorongatta. Mögötte dudáltak, hogy haladjon tovább. Ekkor mélyet lélegzett, és kemény elhatározásra szánta el magát.

Az éjszaka csendes volt, a házban nyugalom ült, egyedül a hűtőszekrény bimetálja kapcsolt be rendszeresen, s csak a halk zúgás kúszott szét a lakásban. Éva mélyen aludt, ahogy Zsóka is a kis szobájában. Tibor nem aludt. Ahogy már hosszú hetek óta nem tudott aludni. Nem aludt, és jól tudta, hogy AZ sem alszik. De most nem csak álmatlanul nézte a plafont, hanem ült az ágy szélén, tekintetében őrült elszántság szikrájával.
Már napközben előkészítette a jókora tűt. Nem elégedett meg egy egyszerű varrótűvel, neki nagy kellett. Biztosra akart menni. Még munkából hazafele jövet elment a varrónők boltjába és megvásárolta az ott kapható legnagyobb gombostűt. A biztonság kedvéért még egy jó éles kést is magához vett, ha tű kevésnek bizonyulna. Sosem lehet tudni…
Úgy osont a saját lakásában az éj leple alatt, mint egy betörő. A tizennyolc fokra temperált lakás ellenére a homlokán kövér verítékcseppek gyöngyöztek, amelyek elég nagyra hízva legördültek, s szemöldökének szűrőjén át a szemébe folytak.
Megtörölte az arcát. Nem csak a homloka, de mindene izzadt. Most végre pontot tesz az ügy végére.
Egyik kezében a tűt tartotta maga elé, mint valami szablyát, a másikban a kést fogta. Egyik ajtó zsanérja sem nyikorgott, zsírzással gondoskodott róla előző nap, hogy ilyen apróságok ne árulják el.
Zsóka aludt, oldalára fordulva. Ágyának fejéhez odagumizva ott állt mozdulatlanul, szinte vigyázz állásban a lufi. Az ablakredőny lamellái közt beszűrődő gyenge éjszakai fényben is tisztán látta, hogy őt nézi. A rögzítés fölösleges volt, Tibor már tudta ezt. Tudta, hogy semmi sem az, aminek látszik. Ő pedig most rendet tesz.
A villanykapcsoló kattanása és a mindent beborító fény riasztotta meg. Mögötte Éva állt, ő pedig erősen izzadva, kést és tűt szorongatva mozdulatlanságba merevedett.
– Úristen, mire készülsz? Te… te…
– Megölöm! – válaszolta. – Véget vetek ennek. Mert senki sem látja, csak én, hogy ez… ez…
– Te szemét, neked elment az eszed! Meg akartad ölni a lányunkat!
Tibor tétova lépést tett felesége felé.
– Nem, dehogy… nem, nem őt…
De az asszony fenyegetően mutatott rá. Szeme villogott, mint egy nőstény tigrisnek.
– Ne közelíts, hallod?! Hé, és a lányunk felé se!
Zsóka felült az ágyában és sikított. Tibor pedig kirohant. Ki, a lakásból is, még mindig a kést és a tűt szorongatva, verejtéktől csatakosan, mezítláb a téli éjszakába…

Tibor kényszergyógykezelése elhúzódott. Az orvosok semmi jóval sem kecsegtették a kétségbe esett Évát. Mire eljött a tavasz, a férfi már látogatható állapotban volt, de még mindig nem beszélt, csak meredt maga elé. Akkor is, amikor Éva és Zsóka meglátogatták. Természetesen ott volt Zsóka kezében a lufi is. Tibor még azt sem vette észre, hogy lánya mennyit nőtt fél év alatt, csak szűkölve húzódott a sarokba, amint meglátta a változatlanul feszes léggömböt. A látogatás rövid volt.
A kislány és édesanyja cipője visszhangozva kopogott a kórházi folyosón, amint távoztak az intézményből. Zsóka, mint akkor ott, a vásárból hazafelé apja nyakában, most is ugyanazt a kis rigmust énekelgette, mint azóta minden nap.

Eljövünk majd, meglátod
Miénk lesz a világod
Trallala, trallala
Eljövünk majd, meg-lá-tod…