A temetőben sokan összegyűltek. A család, a barátok, közeli s távoli ismerősök. A tömeg apraja-nagyja felöltötte a fekete ruháját, szépen kiöltözve jelent meg a szertartáson; kivétel nélkül egy emberként hallgatták a pap szavait, melyeket a jelenlévőkhöz intézett, de arról a valakiről szóltak, aki most ott feküdt a koporsóban. Az éjfekete láda fedele még nyitva volt, s a benne fekvő békésen pihent… látszólag.

– János egyszerű ember volt, aki szerette az életet és a családját. Szomorúan vesszük tudomásul, hogy oly hirtelen eltávozott tőlünk… – visszhangzott a pap hangja.

Ekkor egy fáradt férfihang sóhajtott fel valahonnan a tömeg hátsó soraiból. Ám senki sem mozdult vagy fordult arra, mintha nem is hallották volna. Hogy is hallhatnák...

– De már a mennyek kapuja felé tart, s ott fog tovább élni – folytatta a pap.

Erre a férfi csak kelletlenül legyintett egyet közben a fejét csóválva.

– Ühhm – köszörülte meg a torkát egy ismeretlen hang a férfi háta mögött, mire az lassan megfordult és láthatóan meglepődött a látványtól. Egy alacsony, szakállas emberke állt előtte, talpig fehér ruhában és egyenesen reá szegezte tekintetét. Ő látta. De hogyan?

– Ühhm – ismételte meg az előbbihez hasonlóan a torkának köszörülését az idegen, majd hozzátette – János, ugye?

– Mondjuk, az voltam… Ki maga? – pislogott laposan az emberkére a szólított.

– Nem fontos – válaszolt kurtán a szakállas – Nos?

János értetlenül bámult az idegenre. Egyáltalán nem értette, miért tette fel azt a kérdést, hogy „Nos?”.

– Na, mire vár még, he? Az örökéletre? Nesze, töltse ki!

– Mit? – vonta meg a vállát dühösen János.

– A papírt!? – lengette meg János orra előtt az aranybetűkkel rótt, hófehér lapot a szakállas, majd hozzátette ellentmondást nem tűrő hangon: – Ez egy hivatalos eljárás, mindenkinek kötelező kitöltenie!

János közönyösen átvette a lapot egy fehér tollal egyetemben és olvasni kezdte… Nagy meglepetésére ez állt a papír fejlécén szép termetes betűkkel szedve:

Halálbevallás

Halotti kérdőív és felmérés

Forgalmazó: Miatyánk & Co

Mottó: „isa pur és homou vogymuk”

(Az Új Szent Péter-terv által jóváhagyva, szóval senki se próbáljon meg hamis adatokat közzétenni, mert az Úr mindent lát…)

– Ez valami vicc? – förmedt János az alacsony emberkére.

– Miért mit gondol, csak szórakozásból vagyok itt, he? – tárta szét a kezét a szakállas. – Olvassa tovább és töltse végre ki!

János ismét olvasni kezdett, majd megállt az első három kitöltendő mezőnél, ahol ez állt:

Halálkori név:

Halál(i) ideje:

Mennyei azonosító (ha nem tudja, vegye fel a kapcsolatot védőszentjével):

János fintorogva nézett az emberkére, de az csak sürgetően legyintett, így nagy, ákombákom betűkkel rárótta a megfelelő adatát, a megfelelő mezőbe. A mennyei azonosítót az utasítás szerint nem töltötte ki. Mikor végzett, jöttek a következő mezők.

(A következő kérdések megválaszolásához karikázzon a két opció közül. Őszinte legyen!)

Igényel életutáni halálbiztosítást? Igen   / Nem

Kívánja támogatni lelkének egy százalékával a Miatyánk & Co-t?   Igen / Nem

Milyennek találja halálát?   Meg vagyok elégedve. /  Miért pont én?!

János a kérdések elolvasására egyre dühösebb lett, hogy mit zargatják a halálban ilyenekkel, de azért minden kérdésen rágódott egy kicsit és karikázott. Végül ezzel is megvolt. Alul az aláíráshoz is odabiggyesztette kusza vonalait, majd értetlenül nézett a szakállas emberkére.

– Ennyi az egész? És mikor tudom meg, hova jutok eztán? – kérdezte mérgesen.

– Ennyi – vágta rá foghegyről a szakállas. Aztán a második kérdésen elgondolkodott egy kissé, majd felnevetett.

– Ez az első halála? – kérdezte szórakozottan.

– Igen… Miért lesz több is? – hökkent meg János.

– Valószínűleg… – biggyesztette le az ajkát az emberke, majd hozzátette – De persze ez időbe telik. Remélem, megérti…

– Nem! – gerjedt hirtelen haragra János – Végigszenvedek egy életet, meghalok és ez így folytatódik? Ráadásul minden halálomkor jön majd maga, és ilyen kérdésekkel zaklat? Nem értem meg! – fenyegetőzött a halott. – Sosem lehet nyugta az embernek? Nem üdvözülnöm kéne?

– Az csak szóbeszéd, nincs keret a fenntartásra…

– Mi az, hogy nincs keret? Miféle túlvilág vár rám? Sőt! Még elvárják, hogy lelkem egy részével támogassam a munkájukat? Fenét! – mordult fel János.

– Hát, valamiből élni kell, uram, még nekünk is…