– Későbbre vártuk – mondta a rozsdamarta vasajtó kémlelő ablakán kikukucskáló őrszem. Az ajtó előtt álló hosszú kabátos, magas férfi, hogy az őrszem felismerje, hátravetette kapucniját, mely a szélben kavargó esőcseppek ellen védte. A kémlelőből kiáramló fény megvilágította a homlokától a tarkójáig körbefutó csúf és mély hegeket. Ijesztő külseje az ellenállók közt afféle védjegye volt, ezért az őr nem is vacakolt sokáig a reteszekkel, bár szokás szerint csak résnyire nyitotta az ajtót. A géppisztolyát készenlétben tartva jól körbenézett az érkező mögötti veszélyes kinti világban. Miután beengedte, behúzta a nehéz vasat és visszaült az ajtó mellé támasztott, autóból kibontott vezetőülésre, gépkarabélyát pedig az alkalmi bútorhoz támasztva, kéz közelbe helyezte. A Beszerző gyakran megfordult ebben az ellenálló fészekben, a járást jól ismerte. Rövid lépcsőzés után a boltozatos pincébe leérkezve tekintetével felmérte az ott felhalmozott ezüstkék ládákat, melyeknek nagy részét éppen ő maga lopta, vagyis szerezte be az ellenségtől. Ezekben a konténerekben rejtélyes idegen technológiát, eddig ismeretlen alkatrészeket tároltak, amelyeket a beszerzők és más bátor alkalmi tolvajok az életük kockáztatásával szereztek a megszállóktól. Ő azonban már minden darabról tudta, hogy mire használható, éppen ez volt jövetelének az egyik oka… Rápillantott a sarokba állított, hegesztve foltozgatott páncélzatú, mégis bulldózernyi erőt sugárzó harci robotra, ami készenléti állapotban, hengeres fejét egészen a vállai közé visszahúzva szundikált. A gépember egy droid hadosztály tagja volt, amikor még az emberiség hadsereget tarthatott, de már csak ehhez hasonló szabadcsapatoknál lehettek működő darabok, talán éppen ez itt az utolsó. A robot kiemelt szerepet játszott a terveiben, ezért szeretettel nézte. Sokak szerint nem lehet szeretni egy gépet, azonban Beszerző ezt már máshogy gondolta. A kisebb, félhomályos helyiségek sora felől tagbaszakadt, fél szemén friss kötést viselő és fáradtan döcögő léptű férfi jött, de azért barátságosan köszöntötte a Beszerzőt, és a parancsnoki szoba felé mutatva azt is hozzátette, hogy már várják odabent. A szoba tulajdonosa éppen rendezgette a térképeit, amelyeket más iratokkal együtt egy óriási, régies faragásokkal díszített diófa szekrényben tárolt. Amikor felfedezték és a támaszpontjukká tették ezt a helyet, a bútor már itt állt, emlékeztetve egy hajdani asztalos ügyességére. A parancsnok a szekrényben félig eltűnve matatott, ezért amikor előbújva felé fordult, hogy üdvözölje, mintha egy másik, kisebb szobából lépett volna elő. – Mit hozott nekünk, barátom? – kérdezte, leülve az asztalához. A másikat is hellyel kínálta, de az állva maradt. Viharvert megjelenése mellett a Beszerzőt mély tónusú, kissé reszelős hangja is jellemezte. – A zsebemben van. Ez mindennél értékesebb, és meg is fizettem érte… – Csak nem? – Forgách kerekre tágult szemmel kérdezte. – Szerzett egy dyrum cellát? – Szereztem, úgy is lehet mondani. A sokat próbált parancsnoknak nem akadt sok oka a vidámságra, de ebben a pillanatban mosolygott. Az ellenállás által rejtegetett tudományos kutatók egyértelműen kijelentették, hogy a dyrum, a nagyfejűek energiahordozója és az energiapajzsaik szerkezetét felépítő szubatomi részecskék egymással keveredve kölcsönhatásra léphetnek és egy elméletileg lehetséges, az erőtér közepe felé ható robbanásban egyesülhetnek. Talán a megszállók is ismerték ezt a tényt, de mivel ez egy nagyon bonyolult eljáráson alapult, ezért nem tartottak ez ügyben az emberektől. Lehetséges, hogy ők sem ismerték ennek a fúziónak a képletét. Elméleti kérdés maradt eddig, mert ember kezébe dyrumcella még nem került. – Mostanáig – mondta a Beszerző. – Mostanáig nem tudtuk kipróbálni a feltevés igazságát, miszerint a dyrummal berobbantható-e az erőtér. De én már tudom, és meg is tesszük negyvennyolc órán belül. A parancsnok ünnepi hangulata már elmúlt, és feszülten figyelt. Valami másról volt már szó, nem csak a különleges zsákmány taktikai értékéről. – Ők nem tartottak tőlem. – A Beszerző továbbra is állva maradt. – Egy csapat besugárzott kényszermunkással jutottam a nagy erőtér mögé, máskor is ez a módszerem. A gépek ott épp oly felületesek, mint gazdáik, ezért az őrszemeket elég könnyen kijátszva egészen az erőtér origómotorjáig eljutottam. Ott a központban aztán már teljesen elhanyagolják a biztonságot, bár lehet, hogy szimplán hülyének néznek minket, mert senki sem őrzi a gépeket. Egy nagyfejű programozta a motort, aztán elment a közösségi helyükre, ahol naphosszat alszanak, mint a vámpírok. Ez a dyrumcella egyszerűen a földön hevert. Ki is jutottam vele, úgy hogy beálltam egy másik csoport agyhalott közé, a romvárosban pedig az ezerszer kipróbált kerülő utakon motoroztam, mégis bemértek, és kaptam a sugárból is rendesen. – Az nem lehet! – kiáltotta izgatottan Forgách, miközben a pisztolytáskájához kapott. – Most is beszélgetünk, még nem beszélgettem agyhalottal. A parancsnok elő is vette a Browningját, és a férfira fogta. – Nem lettem agyatlan, mint látja. – A Beszerző számított a másik reakciójára, de azt is tudta, hogy Forgách előbb mérlegel, mielőtt lőne. – Ismerem a biztonsági kockázatot, de higgye el nem fogok távirányítású bombaként felrobbanni, vagy ilyesmi – mondta továbbra is higgadtan a Beszerző, arra utalva, hogy a megszállók több esetben speciálisan besugárzott agyatlanokat használtak az ellenállási gócok felrobbantásához, gyengeségként kihasználva az emberek fajtársi összetartását. – Velem ugyanis kénytelenek voltak félmunkát végezni – kopogtatta körbe fémesen kongó fejét. – Ismeri a történetemet, tudja, hogy a koponyámat szinte teljesen platinával barkácsolták össze. A parancsnok tudta a történetet, hiszen a Beszerző a rövid háború alatt, amikor a Föld még ellenállt a nagyfejűek megszállásának, a felettese volt, és alig néhányan maradtak meg abból az ütközetből, amelyikben az ő feje is ilyen csúnyán megsérült. Az idő tájt még voltak kórházak és műtők, és efféle bonyolult eljárással meg lehetett menteni az életét. Igen, el tudta képzelni, hogy a Beszerző feje, mint egy Faraday-kalitka, kizárta a hullámokat. – Nem teljesen – mondta az, mint aki hallja a gondolatokat. – Ugyanis valami különös folyamat dolgozik az agyamban, de ez a hasznunkra válik. – És át is adja a dyrumot? – kérdezte Forgách, inkább csak, hogy időt nyerjen. – Persze, de ennél hasznosabb ötletem is van! Nézze, én a megszállás előtt kutattam, kvantumfizikával foglalkoztam. Képzelheti, mennyi elméleti tudást halmoztam fel a szürkeállományomban. Most valami történik a fejemben, a részleges besugárzás valamilyen idegi stimulációval azt a hatást keltette, mintha egyik pillanatról a másikra birtokolnám az összemberi tudást. De nem csak a fizikai elméleteket, hanem az egykor tudománytalannak kikiáltott parafizikát, vagy épp az orvosi, a műszaki tudományokat is! Több száz Nobel-díjat akaszthatnának a nyakamba mindazért, amit most a kérdések és a válaszok terén tudok. Talán, mert különös dolgokat kellett meghallania és rendszereznie – a parancsnok megint vezetőként kezdett viselkedni. Azzal a ritka tulajdonsággal bírt, amivel a konfliktusok kezelésében jó emberek; minél összetettebb a probléma, az ilyenek annál inkább elemükben vannak. – Bizonyítsa be! És azt is, hogy nem jelent veszélyt! – Amerre ma végighaladtam – kezdte minden erőltetett magyarázkodás nélkül – minden romban megláttam az építészeti struktúrát. Tudta, hogy e-fölött a pince fölött valamikor uradalmi birtok volt? Kint a domb alatt pedig avar-kori temetkezési hely, sohasem tárták fel. Itt lent olyan penészgombák szaporodnak, melyeknek spórái nátha szerű tüneteket okoznak legalább havonta egyszer, önnek most is kapar a torka. A pisztolyában az a tár van, amibe csak hét lőszert tárazott – mosolyodott el a Beszerző. – A fegyver ütőszegét pedig nem ártana kicserélni, mert ebben az állapotában nem üzembiztos. A zubbonyában, a bal oldali belső zsebben van egy fénykép az eltűnt családjáról. Sajnálom, az enyémek sem élnek. Gyurinak, a kinti őrnek nem elég, hogy repesz találat érte két napja a szemét, de van egy idegbecsípődés a hármas-négyes csigolyája között, ezért panaszkodott magának az érkezésem előtt a derékfájdalmáról. Meg is tudnám szüntetni, egyszerű és veszélytelen beavatkozással. Ami azt illeti, a világ összes gerincbetegének tudnék ezzel az új eljárással segíteni. A szekrényében tartogat egy üveg 2004-es, öt puttonyos Tokaji Aszút, amit akkor akar felbontani, ha jelentős győzelmet aratunk a nagyfejűeken. A parancsnok végighallgatta, de a fegyvert nem tette még el. – Van egy terve, azt mondta. – Nos, igen. Az ellenállás kutatóinak helyesek a számításai, a dyrummal egy egész burányi idegent elpusztíthatunk. A konténerekből össze is tudok kaparni mindent az ehhez szükséges detonátor megépítéséhez, ehhez segítség, szerszámok és egy kis idő kell. Ezután rögzítjük Franci testén a dyrummal töltött szerkezetet, és beküldjük távirányítással a bemérési határ mögé, az erőtérhez. A detonátort távirányítással aktiváljuk. – Szegény Franci – mondta a parancsnok, valóban sajnálva a robotot. A valamikori Renaultnál készítették, amikor a gyár átállt a háborús termelésre, a magyarok ezért hívták a típust Franciának, vagy legtöbbször Francinak. Az elmúlt évek alatt a kabalájukká vált. A Beszerző végre benyúlt hosszú kabátjának mély belső zsebébe, és lassan előhúzta a cellát. A legendás energiahordozót egy teljesen jellegtelen fémkapszula tárolta, aminek az oldalára enyhén fluoreszkáló, bonyolult betűket nyomtak egy nagyon távoli világ gyártósorán. – Hiszek magának – mondta Forgách –, elteszem a pisztolyt, de nem fogok bocsánatot kérni azért, hogy mostantól folyamatosan felügyelet alatt tartom. Ha a legkisebb jelét látnám, hogy eltorzul az elméje, akkor lefogatom. – A helyzet az, hogy már eltorzult, az ön szavaival, de ettől nagyon értékes is lett. Mindaz amit az emberiség nem értett eddig, képletként már itt van a fejemben. A jövőt, mint logikai szükségszerűségek láncolatát látom előre. Azt például nem tudom, hogy ki fogja-e nyitni valaha azt az üveg bort, de azt igen, hogy az akciónknak sikeresnek kell lennie. – Nem kell mindezek előtt pihennie? – kérdezte Forgách. A Beszerző tudta, hogy ezt már igazi aggódással kérdezi, hiszen előre kiszámolta az emberi tényezőket is, hogy a megfelelő parancsnokot válassza a terveihez. Forgáchot a beosztottjaként is sokra tartotta. Az érzelmein mit sem változtatott, hogy a teljes agykapacitása logikai feladatokon dolgozott. Amíg a következő negyvennyolc óra eseményeit fejben kidolgozta, és miközben az elméleti tudományok újabb, és újabb gyakorlati felhasználása jutott az eszébe, érzelmileg ő ugyanaz a visszahúzódó, ám határozott, jószívűségében és empátiájában megtöretlen fickó maradt. – Kell egy helység, ahova visszavonulok, persze bekamerázhatják. Kell sok rajzlap, és tollak, hogy a kapcsolási rajzokat megcsináljam. Aludnom nem szükséges, legfeljebb relaxálok, egyelőre ennyi.
***
A Beszerző megszállottan dolgozott. Több mint egy napot töltött a neonfénnyel világított kis szobában, amit végül nem kameráztak be, de félig nyitott ajtajánál mindig felügyelt valaki. Ételt, és vizet többször is tettek elé, amit el is fogyasztott, láthatóan minden energiát felemésztett a szellemi megterhelés. Rengeteg papírt felhasznált, a parancsnok egész készletét a nagy szekrényből, így aztán valahányszor ránéztek, csak körmölni látták, az ajtónak háttal, egy tábori széken ülve. Néha azonban elgondolkodva meredt az üres falra, mintha ott látná a leírandó információkat. Egyébként teljesen normálisan viselkedett, a fél szemét nemrégiben elvesztő őrrel többször is beszélgetett, amíg az bevitte neki a melegített konzerveket. – Mit mondott? – kérdezték odakint a többiek, és kiderült, csak elveszett családról, gerilla akciókról, az ilyen férfiak hétköznapi ügyeiről ejtettek szót. Később, a pince központi termében, amikor már minden segítője kétszer-háromszor is leváltotta egymást, a Beszerző ugyanazzal a lendülettel dolgozott. Több, különböző gépből kibontott alaplap is hevert előtte a munkaasztalon, a szétterített, szinte egy az egyhez arányú kapcsolási rajz alapján ellenállásokat, kondenzátorokat forrasztottak az egyik nyáklapra. A Beszerző mellett több ezüstkék láda is állt felnyitva, ezekből kiválogatott hosszabb-rövidebb áttetsző csöveket, amelyekbe földi rézkábeleket helyezett az egyik segítője által fúrt lyukakon keresztül, hogy ezeket is a rögtönzött műalkotáshoz illessze. Némelyik katona előzőleg elektronikában jártas lehetett, ezek fejcsóválva bámulták meg a sohasem látott áramköröket. A Beszerző néha ránézett a középen tornyosuló Francira, akinek egyik oldalára aluminium ötvözetből konzolt forrasztottak, a másik oldalánál pedig Forgách parancsnok ült egy katonai faládán. Előtte ütött-kopott laptop, egy még mindig működő ötvenmagos, terraflopsos processzorral szerelt Dell, amin Franci rendszereinek ellenőrzését végezte. Teljesen belemerült, csak akkor nézett fel a képernyőről, amikor sorban tesztelte a fej kameráit. Akkor már a konzolra csavarták a lapokat, a Beszerző pedig egymás után dugta rá a kábeleket a robot oldalából kihúzott szerviz, és energia vezetékekre. – A dyrum cellát bepattintjuk a helyére – mondta. – A sárga és a narancsszínű lesz Franci két fázisa – mormogta az egyik ember, miközben keresett a szabad végződésű madzagok között. – Hova rögzítsem a relét? Még a Beszerző is elmosolyodott, amikor a doboznyi szakszerűen megépített készülék oldalfalához egyszerűen szigetelőszalaggal rögzítették az említett alkatrészt. Valaki egy szétbontott szerverház bádog oldallapjait javasolta, mint gépháztetőt. Ezt egyszerűen egy láda széléhez illesztették, combbal, fenékkel meggörbítve alakították a megfelelő formájúra, aztán néhány ponton odaforrasztották a konzolhoz. A robot így kapott egy furcsa külsejű puttonyt a mellkasára. A Beszerző kipróbálta a kézbe illő távirányítót, és annak gyufásdoboznyi kijelzőjén végignyomkodta az aktivált ikonokat, végül elégedett félmosollyal nyugtázta a hibátlan működést. A parancsnok eközben visszatért az utolsó teszthez, és amikor bezárta a programot, a Beszerzőt látta maga mellett állni. – Ami történik – mondta, miközben kezét baráti gesztussal Forgách vállára tette –, az mindig csak következmény, az érzésekből teremtődő gondolatok következménye. A parancsnok ettől összezavarodott. Hallott ő régebben is ilyesmit, de spirituális marhaságnak gondolta. Viszont mostanra már mindannyian mesterükként tekintettek erre az emberre. Mi lehetett ennek a mondatnak az értelme? „Majd az akció után megkérdezem – gondolta.” A Beszerző szinte teljesen átvette az irányítást, ha valamelyik ellenálló kérdőn Forgáchra nézett, akkor az bólintott; tegyék, amit mond. Visszaköszöntek a régi idők, amikor ő volt a beosztott, de persze ezt ezek a katonák nem tudhatták. A Beszerző is észrevette, mégsem reagált rá. Eligazítást tartott. – A gépkocsikkal kiállunk. A nappali időszakban a nagyfejűek alig aktívak, gond nélkül eljuthatunk Csepelen keresztül az erőtér Déli oldaláig. Francit az én általam vezetett autó utánfutóján húzzuk. A besugárzási határ előtt jóval leparkolunk, onnan csak én megyek tovább a gépsráccal, mivel a sugár ép béta hullámokat keres, ilyennel pedig már sem robot, sem én nem rendelkezünk. Maguknak innentől csak az lesz a dolga, hogy ha engem Francival kiszúrnak, akkor az őrszemeket megpróbálják kilőni.
***
Az ég nehéz, szürke felhőkkel uralkodott a tájon. Az emberek emlékeztek, hogy régebben viszonylag kiszámítható volt az időjárás, ez idő tájt viszont állandó és viharos széllökések csaptak le a legváratlanabb irányokból, amelyek mindig savas esőt, vagy rossz szagú permetet is hordtak magukkal. A nagyfejűek kibányásztak, elbontottak mindent, hogy elhordják a bolygóról. Szilárd, gáznemű és folyékony anyagokat nyertek ki a talajból és a légkörből és amit hagytak, az kavarogva kereste a helyét a Föld sérült köpenyén. Néhány alkalmazkodóbb állat és növényfaj kezdte átvenni az emiatt kipusztulók megüresedő helyét. Szívós bálványfák egész erdeje nőtte be a lakótelepek romos házai közötti tereket, osztozva az első emeletig feltörő parlagfűvel. A növények rejtekében patkányok falkái vadásztak girhes kutyákra. A két kisteherautó különböző típusok darabjaiból barkácsolt karosszériát és rácsavarozott, odahegesztett mindenféle kiegészítő felszerelést hordozott. Ásók, reflektorok, összegöngyölt álcaháló, marmonkannák díszítették ezeket a túlélésre megedzett gépeket. Az ellenállás ügyes kezű ezermesterei hatalmas, széles nyomtávú terepjáró kerekekkel szerelték fel az autókat, a gázolajat pedig gondosan álcázott és őrzött egykori benzinkutak tárolóiból szivattyúzták. Az őrszemek a legtöbb esetben nem foglalkoztak a kémiai hajtású eszközökkel, de az embereket a járművekről is gyakorta kilőtték, ha megismerhetetlen logikájú gépagyukkal éppen úgy döntöttek. Az általuk ritkábban ellenőrzött mellékutak feltöredezett, nehezen járható maradékain folyt csak kismértékű és óvatos autózás, a valamikori közlekedés szánalmas paródiája. Beszerző a kisebbik tákolmányt vezette, amire utánfutót akasztottak. A vontatmány oldalán még olvashatóan látszott annak az egykori barkácsáruháznak a neve, amelyiknek beomlott raktára alól a csapat kiásta. Az utánfutón Franci kapaszkodott, pneumatikus végtagjait maga alá húzva, sokkamerás, kicsiny és vállai közé behúzható fejét magasra kiemelve, a kocsi fölött nézett, amitől figyelő vadászebhez hasonlított. Az autók zötyögve haladtak Észak felé. Nem jött szembe senki, de a betonút rengeteg pocsolyával teli kátyút rejtett. Az úton csak a kiégett járművek torzóit kellett kerülgetni, a többi négykerekűt már szétbontották a nagyfejűek gépei, illetve amihez hozzáférhettek, azt a nappal előlopódzó túlélők rongyos csapatai. Egy ilyen társaság a bozótosba be is ugrált az autók motorzaját meghallván, hogy aztán boldogan előbújjanak integetni. Az emberiség maradéka számára az ellenállók jelképezték fajunk egykori szervezettségét és erejét. Így a borostás fegyvereseket szállító, inkább szakadt, mint rendezett külsejű félkatonai autó látványa felért egykoron hadba vonuló seregek erőt fitogtató vonulásával. Sokáig nem szóltak egymáshoz, ezért Forgách össze is rezdült, amikor a fülhallgatójában meghallotta a Beszerzőt: – Jól látható már az erőtér burája, még egy kilométert autózhatunk a megállóhelyig. – Igen – válaszolt – kár, hogy a Petőfi-hídig nem mehetünk, mert ott már állandó őrszem van. – Na meg a bemérési határ. Tudja, Forgách, hogy a bontást már a kisebb városokban is megkezdték? Csak amerre én járok, a Duna-Tisza Közén, legalább öt, többségében ép város fölé generáltak erőteret. – Biztosan újabb százezreket besugároztak a mocskok – mondta Forgách, és az unokatestvérére gondolt, aki Szolnok belvárosában lakott, a legutóbbi tudása szerint még életben volt. – Tegyen le róla, parancsnok – mondta Beszerző – Szolnok már zombiváros. Forgáchnak nem volt ideje keseregni, vagy újfent elcsodálkozni a Beszerző telepatikus tudásán, mert elérték a kijelölt megállási pontot. Az erőtér burája ebben a nappali félhomályban is tisztán kivehetően terpeszkedett, a ritkább levegővel összeérő felső palástja folyamatosan vibrált az apró elektromos kisülések ezreinek hatására. Hatalmas, türkiz színű derengésben játszó alsóbb tömege belevágta magát a Budai-hegység kövezetébe, míg a pesti, a Keleti oldala a szem által már nem befogható távolságban törte meg a párás levegő szürkeségét. Kiszálltak, hogy elköszönjenek. A terv szerint a Beszerzőt az őrszemek már nem tarthatták veszélyesnek, mert a kontrolsugár besugárzottként jelölve tapogatja le, de a többiek nem mehettek tovább. Ők annyit tehettek, hogy irányban tartott páncéltörő rakétával figyeljék az eseményeket. A robbanás, ha mindenki jól gondolkozott ez ügyben, befelé hatoló energia, hogy az erőtéren kívül mi történhet, azt pedig hamarosan megfigyelésük tárgyává fogják tenni. Beszerző kezet rázott mindenkivel, a félszemű katonának még mondott valamit bizalmasan, aztán Forgáchoz fordult. – Tudom, már feladta, hogy megértse mindazt, amit teszek és mondok, de még bízzon bennem! Azt is tudom, hogy átlátja, milyen értékes hadászati értelemben az új tudásom, így számíthat rá, hogy nem vállalok felesleges kockázatot. Az emberiség megkapja tőlem ezt az ölembe hullott ajándékot! – Mit is mondhatnék – Forgách egyszerűen fogalmazott, hiszen, ha akarja, a Beszerző kitalálja a gondolatait. – A terv szerint visszajön, és akkorra harcban leszünk ezzel az egész csillagközi söpredékkel. Hogy honnan szerzünk újra dyrumot, azt majd maga megmondja. Nem igaz? – Ha szükség lesz rá, igen. Most inkább a nevemet szeretném, ha kimondaná, az igazit. A parancsnok természetesen nem értette, de mégis természetes igénynek érezte, hogy megtegye. Persze ismerte valamikori felettese nevét, de egy pillanatra bele kellett néznie az emlékeibe, annyira régen mondta ki. – Köszönöm – mondta Beszerző miután Forgách halkan, de határozottan kimondta ezt az elhanyagolt két szót. Egy pillanattal később az utánfutós autó a Beszerzővel és a robottal elindult az erőtér felé.
***
– Parancsnok, most még tudunk beszélni – mondta a rádióban a Beszerző. Már akcióba kellett volna lendülnie. – Ugyanis akadt egy kis többlet időnk. Megváltoztattam a tervet. Forgách keze az elfehéredésig ökölbe szorult, hát mégis átverte? A katonák megérezték a hangulatváltozását, mert eddig le sem vették a szemüket az erőtérről, most pedig mind őrá nézett. – Szó sincs arról, hogy becsaptam volna, már az elején egy rövidebb verziót mondtam el önnek, de csak azért, mert amire igazából készülök, az túl van a megérthetőségen. Ami percről-percre, kíméletlen logikával a fejemben képletekké, személyes tapasztalat nélküli tudássá áll össze, az néhány napja még számomra is lehetetlennek tűnt volna. Forgách először vett levegőt, amióta a Beszerző elkezdte, az meg persze megérezte, és várt még, mintha az, amit mondani készült, efféle bevezetés nélkül nem is lenne elmondható. – A detonátorral aktivált dyrum az erőtérben, szubatomi folyamatok eredményeképpen egy végtelenül kis tömegű, kiszámíthatatlanul nagy fotonnyomású fehér anyagot hoz létre. Csak a húrelmélettel megmagyarázható módon minden erőtérben, amin belül dyrum található, ugyanilyen robbanásszerű átalakulással meg fog születni egy pillanatra ez az anyag. Viszont ehhez még egy ponton létre kell hozni a kontaktust. Ezért letettem a robotot az eredeti terv szerint, és úton vagyok a Dabas környéki erőtérhez, amit a nagyfejűek raktárként használnak. A Földön jelenleg nincs emberi birtokban dyrum, beláthatja parancsnok, hogy érdemes volt ezek miatt még egyet magamhoz venni két napja. – Van még egy magánál – esett le Forgáchnál a tantusz. – Azt ráteszi valahogy az erőtérre, és jön is vissza, nem? Minek kellett ezt titkolni. – Nem, a robot sem jön vissza, meg én sem. Akinél a dyrum van, az maga is beleolvad a fehér anyagba. Egyszerre kell Franci detonátorát indítanom, és az én dyrum cellámat az erőtérbe tartanom, mindent, még a robottal összekötő rádióhullám elhalkulási veszteségét is kiszámoltam, ezt csak én csinálhatom. Ez az én feladatom, a sorsról is megtudtam dolgokat, és higgye el, az még a fehér anyagnál is bonyolultabb tudomány. – Na de mi lesz az emberiséggel, ha visszasüllyedünk a barbárságba? – A parancsnokból kitört a kétségbeesés. – Annyi tudást kaphattunk volna ajándékba, és ön mindet el is viszi magával… – Nos, azért csavartam egy kicsit a történeten, A detonátor tervrajzát egy óra alatt megalkottam, a többi időt azzal töltöttem, hogy amit csak tudtam, leírjak. Van néhány új energiahordozó, sok orvosi, genetikai képlet, és néhányszáz egyéb tudományos tétel. György barátunk azért nem volt az eligazításon, mert mindent beszkennelt. Forgács a visszapillantóból a félszemű bajtársra nézett, tekintetét a többiek is követték. A nagydarab ember a hátsó ülések egyikében mosolygott, és amint ránéztek, madzagon himbálódzó pendrive-ot nyújtott előre.
***
– Azt akarta, hogy nálam legyen, mert bennem bízott. – Az idős Forgách elnök a jól ismert legendának egy személyesebb verzióját adta elő az irodájába meghívott tévéseknek. – Ezt is kiszámolta valahogy, de azért a barátságunk is fontos volt neki. Hogy egy csapásra eltűntek a nagyfejűek, hogy mennyi munkába kerül azóta is eltakarítani sáskajárásuk nyomait, és szeretettel magához téríteni a bolygót, azt fölösleges lett volna felemlegetni, mert az emberek tudták, hogy ami történik, az mindig csak következmény. Az érzésekből teremtődő gondolatok következménye, és ezzel az új tudásukkal inkább az igazi érzésekre voltak kíváncsiak, semmint a cselekmények tényszerű ábrázolására. A tévések imádták, ha az elnök személyesen magyarázta a történelmet, hihetetlen népszerűség vette körül a nagy embert. Itt az irodában az emlékezés hatására minden szempár bepárásodott, mert a régi világban a jelenlévők is elvesztették a szeretteiket. Nem létezett olyan ember ezen a bolygón, aki szomorúság nélkül lépett volna be az új korszak kapuján, kivéve az ifjakat, akik már erre az oldalra születtek. Gyönyörű parkra nézett az iroda, az égbolt évek óta egyre tisztább kékkel ajándékozta meg a Föld kérgén szorgosan építkező embereket. A távolban tű alakú torony emelkedett, de a többi épület két-három emeletnél magasabbra nem tört. Egy háztömb még be sem fejeződött az elnöki iroda mellett, de már látszott majdani tetőkertjének kiugró pereme, amit csodás örökzöldekkel lehet majd beültetni. – Elnök úr! – jelentkezett valaki, mert ilyenkor illett néhány kérdést is feltenni. – A tudósoknak ellentétes elképzeléseik vannak arról, hogy jelentenek-e veszélyt ránk a nagyfejűek? – Az én személyes véleményem egy öreg katonáé. A fehér anyag elvileg a világegyetem minden dyrumot tartalmazó helyét leradírozta, de ez csak az elmélet. A gyakorlatban fenntartjuk a védelmi rendszert. – A tűtorony felé intett, amihez hasonló tornyok hálózták be a Földet. – Tudják, hogy Ő mindent kiszámolt. Azt mindenki jól tudta, hogy Ő nemcsak megszabadította az emberi fajt a megszállóktól, de a tudással együtt jobb világot is adott az újrakezdőknek. Ezért senki nem kételkedett abban, hogy oka volt előírni a védekezést is. – Máskülönben miért fektette volna le a bolygóvédelmi hálózat rendszerének alapjait – az elnök a fali vitrinben tárolt 2004-es Tokaji Aszút nézve inkább kijelentette, mintsem kérdezte –, mindjárt a jegyzetei első oldalán?
Még egy dolog itt feltűnt nekem. Főleg az indítás miatt, ami az egyik legfontosabb, hogy jó legyen.
" – Későbbre vártuk – mondta a rozsdamarta vasajtó kémlelő ablakán kikukucskáló őrszem a férfinak. " Ez az első mondat. Először gondolkodtam rajta, mi nem stimmel vele, de aztán beugrott. Vagy meg kell fordítani, és az elejére írni a "férfi"-t, vagy nem is ebben a mondatban utalni arra, hogy ő már ugyan egy férfi. Így túl kacifántos az az első mondat, ráadásul nem kötelező ellőni ebben a szereplő nemét... A következőben is ráérnél.
Igaz, hogy apróság, de az eleje miatt mindenképpen össze kell rakni, hogy kialakuljon a kezdeti jó feeling és lendület....
Köszi, az emailban is mondtál tök hasznos dolgokat, és még ide is jutott egy jó pár! Tényleg örülök, hogy ennyit foglalkoztál vele, pedig tudom, hogy minden ilyesmi elvesz a fő alkotástól most...
Gratulálok, jó írás! Jó a fílingje, sokkal jobban bejönnek nekem, mint az MU-ra emlékeztető írásaid. Súlya, hangulata van. Hatalmas téma, sztem bővítsd legalább a duplájára. Ha nagyon be akarnék kötni: Rövidíteném a technikai halandzsát, bővíteném a hangulaterősítő leírásokat. Ha létezik pendrive, laptop, akkor miért papírra ír a faszi, melyet felszkennelnek és gépre visznek. Sztem a szkenner érzékenyebb jószág, és kevésbé valószínű, hogy megmarad a világégés után. Ellentmondásos, hogy egyszer tudós volt, máskor komoly beosztású tiszt. A diplomásokból tisztet csináltak, de általában a háttérben dolgoztak, nem a harctéren. Meg lehet magyarázni, de érdemesebb megváltoztatni. Tokaji aszú kis betű. „cipzár” régen kötelező volt a zipzár, de újabban elfogadják az előbbit is. „esőcseppek ellen nyakig cipzározott vessző kapucnis pulóvere és hosszú kabátjának gallérja védte” ha felhajtott gallérú kabátja volt, amit logikusan begombolt, zipzárazott, akkor az védte, nem a pulóver, ami általában nem vízhatlan. A hideg ellen a pulcsi, az eső ellen a kabát védte. Esetleg úgy lehetne, egy szórendváltoztatással, hogy: esőcseppek ellen nyakig cipzározott pulóvere kapucnija és hosszú kabátjának gallérja védte „de a kémlelőből” a két tagmondat közé nem illik a de, inkább új mondat „arcát, és a fejét csúfító” mivel az arc a fej része, elég lenne a fej szó „készenlétben tartva vessző jól körbenézett” „mögötti veszélyes vessző kinti világban” „lépcsőfokokat szám szerint is ismerte” inkább: A lépcsőfokok számát is ismerte.
Szia, Damien! Majdnem mindent aszerint bütyköltem, ahogy korrigáltad, egy-két dologban nem fogadtam csak szót (de amikor oan önfejű vaók). Sok helyen rövidítettem!
Szia pintyő és Remete! Megnézem, amit pintyő mondott, és javítom, kivéve az "azidőtájt", megnéztem a helyesiras.hu-n, és külön van: így, hogy az idő tájt. Mondjuk nem az én nagyságomat dicséri, én annyira nem vágtam, hogy hol egyben, hol meg külön írtam. Ígérem, hogy nem lesz második rész! Remete, Te mindig is gyanús voltál, hogy valamit az idegenek bütyköltek rajtad, csak nem tudták befejezni, mert a sugár elakadt a szemüveged Faraday-ketrecén, és most zseniális elmeként alantas rendszergazdai tevékenységet kell végezned Nálad sokkal butább dualCore PC-ken :))
Bevallom, egy magamfajta pintyőnek "sok volt" a technológia, a szerelés, és a dyrum, de a "spirituális marhaságokat" felfogtam. A kedvenceim a leírások voltak, azokat kétszer is elolvastam, csupán csak önmagukért. Profi! Már kezdtem magam előtt látni a sztorit, akár egy filmen. Más: én az "Észak"-ot, kicsi é-vel írnám. Ott, hogy: "csavartam egy kicsit a történeten" vessző van pont helyett. Tudomásom szerint egyben íródik ez így, hogy: "azidőtájt". A végén egy kicsit megakasztott engem ez a narrátori beékelés: "az elnök a fali vitrinben tárolt 2004-es Tokaji Aszút nézve inkább kijelentette, mintsem kérdezte" Én vagy lerövidíteném, annyira, hogy rápillant a borra, vagy a beszéde elé tenném az egészet. A csattanónak számomra így elvett az éléből, de ez csak én vagyok, és lehet, hogy ahogy van, úgy stílusosabb. Nem semmi ilyen történetet kiagyalni... gyanús. Biztos, hogy Beszerző agya odalett?
Köszi Craz! Este majd javítgatok, kivéve azt, amikor a Beszerző mondja, hogy "Mostanáig". Azzal arra utaltam, ami később ki is derül, hogy még telepata is lett őkelme...
gépkarabélyát pedig az alkalmi bútorhoz támasztva, kéz közelbe helyezte. - kézközelbe
évszázados patinájú diófa szekrényben tárolt. - Hát elvileg fa mint anyag nem lehet patinás, csak réz, ill. rézötvözet, bár tudom, hogy az idő vasfogának harapdálásait kívántad jelezni a szekrényen. Valahogy engem mégis zavart ez a szó. Bár nem tudom, mennyire használatos az idő múlására ilyen környezetben.
Amikor felfedezték maguknak és támaszpontjukká tették ezt a helyet, az öreg szekrény már itt állt, emlékeztetve egy hajdani asztalos ügyességére. - Úgy látszik, ma kötekedős kedvemben ébredtem, mert itt meg a támaszpontjukká tették kifejezés nem tetszik nekem.
Az ellenállás által rejtegetett a tudományos kutatók egyértelműen kijelentették, hogy a dyrum, a nagyfejűek energiahordozója az energiapajzsaik szerkezetét felépítő szubatomi részecskékkel keveredve kölcsönhatásra léphet és egy elméletileg lehetséges, az erőtér közepe felé ható robbanásban egyesülnének. - Az elején benne maradt egy a betű, valamint dyrum, léphet egyes szám, egyesülnének többes.
Talán a megszállók is ismerték ezt a tényt, de mivel ez egy nagyon bonyolult eljáráson alapult, ezért nem tartottak ez ügyben az emberektől. Lehetséges, hogy ők sem ismerték ennek a fúziónak a képletét. Elméleti kérdés maradt eddig, mert ember kezébe dyrumcella még nem került. – Mostanáig – mondta a Beszerző. - Itt olyan, mintha a Beszerző a narrátornak válaszolna.
A beszerző számított a parancsnok reakciójára, de azt is tudta, hogy Forgách előbb mérlegel, mielőtt lőne. A parancsnok ugyanis rövid vívódás után már elő is vette Browningját, és a Beszerzőre fogta. - Itt az ugyanis szó ellentétessé teszi a két mondatot. Szerintem ha a vége ,de (még) nem lőtt lenne, akkor ez feloldaná ezt, vagy csak ki kell húzni az ugyanist, úgy is jó.
Az idő tájt még voltak kórházak és műtők - azidő tájt (?) Én ezt egybe írnám, de nem biztos hogy úgy kell
ezért panaszkodott magának az érkezésem előtt a derék fájdalmáról. - De ezt már tuti egybe kell, mert nem a fájdalom derék, hanem a dereka fáj.
A legendás energiahordozót egy teljesen jellegtelen fémkapszula tárolta, aminek az oldalára enyhén fluoreszkáló, bonyolult betűket nyomtak egy nagyon távoli világ gyártósorán. - Ez tök jó mondat.
„ Majd az akció után megkérdezem – gondolta.” - Ottmaradt egy szóköz.
ezidő tájt (?)
Szívós bálványfák egész erdeje nőtte be a lakótelepek romos házai közötti tereket, osztozva az első emeletig feltörő parlagfűvel. A növények rejtekében patkányok falkái vadásztak girhes kutyákra. - Ez is tetszik.
Összességében tök jó novella lett, kíváncsi lennék, vajon a tavalyi Preyeren hol végzett volna.
Damiennek hála a korrektúráért! Előbb neki küldtem át, aki az ő szigorú, de igazságos (a gyerekeim mondják ezt némelyik tanárukra) módján jó sok kiigazítást javasolt. Köszönet! (Aki még ezek után talál benne hibát, annak Sport-szelet a jutalma! Éppen ez a kíváncsiság ösztönzött arra, hogy annyi idő után ezt a Karcolatra is feltöltsem, vagyis, hogy az általam királyinak gondolt íráson tudnak-e még fogást találni...)
Szólj
hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett,
akkor pedig azért...
A parancsnok ettől összezavarodott. Hallott ő régebben is ilyesmit, de spirituális m
