Leopoldnak nem lett volna szabad beszélnie az ajtóról!

Persze, így utólag könnyű okosnak lenni, én magam is megvetem azokat, akik kioktató hangnemben világosítanak föl, hogy szerintük így vagy úgy kellett volna, és ha ők ott lettek volna, akkor biztosan minden másképp történik. Vannak olyan esetek, amikor mindez akár igaz is lehet, de ami velünk történt, az nem olyan. Senki a világon nem sejthette, hogy miként alakulnak majd a dolgok. A mi történetünk egészen más!

Már kislány koromban ott ólálkodott körülöttem az érzékeken túli világ, csak akkoriban nem vettem igazán komolyan. Minden félelmem, minden álmom és tapasztalásom a szülői legyintésektől foszlott szét, és egy idő után elkönyveltem, hogy amit látok, amit hallok és érzek, az nincs is valójában, csak én hiszem úgy, mintha történne velem valami. Az ártatlanságom több értelemben is csak addig tartott, amíg Leopoldnak szó szerint az ölébe hulltam a cseresznyefáról egy kora nyári délután.

Tizenhat voltam, gimnazista és őrült tinédzser. Elvágytam Nordstemmenből, legalább a fényes Hannoverig, mert kicsi volt nekem a falu, fojtogatott, és a közeli cukorgyár sem vonzott egyáltalán. Nem akartam a szüleim módjára, gyári munkásként leélni az életem. Szép akartam lenni és híres, így leginkább magammal foglalkoztam akkoriban. Mindennap órákig nézegettem a tükörképem, többféle szögből, mert tudni akartam, hogy elég csinos vagyok-e, kellek-e majd valakinek. Féltem, hogy nem nő meg a mellem, aggódtam, hogy a fenekem formás lesz-e, és közelről vizsgáltam meg minden egyes szeplőt az arcomon. Elképzeltem, hogy másképp néz ki a szemem, nem ilyen a homlokom, és egyre csak aggódtam, hogy talán nem vagyok elég jól kitalálva. A mozgásom mindenképp esetlen volt akkoriban, mert hirtelen kezdtem nyúlni, és ahogy kijöttem a kilencedikből, talán már a hazaúton nőttem pár centit. A gyors növekedésem meg ügyetlenséget szült, ezért amikor azon a délután följebb másztam a cseresznyefán, hogy pirosabb gyümölcsöket szedjek a kosárba, nem is tudom miként, de csak arra eszméltem, hogy zuhanok, és meg sem álltam Leopold erős karjáig, aki éppen jókor lépett a kertünkbe. Csak felkiáltott – „Vigyázz, Katharina!” –, és már ott is voltam. Persze, mindketten a földön kötöttünk ki, és zavarunkban hosszú másodpercekig csak bámultuk egymás arcát. Pislogni sem mertem. Erősen szorított, és annyira közel volt a szánk, hogy egymás lélegzetét szívtuk a tüdőnkbe, csoda, hogy meg nem fulladtunk ebben az ölelésben. Aztán, hogy ne vesszen kárba a pillanat, Leopold még egy centit mozdult felém, és adott a számra egy óvatos csókot. Önkéntelenül is lehunytam a szemem, ettől felbátorodott, így a csókból csókolózás lett. Soha rosszabb balesetet! Csak sétálni hívott, azért talpalt át hozzánk a Mozartwegről, és lám, azonnal egy pár lettünk.

Később láttam csak, hogy ha nem kap el, akkor éppen az öreg és törött öntöttvas kútfőre esem, ami talán fel is nyársal. Így csupán Leopold könyökén horzsolódott le a bőr, legalább ápolhattam egy kicsit, leróhattam a hálámat.

A szüleimen kívül egyedül ő volt, akinek elmeséltem a titkomat. Gondoltam, elég érett a húsz esztendejével, talán meglátja a sok apró szilánk között az értékes részleteket, és nem is csalódtam! Leopold egészen másként látta a tehetségemet. Ajándéknak tekintette, és egy percig sem gondolta, hogy képzelődöm, vagy netán beteg vagyok. Egyes észleléseimet ő maga is végignézte, majd később újra és újra elmondatta velem a tapasztalásaimat, és minden apró részletet lejegyzett, hogy később rendszerbe foglalhassa. Feltérképezte a tehetségem határait; neki köszönhetően egyre tudatosabban használtam a bennem rejlő szikrát.

Az, hogy kitől örököltem mindezt, sosem derült ki, bár a dédanyámról keringtek mendemondák, állítólag boszorkány volt, és megverte szemmel, ha valaki az útjába állt. Én azt gondolom, hogy az efféle híreszteléseket mindig az irigység szüli, és ha a dédanyámnak voltak is képességei, azok biztosan nem ártó, gonosz dolgok lehettek.

A tudásom több részből tevődött össze. Leopold térképe szerint a megérintett tárgyak történetének felismerése és a hozzájuk kötődő, elhunyt emberek érzete tette ki az elsőt. A második ajándékom egy enyhe telekinézis volt, amivel néha megmozdítottam apróbb tárgyakat, s ha dühös voltam, eldurrantottam a villanykörtét, vagy megrepesztettem a vékony falú poharakat. Aztán volt még egy meghatározhatatlan képességem, amit inkább csak éreztem, hogy van, de nem tudtam, mire jó, és hogyan is használhatnám. Valahogy úgy írhatnám le, mint amikor az ember fütyörészne, de nem képes rá, mert sosem hagyja el a száját éles füttyszó, csak afféle susogás. Leopold is csak „harmadikként” emlegette. Azt tartotta, hogy a képességeim erősödésével előbb-utóbb bizonyosan megmutatkozik.

Ahogy Leopold ölébe pottyantam, fülig beleszerelmesedtem, és tudom, ő is belém szeretett. Attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettünk. A családban senki sem törődött velünk, talán úgy vélték, előbb-utóbb mindenképp egybekelünk, és mi is így gondoltuk. Kézen fogva sétáltunk, néha titokban csókolóztunk, de továbblépni nem mertünk, mert Nordstemmen szigorú lakói, nem nézték jó szemmel, ha egy lány a Schusterwegről egy újtelepi fiúval jár. Ezért aztán a nyári szünet végéig csupán a legillőbb dolgokat tettük, és úgy éreztem, mindenki elégedetten gusztált bennünket, de lehet, hogy észre sem vettek. Málnaszörpöt ittunk az állomás büféjében, és integettünk az elhaladó helyiérdekű vasút utasainak. Időnként átbicikliztünk a szomszédos Heyersumba, ahol a cukrászdában mandulatortát vagy fagylaltot ettünk, aztán a visszaúton versenyeztünk, hogy ki bírja tovább tekerni teljes erőből a pedált. Olykor a helyi strandon süttettük a hasunkat, és a pálcikára tűzött, grillezett virslivel bábozva ebédeltünk. Máskor a zuckerfabrik mögötti bányatavakhoz mentünk, oda, ahol tilos fürdeni, de ha nem bírtuk ki a hőséget a rössingi strandig, megmártóztunk a hűvös tengerszemben. És kéthetente egyszer, a kedvenc rémisztő úti célunk felé vettük az irányt: a sűrű lombokkal körülvett Marienburg kastélyhoz.

Csupán négy kilométerre volt, és ahogy elhagytuk Nordstemment, egy másik világba csöppentünk. Alsó-Szászország sík vidékének itt vége szakadt; a keskeny Leine túlpartján, egy dombtetőn ott állt a gótikus vár, karcsú tornyokkal és egy testes, zord bástyafokkal. Akárhányszor néztem a kastélyra, mindannyiszor borzongás fogott el. Itt nőttem fel mellette, de soha nem tettem a lábam még a közelébe sem. Olyan szobában sem voltam hajlandó aludni, amelynek az ablaka a Marienburgra néz. Egy halvány, rossz előérzet mindig visszafordított, ha arra jártam, még akkor is, ha kinevettek olykor oktalan félelmem miatt, és csakis Leopolddal éreztem magam annyira biztonságban, hogy elhessintsem borús gondolataimat, s ne forduljak sarkon a komor bástya látványától.

Vonzott és taszított a vár; minden alkalommal egyre közelebb tudtam menni, egyre később érkezett el az a pont, ahol megmakacsoltam magam, és belekapaszkodtam Leopold erős karjába, hogy forduljunk vissza, mert annyira eltölt a félelem.

A hídon átérve az út jobbra és balra ágazott, hogy kikerülje a dombot, mi pedig egyesen behajtottunk az erdőbe egy keskeny ösvényen. A fák és a bokrok azonnal összezárultak mögöttünk, és már el is tűntünk a világ számára. Letettük a bicikliket egy bodzabokor mögé, és gyalog folytattuk utunkat.

– Ezúttal eljutunk az ajtóig – mosolygott Leopold, és olyan erővel húzott maga után az avarral borított erdei úton, hogy semmilyen erőfeszítésembe sem került felmászni a meredek emelkedőn.

Én is mosolyogtam, és magam is úgy véltem, hogy ma talán sikerül.

Leopold egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy az ajtóról beszéljen. Ahogy erősödtek a képességeim, úgy lett ő is egyre lelkesebb. A tárgyak mozgatása hozta leginkább izgalomba. Ha csak odébb pöccintettem egy kavicsot, azonnal megdicsért, majd rendre az ajtóra terelte a szót. Egyre csak azt ismételte, hogy szüksége van rám, és én fogok neki segíteni, és együtt fogjuk meglátni, hogy mi van az ajtó mögött. Ilyenkor még jobban szerettem. Odabújtam hozzá, érezni akartam a vállát, és tudni akartam, hogy ott van velem, és hiába néz keresztül rajtunk mindenki, mi ott vagyunk egymásnak, megmutatjuk egész Nordstemmennek, hogy különbek vagyunk, és még büszkék lesznek ránk egykoron. Kedvére tettem hát, akartam, hogy mozduljon a kavics, és az megmozdult. Fémeket és köveket toltam arrébb az akaratommal, egyre erősebb és ügyesebb lettem újdonsült mutatványom gyakorlásában, míg végül bármilyen élettelen tárgyat képessé váltam felemeli és máshová letenni. Élő dolgokra a tudományom nem hatott: bogarat, macskát, embert, de még a zöld levelet sem tudtam igába hajtani, úgy tűnt, az én ajándékom csak a holtakkal és a holt anyaggal működik. Arra meg nem volt gusztusom, hogy kísérletképpen elhullott állatokat vagy más tetemet mozdítsak meg.

A másik képességemet, az érintés által bevillanó tudást is fontosnak tartotta Leopold. Gyakoroltatott, nap mint nap újabb tárgyakat tett elém, meg kellett értenem a múltjukat, hogy majd amikor az ajtóra teszem a kezem, azonnal előttem álljon az egész történet, mint ahogy a múltkor talált fülbevalóról is meg tudtam mondani, ki készítette, ki adta el, és ki viselte, mielőtt cserbenhagyta gazdáját, és elgurult egy poros sarokba. Ha a tárgy történetének szereplői már nem éltek, olyankor még élénkebb képekben láttam a tárgy múltját. Az élők ebben a képességemben is inkább csak gátoltak. Az ajtónak bizonyosan hosszú, színes és holtakkal terhes múltja van, így Leopold és én is azt reméltük, hogy az első érintés után azonnal megtudunk mindent.

Szorítottam a kezét, és ő csak vonszolt engem, fel, a kacskaringós, százados gyökerekkel szabdalt emelkedőn. Úgy szaladtunk fölfelé, mintha súlytalanok lennénk. A vastag törzsű fákat kerülgetve, néha bokáig avarba merülve közeledtünk a kastélyhoz. A távolság fogytával a félelem egyre erősebben gyötört. Gombócot éreztem a torkomban, a gyomrom apró dióvá zsugorodott, úgy éreztem, nem kapok levegőt. Hangosan lihegtem, és csúszóssá vált a tenyerem. Egy oldalpillantással megláttam azt a helyet, ahol a legutóbb visszafordultunk. Ahogy elrobogtunk mellette, egy picit jobb lett, győzelmet éreztem, mámort, hogy képes vagyok arra, amire eddig még sosem. Behunytam a szemem, és még erősebben markoltam Leopold kezét. Hagytam, hogy vakon vezessen, ő az én bátor lovagom, és én vele tartok, mert szeretem!

Rohantunk felfelé.

Amikor a fülemben doboló rémülettől már a lépteink zaját sem hallottam, egyszerre megálltunk. Kinyitottam a szemem, és körülnéztem. Még mindig az erdőben voltunk, és szerencsére Marienburg baljós körvonala nem látszott a sűrű lombok miatt. Előttünk alacsony, málló kőkerítés állt, a régi alsóvárat határoló fal romjai. A foghíjas, mohlepte falon túl a temető terült el, kőkeresztek, angyalok és göcsörtös, kopott sírkövek összevisszasága. A félelmem nem szűnt meg, de visszahúzódott, mint csiga a házába. Egy kicsit könnyebben lélegeztem, és a gyomromból múlóban volt görcs.

– Gyere! – szólt Leopold. – Már nincs messze.

A temetőbe könnyű volt bemászni, a kerítés néhol csak térdig ért, inkább csak arra kellett vigyázni, hogy le ne döntsük az ingatag köveket kapaszkodás közben. Belül hűvösebb volt a levegő, noha a sírkertben kevesebb fa állta útját a napfénynek. Párafoltok takarták a napot, és a temető is homályt lehelt a fejünk fölé. Fázni kezdtem, és szorosabban kapaszkodtam Leopold karjába. Majd ez sem volt elég: hozzábújtam, fejemet a mellkasára hajtottam, és annyira szorítottam, amennyire csak tudtam. Átölelt ő is, a hajamat simította, az arcomat, a számat, és végül az államat emelve megcsókolt. A csóktól elszállt belőlem a félelem utolsó morzsája is. Már nem aggódtam, bizakodva vártam a folytatást. Marienburg bástyája sem riasztott többé.

Leopold észrevette a bennem végbement változást. Arcomat a tenyerébe fogta, és vizsgálódó tekintettel méricskélt. Nem féltem már, de nem akartam folytatni az utat, mert felsejlett bennem valami, valami olyan, ami véget vet a kettőnk jelenlegi kapcsolatának, és erre még nem álltam készen. A harmadik ajándékom is ébredezni kezdett. Tudtam, hová tartunk, tudtam, mit kell tennem, és azzal is tisztában voltam, hogy elodázhatom, de el nem kerülhetem.

Lehajtottam a fejem, és kicsordultak a könnyeim. Leopold előbb ujjaival morzsolta el a könnycseppeket, majd egyenként az ajkával csípte el őket. A csókjai egyre tüzesebbé váltak, a tenyere már nem csak az arcomat, hanem a vállamat, a hátamat és a csípőm simította, és akkor bennem is elindult valami új, amit eddig soha nem éreztem. A hasamban, a gerincemben és az ágyékom mélyén kezdődött. Akartam, hogy erősebb legyen, kívántam a folytatást. Kihúztam Leopold ingét, és a hátán a bőrét karmoltam, miközben fuldokolva csókoltam. Ő fölemelt, magához szorított, majd gyengéden letett a földön elterülő futó vadszőlőből szőtt nászágyunkra, és ott folytatta kedvesen, türelmesen a megkezdett játékot. Öntudatlan viszonoztam minden érintését, minden csókját. Csak akkor nyitottam ki a szemem, amikor végre belém hatolt. Fájdalmat vártam, de ha volt is, elfedte a gyönyör. Egy pillanatra megláttam a kék égboltot a sírkert ködfátyolán keresztül, és újból eleredtek a könnyeim, de immár nem a félelemtől vagy a csalódottságtól. Kettőnk zihálása összeadódott, a ritmusunk a másik ritmusát kereste, egyre forróbban markoltuk egymást, akaratlan hangok törtek elő belőlünk, és elindultunk valahová, ahová egyszerre érkeztünk meg. Magasra jutottunk, igen magasra. Nyögtem, sikoltottam és kacagtam, egyszerre csiklandott és fájt, nyomott, lüktetett és feszített. Elmerültem az érzésben, ami sós tengerként kidobott magából, és a mélyről a felszínre törtem, kipattantam, mint vízből a léggel teli ballon. És amikor véget ért a gyönyör, újból sírtam, mert megtapasztaltam, és nem akartam, hogy vége legyen.

Sokáig feküdtünk a vadszőlő levelein, Leopold elszundított rajtam. Kivételesen az ő feje pihent az én mellemen, nem fordítva, és jó volt ez így. Büszkének és boldognak éreztem magam, megtettem egy olyan lépést, amit még soha, és ez örömmel töltött el. Egészen alkonyatig maradtunk. Mezítelenül pihentünk a vadszőlőn, később Leopold lefordult rólam, és mellém bújt. Átölelt, és csak nézett, gyönyörködött bennem, ahogy én is gyönyörködtem benne.

Aztán felültünk, hogy felöltözzünk, és folytassuk a megkezdett utat. Hirtelen szégyen és bűntudat tört rám, már nem voltam büszke és boldog, de Leopold meglátta arcomon a bánat árnyékait, és azonnal magához vont. Megcsókolt újra. Attól a csóktól jobban éreztem magam, mint az elsőtől, mert ez a csók már nem a vágy sürgető csókja, hanem a béke, az elfogadás és a szerelem csókja volt.

Nem sok időnk maradt, mert rohamosan sötétedett. Megfogtam a kedvesem kezét, és elindultunk, de most már én vezettem őt, nem ő engem, mert megnyílt előttem a jövő, és tudtam, hová vezet az utunk. Nem láttam még messzire, és nem tudtam, mi vár ránk az ajtónál, de abban egészen biztos voltam, hogy merre kell mennünk. Leopold nem csodálkozott, csak jött velem. A jövővel egyidőben a múlt is felsejlett előttem, és láttam mindkettőnk történetét. Tudtam, hol keresztezték egymást az útjaink. Egyszerre nyitott könyvvé vált a kettőnk élete. Láttam a gyerekkorunkat, ahogy felcseperedünk, az iskolát, a barátokat, és ott volt előttem a szerelmünk bimbózása és beteljesülése is. Láttam ugyan rossz dolgokat is, de nem vettem róluk tudomást, mert boldog akartam maradni mindörökre. Vagy legalábbis az ajtóig.

A sírköveket és a szobrokat kerülgetve értük el Marienburg falának tövét. Egyszerre ott magasodott előttünk a zöld és málló kövek millióiból épített vár. Nem féltem már tőle, de megérinteni nem akartam. Nem kívántam érezni a sok fájdalmat és kínt, ami a századok során rárakódott. Inkább szorítottam tovább Leopold kezét, és balra fordulva húztam magammal, tovább az ajtó felé. Néhány lépés kellett csupán, és ott álltunk a fölénk boruló torony lábánál, és elfogódottan néztük a falba vágott bejáratot, és az azt elzáró, vastag tölgyfagerendákból készült, vasalt ajtót.

Közben leszállt az éj.

Nem léptünk közelebb, az utunk végéhez érkeztünk.

Ekkor minden eszembe jutott, elárasztottak az emlékek. Láttam magam előtt az újságcikket, amiben fél évvel ezelőtt Leopold halálhírét közölték, és ahogy fogtam a kezét, újraéltem azt a szörnyű pillanatot, amikor a Hauptstraße havas járdájáról óvatlanul a busz elé lépett, miközben hozzám igyekezett.

Észrevette, hogy másképp nézek rá, hogy tudom már, mi történt vele, és bocsánatkérően elmosolyodott. Ettől a mosolytól erősebb lettem, és mertem látni, mertem tovább pörgetni az idő kerekét. Értettem már, hogy miért nem szóltak rám anyámék, miért néztek olyan zavart tekintettel, amikor azt mondtam, hogy reá várok. És persze Leopold nem jött, mert nem jöhetett. Egészen a nyár eleji cseresznyeszüretig.

A harmadik ajándékom kellett neki, amivel képes vagyok kinyitni az ajtót, és képes vagyok őt útnak indítani. Nem lesz többé a két világ közötti rés foglya, békét lelhet, és én örültem ennek, mégis sírtam, mert összetartoztunk, és fájt elhagyni őt.

– Nyisd ki! – kérlelt halkan a halott kedvesem, és mosolyogva húzott magához.

– Tényleg ezt akarod? – kérdeztem, mert szerettem volna megállítani az időt.

Nem kellett volna idejönnünk, nem kellett volna eljutnunk idáig. Sokkal jobb lett volna, ha soha szóba sem kerül ez a hely. Nem hiába féltem mindig Marienburgtól. Most azt veszi el tőlem, ami a legkedvesebb.

Végül oda sem néztem, csak akartam egy kicsit, hogy kinyíljon, és a súlyos ajtó recsegve, nyikorogva kitárult. Bentről fény ömlött a torony lábánál feketéllő éjszakába, megvilágította Leopold mosolyát. Bánat töltött el, mert nem értettem, hogyan képes elhagyni engem, kétség gyötört, hogy talán nem is szeretett. Aztán, ahogy a szomorúságtól lehajtottam a fejem, az ajtó mögül áradó fényben megláttam valamit: a mellkasomból kiálló, rozsdás, öntöttvas kútfő darabját, és egy pillanatra még a kínt is átéltem újra, amit akkor éreztem, amikor a fáról lezuhantam. Fájt az emlék, de már nem féltem, hogy egyedül maradok. Nyugalom és remény töltött el. Mindent megértettem.

Ketten megyünk.