„Hej, rege rejtem...”
Csak Csaba királyfi csillagösvényének sejtelmes fénye világította meg a végtelennek tűnő erdőket. Nem messze a hegy csúcsától, dobpergés hangja úszott a fák között. Egy rejtett tisztáson tűz lobbant, kellemes fenyőillat terjengett a levegőben. Táltosok ülték körül a meleget adó lángokat. Kisvártatva Tudó, a legöregebb megszólalt.
– Ismét álmot láttam, s mindannyiszor Égiúr üzent: „Elérkezett az Idő. Ródd aranyvesszőkre az Ég üzenetét, majd hívd össze a társaid! Válasszatok magatok közül egyet, aki elviszi a vesszőket a szabir varázstudókhoz a kazárok földjén túl. Választásotok arra essen, akinek kezét nem égeti meg a tűz...”
– Válasszunk! – kiáltották kórusban a táltosok.
– Jól van... Mi a mén népe vagyunk! Mindhárom törzsünkből két táltos itt ül a tűznél. Én nem vehetek részt a Próbán. Tehát hatotok közül kerül ki a Felső Világ választottja.
Először a Kér törzs került sorra, melyet Arszák és Tegző képviseltek. Mindketten bátran kinyújtották kezüket a lángok közé, ám csakhamar elkapták onnan, hiszen olyan forró volt, hogy azt ember nem bírja ki. Őket Keszi büszke fiai, Kászon és Zólyom követte, de nem jártak nagyobb sikerrel, sőt Kászon hosszú szakálla még lángra is kapott. Végül a Kürt törzsből valók tették tűzbe a kezüket, ám a két táltos közül az egyiknek keze útjából elhajoltak a lángok. Mindannyian összenéztek. A Tudó ismét szót kért.
– A Felső Világ hírnöke felfedte magát!
– Egy nő? – kiáltott föl haragosan az indulatos Kászon. – Hát megvakult Égiúr, hogy egy nőre bízza az üzenetet, he?
A többiek egyetértően bólogattak, hangos moraj támadt a tűz körül.
– Elég legyen! – intette csöndre társait a Tudó. – Nincs jogotok kétségbe vonni az Ég akaratát!
– A nők mindig csak bajt hoznak ránk... – állapította meg égett szakállát simogatva Kászon.
– A lány a választott, és ez az utolsó szavam! – mondta nyomatékosan a Tudó, majd a táltosnőhöz fordulva lágyabb hangon hozzátette. – Jöjj, édes húgom!
A lány és a Tudó felállt, lassan a jurta felé sétáltak. Útközben az öreg táltos az eget kémlelte. Mikor odaértek, a Tudó félrehúzta a pónyát, hogy előreengedje a lányt. Ez nagy megtiszteltetésnek számított. Odabent félhomály uralkodott, középen a tűz éppen csak pislákolt. Az öregember remegő kezekkel nyúlt egy gondosan lezárt, tegezszerű bőrtokhoz.
– Milyen névvel áldott meg Égiúr, húgom? – kérdezte közben.
– Illangó vagyok – válaszolt kissé bátortalanul a lány.
– Neved azt jelenti, gyorslábú tündér... méltó név egy hírnökhöz.
Néhány perc hallgatás után a Tudó ismét megszólalt.
– Nehéz feladatot adott az Ég, gyermekem. A szabirok törzsei a kazárok szoros szomszédságában élnek, a határon túl. Át kell kelned a folyón. Figyelmeztetlek, utad nem lesz veszélytelen!
Ekkor az öreg táltos átnyújtotta a bőrtokot, közben suttogva beszélt.
– Nyisd ki, de el ne olvasd! Jegyezd meg: idegen szem nem láthatja, idegen fül nem hallhatja, idegen kéz nem érintheti! Csak a szabirok olvashatják a rovást!
A tok csatja halk kattanással nyílt ki, belsejéből fény áradt. Egy aranyból öntött vessző volt benne, melybe rovásokat véstek. Illangó amint megpillantotta, rögtön vissza is csatolta a tok fedőlemezét.
– Az üzenetet a fekete farkas éjszakáján kell átadnod. Két napod van, siess, ahogy bírsz! Az ég segít majd rajtad, de ennél többet nem mondhatok – magyarázta a Tudó.
– Mikor kell indulnom? – kérdezte Illangó immáron határozottan.
– Most azonnal! – hangzott a felelet.
Hirtelen elsötétült minden. A táltos megpróbáltatásai kezdetüket vették.




2.

Illangó arra ébredt, hogy hűvös szellő csap az arcába. Mikor körülnézett önkéntelenül is kiáltás hagyta el ajkait. Még mindig az erdőben volt, de koránt sem ott, ahol az éjjel. A jurta, a tábortűz, a táltosok mind köddé váltak. Egyedül feküdt egy öreg tölgy tövében. Lassan föltápászkodott. Néhány pillanat múlva megpillantotta a tarisznyáját, nem messze hevert az avarban. Felnézett az égre, s látta, hogy Szemes már magasan jár. Sietve fölkapta a tarisznyát, amikor váratlanul vakító fény villant a szemébe. A fényben lassan egy bot körvonalai rajzolódtak ki. Óvatosan közelebb lépdelt, miközben a fény egyre halványodott, végül a semmibe veszett. A bot végével erősen a földbe volt szúrva, oldalát körös-körül rovások díszítették. Tétován megmarkolta, mikor titokzatos hangot hallott, mely egyetlen mondatot ismételgetett: „Kísérlek utadon, te csak menj...”  Illangó kihúzta a botot a földből, mire a hang elhallgatott. Hitetlenkedve nézett egyik irányból a másikba, de senkit sem látott. Végül elindult az ösvényen.


Az Ügeknek hívott férfi szaporázta lépteit, miközben a fákat kerülgette. Szarvasra ment, már vagy tizenkét vonás óta követte a nemes vad nyomait. Hirtelen lódobogás verte fel az erdő csendjét, kurjongatások hangját hozta a szél. A vadász megtorpant és fülelt. Gondolkozás nélkül a hangok irányába fordult. Kisvártatva ritkulni kezdtek a fák, s Ügek egy mezős területre ért ki, ahol embermagas füvet lengetett a szél. Egyszer csak kiáltás hangzott a mező átellenes feléből. Egy csuklyás alak rohant inaszakadtából a bozótos felé, ahol Ügek rejtőzött. A csuklyás mögött nem sokkal medve- és farkasirhába burkolózott lovasok tűntek fel. Hangosan füttyentve vágtattak, érthetetlen nyelven kiáltozva. Süvegükön fekete toll díszelgett.
– Besenyők! Honnan ette ezeket ide a fene? – morfondírozott a vadász.
A csuklyás elkeseredetten próbált menekülni, de a lovasok könnyűszerrel elvágták az útját. Így csak a bokrok felé futhatott, ám az utolsó pillanatban az egyik lovas – aki medveirhát viselt – elévágtatott. Az üldözött csapdába került.
– No, most kardélre kérülsz, tei ganéj! – ordította a medveirhás tört szabirsággal. Ugyanis a mén nép édestestvére volt a szabir törzseknek, csak az idő és a tér távolra sodorta mindkét népet az őshazától, a nagy keleti sztyeppétől. Nyelvük és hitük azonban nem változott. A szomszéd törzsek egyaránt szabirnak hívták őket.
Egy másik lovas oldalról megrúgta a csuklyást, míg az a botjával próbált védekezni, de nem ért el semmi komolyabb eredményt, így is a sárba pottyant.
– Mihen trágyalelkű ez... – röhögött a medveirhás besenyő, vállai rázkódtak a nevetéstől, ám mondandójának nem érhetett végére, ugyanis egy nyílvessző örökre torkára forrasztotta a szót.
Több se kellett a besenyőknek, ordítozva körbetáncoltatták a lovaikat, vadul forgolódtak a nyeregben. Szemük vérben úszott a dühtől. Ügek keze gyorsan járt, az íj idege ötször pendült, öt besenyő hullott a földre. A megmaradt három csak ügyetlenül védekezett a fapajzsával. Tíz szívdobbanásnyi idő múlva kettő lovast Ügek rögvest az örök vadászmezőkre küldött. Az utolsó besenyőnek megjött az esze, menekülőre fogta a dolgot. A vadász hosszan célzott, találata pontos volt. A lovas lefordult a lóról. Legalább ötven szívdobbanás telhetett el, mire Ügek előmerészkedett a bozótosból. Óvatosan haladt a magas fűben, a csuklyást kereste. Mikor megtalálta félrehajtotta a csuklyát, s meglepődve látta, hogy egy nő fekszik előtte eszméletlenül a földön. Gyengéden felemelte és elcipelte a bozótosig, majd visszafordult. Úgy tűnt mindegyik besenyő távozott a másvilágra, amikor az utolsónak lelőtt harcos váratlanul fölállt és el akart futni, de a vadász gyorsabb volt. Utána vetette magát és sikerült elkapnia a grabancát. A besenyő amúgy se jutott volna messzire, mellkasából nyílvessző állt ki.
– Honnan jöttök? – rázta meg a ruhájánál fogva a harcost a vadász. – Felelj!
– Ka-kazár-földről... – mondta erősen tagolva a besenyő, majd kilehelte a lelkét.
Ügek egy kupacba hordta a besenyőket, ősi szokás szerint máglyát rakott és elégette az elesett harcosok tetemét. Lovaikat elhajtotta, kivéve egyet, amit magának hagyott. Aztán visszasietett a lányhoz, ismét felemelte és bevette magát a sűrűbe. Az engedelmes ló némán követte.


Vígan pattogó tűz sercegése hallatszott az éjszakában. Egy ember kuporgott a tűz mellett. Elgondolkozva bámulta a táncoló lángnyelveket. A tűz fénye tükröződött a szemeiben. Vele szemben aléltan feküdt egy nő a földre terített köpenyen. Néha megmozdult, de mélyen aludt. Illangó még mindig nem tért magához a besenyőkkel való találkozás óta. Ügek továbbra is a tüzet vizslatta, amikor úgy látta, mintha egy apró madár repülne ide-oda a tűzben. Kisvártatva a madár egyre nagyobb lett, míg szinte kivált a lángok közül. De nem közönséges madár volt, hanem egy turul, melynek fejét aranyagancsok díszítették. Az agancsok között a Nap és a Hold lebegett, s maga az agancskorona az életfát ábrázolta.
– Vadász! – szólalt meg emberi hangon a Turul.
Ügek nem hitt a szellemekben, ostobaságnak vélte a táltosok varázslatait is. De amint a tűzben megpillantotta a Turult, rettenetesen megrémült. Kezét arca elé téve próbált nem a Turul szemébe nézni, de nem rejtőzhetett el a szellem félelmetes tekintete elől.
– Vadász! – szólt újra a Turul.
Ügeknek nem jött ki hang a torkán.
– Maradj a lánnyal, mert sorsod megváltozott ma éjszaka, véred messzi földön sarjad, de ki nem hal soha – mondta a Turul, hangja visszhangzott az éjszakában.
– Parancsod szerint, szellem úr! – válaszolt Ügek suttogva.
A látomás a semmibe veszett. Csak az éjjeli baglyok sejtelmes huhogása hallatszott. A vadász még mindig ijedten nézte a tüzet, mire egy hang térítette magához.
– Hol vagyok? Ki vagy te? – a lány volt.
Föl akart kelni, de nem tudott, felnyögött a fájdalomtól. Úgy érezte, mintha két fokossal ütnének az oldalába.
– Jó helyen. Nagyon megsérültél, pihenned kell – mondta csendesen Ügek.
– A besenyők? – kérdezte a lány.
– Korán érte őket a halál – a vadász elhallgatott, majd hozzátette. – Ügek a nevem, szerencséd, hogy épp arra jártam. És téged hogy hívnak?
– Illangónak – válaszolt kurtán a lány, de ekkor valami eszébe jutott és rémülten a tarisznyájához kapott. Felnyitotta, a bőrtok benne volt.
– Táltos vagy? – nézte a vadász Illangó fehér, rovásokkal díszített köpenyét.
– Igen.
– Egyél! – nyújtott Ügek egy jól megsütött nyúlcombot Illangónak – Szükség lesz az erődre...
– Nem pihenhetek! – mondta a lány összevont szemöldökkel. – Át kell jutnom a kazár határon a szabirokhoz holnap éjjelre!
Ügek homlokán ráncok futottak össze. Megpödörte hosszú bajuszát, aztán kijelentette.
Nem lesz könnyű. Járni is alig tudsz! - kis szünet után folytatta. - Veled tartok. A legjobb lesz, ha már pirkadatkor indulunk.