Kurjantások, kiáltások vegyültek az
erdő hangjaival. A fokosok fejének összekoccanása messzire visszhangzott a fák
között. Két vadász feszült egymásnak. Két ember, kik végsőkig elszánták
magukat. Ez már nem holmi erőpróba volt a zsákmány fölött, hanem életre-halálra
vívott harc egy lány szerelméért.
Káta hirtelen balra fordította
fokosát, fülében sokáig csengett, ahogy Fondor fokosa csikorogva taszított
egyet rajta. A két férfi egy-egy lépésnyit hátraugrott. Néhány szívdobbanásnyi
ideig kerülgették egymást, gyilkos tekintettel méricskélve a másikat. Most
Fondor lendült támadásba, ám mielőtt Káta előtt termett volna, váratlanul a
földre vetette magát és elgurult ellenfele lába között. Káta fordulva csapott,
de Fondor elkerülte a végzetes csapást.
Kisvártatva ismét ott álltak
egymással szemben, mint két dühödt bika. Légzésük zihált, szívük már-már a
fülükben dobogott, akár egy révült sámán dobja. Fedetlen felsőtestükről
patakokban folyt a verejték, varkocsba font hajuk kibomlott. Mindkettejük
testét több helyütt vágások, zúzódások tarkították. Ebben a pillanatban
ugyanarra gondoltak: nem fordulnak már vissza. Ma eldől, melyiküké lesz Délibáb
szerelme.
Már két hónapja acsarkodott egyik
a másikra. Az egész azzal kezdődött, hogy Fondor régóta kiszemelt szerelmét,
Délibábot készült meglepni valami szép ajándékkal. Készíttetett neki Várkonnyal,
a törzs kovácsával egy míves aranygyűrűt. Akkor találkozott Kátával, akinek vidáman
elmesélte, hogy hamarosan Délibábbal összeházasodik, s visz is neki ajándékot.
Mikor elköszöntek egymástól, Káta fortyogott a dühtől, hiszen ő már mióta
Délibábot nézi. Nem hagyhatta annyiban, hogy ez a jöttment Fondor elorozza
előle szíve választottját. Tettre szánta el magát...
Másnap Fondor vidáman indult
kedveséhez, mikor míves gyűrűt akarta elővenni tarsolyából, biz’ az szőrén-szálán
eltűnt. Kereste mindenütt, kérdezgette a férfiakat, asszonyokat, még a
gyerekeket is. Őrjöngve kutatta át az egész jurtafalut. Sehol semmi. Senki sem
látta, senki sem tudta merre, s hol lehet a míves gyűrű, a gyönyörű ajándék.
Estefelé Fondor elkeseredetten
sétált az erdőszélen, mikor megpillantott a legelő mellett két ismerős alakot.
Közelebb lopakodott, s akkor tátva maradt a szája. Káta és Délibáb állt ott,
csendesen beszélgettek, majd Káta egy nemezbe csomagolt tárgyat adott át a
lánynak. Mikor az kibontotta, elővette tartalmát, Fondor nem hitt a szemének.
Az ő szépséges gyűrűje volt és annak a gaz, vigyorgó Kátának hálásan adott
csókot Délibáb.
A lány a lenyugvó nap vöröses
fényében szebbnek látszott, mint valaha. Hosszú aranyhaja egészen a derekáig
ért, karcsú, törékenynek látszó testével odabújt Kátához, mint valami pajkos
kölyökmacska. Átölelte a férfit, látszott rajta, hogy boldog, s nem is lehetne
boldogabb.
Fondor iszonyatos haragra
gerjedt. Másnap, pirkadatkor megkereste Kátát és akasztani hívta. Néhány vonás
múlva már az erdőben tapodták a talajt. Egy alkalmas helyre érkezve, pedig
levették ingjüket és egyik kezükben fokost markolva araszoltak egymással
szemben egy képzeletbeli kört rajzolva.
Fondor megint támadott. Ordítva
rohant neki ellenfelének. Káta védekezni próbált, ám a felbőszült férfit nem
tudta megállítani. Fondor leteperte és a porban fetrengve viaskodtak egymással.
Hol Káta, hol Fondor kerekedett felül. Mindketten érezték, hogy erejük lassan a
végét járja. Vajon ki bírja tovább? Káta megmakacsolta magát és hatalmas erővel
rúgta hasba ellenfelét. Fondor szinte fel sem fogta fájdalmat, csakis Délibáb
arca lebegett szeme előtt. Kátának közben sikerült felülkerekednie és
fojtogatni kezdte Fondort. A férfi megragadta Káta karjait, de nem tudta
lefejteni a nyakáról. Érezte, hogy lassan elfogy minden levegője. Könnyek
szöktek a szemébe. Részint a számtalan sebéből nyilalló fájdalomtól – ami most
hirtelen felerősödött –, részint pedig szerelmét siratta. És ekkor váratlan
dolog történt...
Fondor hirtelen szörnyű erővel
szinte letépte Káta kezét magáról és a súlyos testet odább hajította. A
következő pillanatban már talpon volt, s a birkózás közben elejtett fokosát
elmarta a földről. Őrjöngve készült halálos csapást mérni a porban fekvő Káta
fejére, amikor az füttyentett egyet, mire Fondor testébe bénító fájdalom
nyilallt.
A férfi a földre rogyott, jókora
nyílvessző állt ki a hátából. Percei voltak hátra az életből. Káta rögvest
talpon termett, aztán füttyentett még egyet. A bokorból szép, karcsú alak bújt
elő. Hosszú aranyhaja egészen derekáig ért...
Fondor a földön fekve még
ránézett a gyilkosára. Lassan elhomályosult előtte minden, csak egy valamit
látott: a gyilkos ujján megcsillanó míves aranygyűrűt...
Köszönöm a tippet, Nimretil. Egyébként van egy ismerősöm, aki foglalkozik ilyesmivel, habár ő lovasíjász. Már utána is néztem Kassai-féle könyvnek, nagyon jó dolgok vannak benne. Találtam egy leírást a baranta fogásairól is. Az átgurulást átírom másra. Andy, örülök, hogy tetszett!
Én nem értek a barantához, de a lábak között átgurulás két felnőtt férfi esetében sztem is rossz ötlet. Amúgy jó kis bunyó, még ha igazságtalanul is ér véget!
Ha jól tudom, barantában van külön fokosos birkózás, ami onnan indul, hogy mindkét fél ráfog egy botra. Gondolom ezzel kevered, mert dobásoknál vagy pl. földharcnál tényleg reális a gurulás, de ebben az esetben kontrollálod a másikat. Ha elengeded, és gurulsz, miközben ő stabilan áll, akkor lecsap. Bemutatókban is szokták használni, mint látványelem, de egy előre megkoreografált bemutató teljesen más, mint egy igazi küzdelem. (Pl. barantásoknál láttam olyat is, aki flikket csinált. Szép, de semmi köze a küzdelemhez, másfelől nagyon látszott, hogy az "ellenfele" segít neki hátralendülni.) Ha barantás forrásaid vannak, kérdezd meg őket, mennyire más a szabadvívás, meg a bemutatós küzdelem. Sőt, azt is el tudnám képzelni, hogy ténylegesen szabadvívás közben adódik olyan szituáció, amire megoldás egy gurulás, de az biztos, hogy alaphelyzetből nem lehet átgurulni a másik lábai között. Ha meg annyira jobb vagy, mint a másik, hogy esetleg mégis képes lennél rá, akkor menet közben elkaszálhatnád a lábait.
Életszerűbbé úgy lehet tenni, hogy az ember utána jár. Nem kell feltétlenül megtanulni vívni, viszont célszerű olvasni olyan könyveket, amiknek van valamilyen harcművészeti alapjuk. Most így kapásból nincs nagyon sok tippem, esetleg Dan Millman Szókratész utazásai c. könyvét ajánlanám, ha jól tudom, ott a küzdelemmel, kiképzéssel kapcsolatos részeket külön átdolgoztatta az író olyan emberekkel, akik konkrétan ezzel foglalkoznak. Ha hazai terepen akarunk maradni, akkor ott van pl. Kassai-nak, vagy Kelemen Zsoltnak a könyve, azok lehet neked jobbak is lennének.
Én azt olvastam a barantáról (bölön, magyar harcművészet), hogy több ilyen "bukfencezős" fogás is létezik, főleg a pusztakezes és a fokossal való harcban. Ezeket persze nem tudhatjuk milyen módon és milyen sikeresen alkalmazták, de tény, hogy létezik ilyen. Egyébként a hagyományőrzők is szoktak így vetődni vagy gurulni. Te mit gondolsz, szerinted hogy lenne életszerűbb?
Örülök, hogy tetszett és a téma is jó. Elöljáróban megsúgom, hogy már elkészült a következő novella, amit nemsokára szintén beküldök.
Így jár, aki Délibábot kerget! Pedig végig azt hittem, hogy a jó győz a végén.
Ha célod az életszerűség a harci jelenetek esetében is, akkor a lábak közti átbukfencezés ötletét vesd el! Nem működik. Garantáltan. (Ugyanez igaz a "földön fekve arrébb gurulok, amikor megpróbálnak leszúrni, mert ez a filmekben mindig összejön" szituációra is. De tényleg. Figyeld meg, ha egy földön fekvő alakot megpróbálnak leszúrni egy filmben, akkor az tuti nem fog sikerülni.) Valódi ütközetben minden olyan helyváltoztatás, amit indulás után már nem tudsz megváltoztatni, öngyilkosság. Ez még az ugrálásra is vonatkozik, nemhogy egy bukfencre. Valamikor parafadugós nyílvesszőkkel íjászpárbajoztunk. Miután tanultuk, hogyan lehet íjjal bukfencezni (mint az akciófilmekben pisztollyal), alap, hogy bepróbálkoztam vele. Minden esetben lelőttek. Vicces, de így van. A gurulás kiszámítható. Olyan, mint amikor eldobsz egy labdát, és mindenki tudni fogja, kb. hova érkezik, hova kell nyúlni, hogy el tudd kapni. Annyi a különbség, hogy ezt sokkal pontosabban fel lehet becsülni, és sokkal több idő van rá. Kipróbáltam, nem tudok gyorsabban bukfencezni, mint ahogyan elkezdek sprintelni, még akkor sem, ha előrevetem magam. Képzeld el, milyen sebességgel meg tudnak küldeni egy focilabdát, és még ott sem gyakori, hogy kötényt adnak a kapusnak. Akkor ezt most vesd össze egy bukfencező férfi sebességével! Arról nem is beszélve, hogy elég necces egy fokossal átbukfencezni valakinek a lábai között, anélkül, hogy a fokos beleakadna valamibe, még akkor is, ha az illető hagyja magát.
A téma szimpatikus, a stílusod is jobb lett. Várom a következőt!
Szólj
hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett,
akkor pedig azért...
