Felsejlett a hajnal, vörösen izzott az égbolt. A vadász felültette Illangót a lóra, maga pedig gyalogszerrel vezette a paripát. Azon a lápos vidéken, ahol most voltak, mindenképpen vezetni kellett a lovat, nehogy belelépjen olyan zsombékba, ami hirtelen a mélybe rántaná. De még így is megtörténhet a baj. A legveszélyesebb helyzetbe akkor kerültek, mikor váratlanul jobb felől lidércfény lobbant föl a láp fölött. Nem kis erőfeszítésbe került a megrémült lovat megtartani, nehogy ijedtében bevágtasson a mocsárba. Egy óra múlva épségben kijutottak a lápvidékről. A mocsarat sztyeppe váltotta fel. Néhol nem is volt fű, csak kietlen pusztaság.
A tapasztalt Ügek könnyedén tájékozódott a sztyeppén. Rögvest megállapította, hogy északnyugat fele kell menniük, hogy elérjék a Kazár Birodalom határát.
– Hogyan jutunk el ma éjjelig a szabirok földjére? – kérdezte a táltosnő.
– Kétségkívül a legrövidebb utat kell megjárnunk – magyarázta a vadász. – Úgy számolom néhány órai járás után elérjük a folyó menti falvakat. Ha ott szerzünk egy csónakot és biztonsággal lecsurgunk a folyón – amit a kazárok és az alánok Donnak hívnak –, akkor elérhetjük a szabir földet.
Az út további részén nem nagyon szóltak egymáshoz. Gyönyörködtek a szép tájban. Sokan úgy hiszik, a sztyeppe, a puszta unalmas hely, hiszen alig egy-egy fa és kevesen élnek ott. Pedig nincs változatosabb hely a végtelen sztyeppénél. Minden fűcsomó, magányos fa vagy földbucka rejteget valami érdekeset. Ha az ember lába ilyen tájon tapodja a talajt, mindig megáll egy-egy pillanatra. Mintha ősi szellemek figyelnék az itt élő lovas népeket. „Ősapáink és ősanyáink lelke lebeg a pusztaság fölött” – ahogy ők mondogatták.
Úgy félnapnyi járás után végre elérték a folyót. A sztyeppei emberek egyik különlegessége a kiváló hallásuk. A két vándor már jó előre hallotta a folyó zúgását és a belőle szerteágazó patakok csobogását. A sztyeppén messzire viszi a hangot szél.
Ügek hirtelen megtorpant. Szokása szerint ilyenkor hunyorított, orrát kissé felhúzta. A vadász izmai megfeszültek.
– Úgy érzem egy állat közeledik, hallom, ahogy kaptat a pusztán. Egyenesen felénk tart – mondta a horizontot kémlelve.
Egyszer csak – mintha varázsszavakat mormolt volna – egy négylábú állat bukkant fel. Nemsokára már elég közel ért, hogy jobban megszemlélhessék. Egy felkantározott ló volt, ami olyan ritka errefelé, mint a fehér holló. Nem mindennap lát az ember kantárral felszerelt lovat lovas nélkül. Az érdekes viszont az volt benne, hogy úgy tűnt, mintha valamit húzna maga után. Talán zsákot vagy batyut.
– Biztos elkóborolt valahonnan... – gondolkozott hangosan Illangó. – Vagy elhajtották.
– Nem... egy lovat nem hajtanak el és nem kóborol. Egy ló mindig a lovasa alatt van. Szerintem valami történhetett... nekem gyanús ez a paripa.
Mikor a ló melléjük ért, mindketten meglepődtek. Az állat nyakán és oldalán több helyen vérző sebek éktelenkedtek. De nem csak ez okozta a legnagyobb meglepetést. Ugyanis amit maga mögött vonszolt nem zsák volt, hanem a lovasa. Az ember vérbe fagyva feküdt, arccal a földnek, hátából fekete tollú nyílvessző meredt az ég felé. Ez egyet jelentett.
– Besenyők! – kiáltotta a vadász. – Valószínű, hogy az a kis csapat is ezekhez tartozott, ami a hegy lábánál portyázott. Ha jól számítom ez a besenyőhorda sokkal nagyobb lehet. Sőt! Akár ötvenen is megülhetik a lovukat benne! Bizonyára megtámadták a falut... csak Égiúr tudhatja átjutunk-e élve!
Illangó egy vonásnyit sem törődött a veszéllyel.
– Menjünk!
Miközben tovább baktattak a pusztán a falu felé, mindketten egyetértettek abban, hogy úgy, ahogy vannak nem sétálhatnak le a folyóhoz. Tehát valami cselre volna szükség. Ügek hozakodott először elő valami jó ötlettel.
– Mi lenne, ha álruhát öltenénk, mintha a falu lakói lennénk, vagy elcsenjük pár megboldogult besenyő bőrpáncélját!
A táltosnő némán bólintott. A terv készen állt. Már csak kivitelezni kellett valahogy. Illangó tudta, hogy a táltosköpenye túl feltűnő, ezért valahogy el kéne tüntetni. Lehúzni nem húzhatta, hiszen erre a túlparton nagy szükség lesz.
A faluszélen éppen nem voltak besenyők, ott nyugodtan ruházkodhattak. A vadász gyakorlatiasan körülnézett az egyik viskóban. Kisvártatva mosolyogva jött ki onnan, kezében néhány irhát szorongatott. Mindketten magukra kanyarintották a ruhákat. Ügek még arra is gondolt, hogy kölcsönvegye egy halott besenyő feketetollas süvegét.
– No, mit mondtam! Hehehe, így még Öregisten sem ismer rám! – kuncogott a vadász.
Úgy örült a nagy eszének, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Az új maskarában valóban úgy néztek ki, mint az igazi besenyők.
A lovat elhajtották, maguk pedig a folyó felé indultak. Váratlanul hatalmas csattanás hallatszott. Nem messze a tőlük összedőlt egy égő kunyhó. A távolból kürt hangja hasította a párás levegőt. Ahogy kifordultak a házak mögül megpillantották a Dont, de ugyanekkor szörnyű látvány tárult a szemük elé. A szélrózsa minden irányában holtak feküdtek. Parasztok, katonák, lovak, marhák. Vad kiáltások közepette lovasok vágtattak keresztül a falun. Aranyveretes páncéljukon fogócskát játszottak Szemes sugarai. Illangóék elbújtak a lugasban. A lovasok idegen nyelven beszéltek. Ügek értette a beszédüket.
– Keressétek a kangárok... besenyőket – vagy mik ezek –, ti, mihasznák! – ordította túl a kürtöt a vezér – Nem éri meg egyik se a delet! Öregisten rúgja meg!
– Majd leverjük őket, mint vak a köcsögöt! – kiáltotta az alvezér.
Ekkor előbukkantak a besenyők is, de még hogy! Íjuk idegén tüzes vesszőket tartottak. Lőttek. Az ég elsötétült.... A vezér lefordult a lováról.
– Haj-rájuk! – ordított elkeseredetten az alvezér, mire bőszen megindult az aranypáncélos kazár sereg.
– Nincs sok időnk! Most vagy soha! – mondta Ügek. – Vagy átverekedjük magunkat a lovak között vagy itt pusztulunk!
Nekiiramodtak. Nem könnyű feladat egy csata kellős közepén átrohanni, de a két vándornak sikerült. Talán Égiúr mosolygott rájuk odafentről. Azonban néhány kazár észrevette a besenyőruhába bújt menekülőket. S rögvest utánuk vetették magukat. Mikor a parthoz értek, több csónak árválkodott a nádasban. A vadász villámgyorsan megragadta az egyik vízi alkalmatosságot és ugyanazzal a lendülettel belelökte a fodrozódó vízre. Közben a kazárok is elérték a partot. Ketten íjat feszítettek, hatan a csónakkal bajlódtak. Illangóék hamar beugrottak a csónakba. Ügek evezőt ragadott, s igyekeztek lőtávolon kívülre érni. Időközben a kazárok kiszabadították az iszapos homok csapdájából a másik csónakot és teljes erőből üldözőbe vették a menekülőket. A két íjász állva célzott, a társaik térdelve eveztek, ahogy karjuk bírta. Az íjászok lőttek. Nyílvesszők csapódtak a Illangóék csónakjába. Egy-egy vessző a vízbe hullott. A felfröccsenő víz a csónakban ülők nyakába zúdult. Ekkor hirtelen imbolyogni kezdett valami a ladikban egy rossz pokróccal letakart zsákok között. Ügek lerántotta a leplet, mire egy alacsony, kucsmás emberkével találta szembe magát. A kucsmás alán volt, aki biztosan a besenyők elől bújt meg a csónakban. Az alán annyira megrémült, hogy alig bírt megszólalni, csak hebegett-habogott. Ügek megragadta a karját és felráncigálta, majd a kezébe nyomott egy másik evezőt.
– Evezz, vagy meghalsz!
– Mi már is meghalni... – makogott az alán.
– Csináld, amit mondtam, vagy én öllek meg, itt helyben!
Erre az alán buzgón evezni kezdett. Szinte röpült a csónak. Mögöttük a kazárok kicsit lemaradtak, de tartották a tempójukat. A Don gyors folyásának köszönhetően lassan a határhoz értek. A kazárok jól tudták, ha a szökevények átlépik a határt, már a szabirok rendelkeznek fölöttük. Mindent megtettek, hogy még idő előtt elkapják a csónak utasait. Illangó és az alán erőfeszítésének ellenére a távolság egyre csökkent a két ladik között. A kazárok ismét céloztak, s néhány szívdobbanásnyi idő múlva lőttek. Surrogva röpültek a vesszők. Az egyik átütötte a Illangó derekát. A táltosnő felsikoltott a fájdalomtól. Ügek hátrafordult és rálőtt a kazárokra. Az egyik íjász hanyatt vágódott a csónakban. Társai kénytelenek voltak a vízbe lökni, hogy minél kisebb legyen a súly. Kisvártatva még egy kazár kísérte az örök vadászmezőkre a halott társát. Már csak alig húsz könyök volt a két csónak között. A kazárok ekkor mással próbálkoztak. Parittyákat húztak elő, s kövekkel kezdték dobálni a szökevényeket. Illangó érezte, amint az oldalába nyilalló fájdalom átjárja a testét. Kezei kezdtek megbénulni. Képtelen volt evezni. Az egyik repülő kődarab levitte a kucsmát az alán fejéről, aki elkezdett keservesen ordítozni. Öregistenéhez imádkozott. Ügek látta, hogy nem tehetnek semmit, a kazárok alig fél vonás múlva utolérik őket. Semmi esélyük. Gyorsan Illangóhoz fordult.
– Tégy valamit!
A két csónak már fej fej mellett haladt. Ügek ijedten nézett a táltosnőre. Tekintetében a halál édeskeserű mosolya villant fel. A vadász jól tudta, ezek az utolsó lélegzetvételei. Illangó ajkai alig láthatóan szavakat formáltak. Elsötétült az ég... A kazárok rémülten forgolódtak a csónakjukban. Majd nagy fehérség lepte el a folyót. Minden eltűnt. Fátyolos köd ereszkedett a vidékre. Ügek az orráig sem látott. Az alán még mindig rimánkodott Öregistenhez. A vadász előrehajolt, s befogta a száját, nehogy a kazárok meghallják. Aztán váratlanul fény tört elő a semmiből. Tündöklő sólyom szállt a csónak orrára. A Turul emberi hangon szólt.
– Kísérlek utadon, vadász! Erős fejedelmek...
Ekkor fülsiketítő robaj hallatszott. A csónak kettétört...

***

A jurtában két férfi ült. Mindketten fehér, rovásokkal díszített köpenyt viseltek. Halkan beszélgettek, szinte suttogva.
– A táltosnő meghalt, az Ég rendelése szerint. A Felső Világ kiválasztotta... – mondta az egyik, miközben egy aranyvesszőt vizsgált, melyre egyetlen mondatot róttak.
– Mi van a pálcán? – kérdezte csendesen a másik férfi.
– Turul fia Álmos.
– Mit jelent ez?
– Nem tudom... az idő majd felfedi előttünk. A szellemek hallgatnak.
– Az üzenetet titokban kell tartani. Senki nem tudhat róla.
– Mi is hallgatunk.

***

Ügek izgatottan félrerántotta a jurtája pónyáját. Bent néhány asszony volt és Ügek felesége, Emese, aki éppen gyermeket szült.
– Fiad született, vadász! – mondta örömmel az egyik asszony.
– Fiam! – kiáltotta boldogan Ügek. – Mi legyen a neve? – kérdezte Emesét.
– Te álmot láttál a hegyekben, én álmot láttam a jurtában. Legyen Álmos.
Ügek kezébe vette a csecsemőt. Gyengéden megsimogatta a fejét.
– Álmos... – ismételte halkan a fia nevét.