Tyll Forest:  Média

 

 – Nem tetszik nekem ez a sápadt arc! – sóhajtott a fehér köpenyes orvos a széken ülő pácienst  kerülgetve. Jobbkezével osztott, sziklaszerűen szögletes, nagy állát morzsolgatta, a félnapos borosta sercegett kérges tenyerében. Uborkaszerű orrán le volt csúszva a régimódi, vastag szarukeretes szemüveg, melynek egyik lencséje hiányzott, és ez a látványos hiányosság némileg aggasztotta az amúgy is rémült pácienst. Már az is gyanús volt a vékonydongájú férfinak, hogy miután a rendelőbe lépett, a bizarr külsejű orvos gyorsan bezárta mögötte az ajtót. A kulcsot nem hagyta a zárban, hanem zsebre tette.

 – Kérem, nekem haza kell mennem! – rebegte alázatos tekintettel az orvos felé, de az mintha meg sem hallotta volna.

 – Csúnya, csúnya, nagggyon csúnya sápadtság! Bizony! – Az orvos hangja egyre élesebb lett, mondhatni már-már fenyegető tónusú. –  Ez nem tetszik nekem!Naggyon nem tetszikk!

 – Kérem, doktor úr…

 – Megműtöm!

 A rémület meghatványozódva tört rá szegény emberre. Mondani akart valami tiltakozásfélét de nem jött ki hang a torkán. „MEGMŰTÖM!”  Ellentmondást nem tűrő, határozott kijelentés. „MEGMŰTÖM!” Mintha a pokol legrémisztőbb bugyrába került volna. Felpattant a székről.

 – NANANANANANANAAAAA! – az orvos nem kiabált. Üvöltött. Mint egy oroszlán. Egészen közel, az arcába! Érezte bűzös leheletét és fröcsögő nyálát. Szinte érintette orrával a hatalmas, okkersárga fogakat.

Valami meleg folyt végig a combján. Bevizelt. Egy pillanatra átsuhant az agyán, hogy ez hülyeség, és ilyen csak a filmeken meg a regényekben van. Amikor ily módon kívánják szemléltetni a szereplő rémületének mértékét, és mutatják, hogy a nadrágszárából csurog ki a húgy. A filmeken. Igen! Felnőtt ember nem vizel be! Lenézett és meglátta eddig szilárd hitének romba dőlését: cipője körül sárgás tócsa kezdett el terjengeni a hideg terrazzo padlón.

 Mint ha ennyi borzalom nem lenne elég, olyasmit vett észre, amit még rémálmaiban sem gondolt volna. Az már eljutott az agyáig, hogy az orvoson lévő köpeny itt-ott vérfoltokkal tarkított, de azt csak most vette észre, hogy a zsebéből egy közönséges, fanyelű konyhakés nyele áll ki.

 „Jesszusom!” – sikította egy hang az agyában – „ Ez nem is orvos, hanem valami hentes!”

 A doktor ijesztő termete ellenére rendkívül gyorsan mozgott. Egy pillanat, és a helyiség túlsó végében lévő ládában turkált, a következő pillanatban már ott állt mellette, és mire felocsúdott, már erős kötelek gátolták meg abban, hogy felálljon a székből.

 – Nem fog fájni! – lihegte a fülébe egészen közelről a hatalmas, izzadó arc. A lapátkezek boszorkányos gyorsasággal kötöttek masszív csomókat a szúrós kenderkötélre. Az arc még mindig közel volt – nagyon közel! – és vegyespálinka szagot árasztott, amin jól érezhetően átütött valamilyen fokhagymás húsipari termék penetráns bűze.

 A székhez kötözött férfi fülét fémes csörgés-csilingelés ütötte meg, s oldalra pillantva meglátta, amint az orvos különféle éles eszközöket rendezget sorba egy asztalon. Szikék, ollók, krómacél fűrészek, bordaterpesz, fogók. Némelyiken megszáradt vér. Behunyta a szemét és halkan imádkozni kezdett.

 – Itt hiába imádkozik, barátom, ugyanis itt én vagyok az isten! – rikácsolta az orvos és elé állt. Elkezdte módszeres alapossággal felhajtogatni az orvosi köpeny ujjait. A székhez kötött ember vinnyogva felnyögött.

 – Kérem, ne… jaj… – de az orvos csak hajtogatta tovább a köpeny ujját, majd miután ezzel végzett, elkezdte kigombolni a köpenyt. A székhez kötözött férfi bele sem akart gondolni, hogy vajon miért teszi ezt.

 Az orvos egy pillanatra megállt, valami cinkos mosolyféle suhant át izzadtságtól fénylő képén. Folytatta. Az orvosi köpeny kitárult…

 A férfi felüvöltött, de hirtelen abba is hagyta, amikor meglátta a kitüremkedés alól előbukkanó ismerős figurát. Pajkos Kamera Peti volt az, a legnézettebb tévéműsor logó figurája. Hirtelen kacagó emberek vették körül és az előbb még oly rémisztő „orvos” már barátságosan ölelgette, s mutogatta a rejtett kamerákat. Neki azonban nem volt kedve nevetni, de azért mosolygott, és szégyenlősen hunyorogva tekintgetett körbe. A stáb tagjai barátságosan hátba veregették, és hahotázva mutogattak vizelettől átnedvesedett nadrágjára.

 – Jöjjön, írja alá a szerződést, amelyben beleegyezik, hogy a jelenetet közreadjuk! – szólt mosolyogva a rendezőasszisztens. 

 

  Nem is vette észre, mikor kerültek le róla a kötelek. Felállt, remegő lábbal elindult. Tíz perce még csillogó, fekete hajába ősz szálak vegyültek.