Reggelre lehullott a hó.

Fényes, vakító lett a világ. Eltűnt a fekete, a barna, a vörös és a kék, egyedül a házak vakolt oldalán maradt némi szín, de az is bátortalanul meglapult a mélyen lógó, hótól roskadó ereszcsatornák alatt. Túlexponált fényképpé változott a kert, akkora világosság támadt, hogy a szem belefájdult. Még csukottan is. Sikamlós az a fehér, elcsúszik rajta a tekintet, mert nem talál kapaszkodót.

Bianka a magasra tornyozott párnákon támaszkodott, és érdeklődve bámulta az ablakon túli, hólepte világot. Tegnap még szürke, használt és nyúzott volt táj, és ím, mára kicserélték, érvényesítették a garanciát, megjavították, fölújították, kisuvickolták és tisztába tették. Akár a friss lepedő a kórházi ágyon, porcukor a meggyes rétesen, liszt a gyúródeszkán, tej a kopott bögre alján, habfürdő a rozsdás kádban. A hó elfedett mindent, minden bánatot, minden rút és gonosz mondatot, pecsétet a ruhán, a tető hibáit, a kert egyenetlenségeit, és a sivár szürkeséget mindenestül ünneplőbe öltöztette.

A lány áttetsző, beesett arcán halvány mosoly tűnt fel. Nagyon várta már a havat, nyolc hónapja feküdt engedelmesen, s minden egyes nap a doktor szavait ismételgette, hogy mire lehull a hó, kutya baja sem lesz. Itt van hát a hó, és ő ugyan még mindig gyenge, de nem csüggedt, mert egyrészt a kilenc éves kislányok jóformán alkalmatlanok a csüggedésre, másrészt a doktor nem tudhatta pontosan, melyik napra esik majd az első hó, és Bianka belül tényleg érzett valamit, valami biztatót, ami reménységgel töltötte el.

A szánkóra gondolt, a szánkó szagára, a fa és a festék illatára, amikor tavaly megvette az apja, és nevetve öltöztette: „Igyekezz, Bibi, mert elolvad a hó, ha nem sietünk!”

Aztán a szélre gondolt, és az apró hószemcsékre, ahogy az arcába vágnak, és a süvítésre, ahogy robognak lefelé a lejtőn. Apu kormányozott, és nem borultak fel, és Bianka minden huppanónál felsikított. És mindketten lihegtek, mire felmásztak újból a dombtetőre, hogy majd megint leszáguldjanak.

A hóemberre is gondolt a kislány, és eszébe jutott, hogy mekkora gömböt gyúrtak apuval, és hogy újra kellett gyúrni, mert ketten sem bírták felemelni, hogy rátegyék a másikra. A fejéről a piros lábast meg reggelre elemelte valaki, és az apja azt mondta, hogy legközelebb inkább a kertben építsenek hóembert, mert onnan csak nem fújják meg a kalapját.

És az anyja is eszébe jutott.

Nagyon régen volt már, nem is igazán tiszta a kép, még egészen kicsi volt, mikor utoljára látta, aztán csupán az apja bánatán keresztül tapasztalta az anya múltbéli létét, és végül akkor, amikor a fejüket csóváló, vasalt köpenyes orvosok többször is elmondták, hogy a betegségét az anyjától örökölte. Bonyolult, latin szavakkal és genetikai magyarázatokkal, meg matematikai esélyekkel példálóztak, és Bibi semmit sem értett az egészből, csak annyit, hogy itt kell feküdnie, míg le nem hull az első hó.

A hó pedig eljött.

Bianka nézte a havas kertet, a szomszéd diófáján a lassan lengő madáretetőt, és az újra meginduló havazást. Szeretett volna felkelni, kifutni az ajtón, kacagva hógolyózni, és szánkózni újra az apjával, de nem tudott. Gyengének érezte magát, reggelre kicsit be is lázasodott, és már attól is kifulladt, hogy fektéből félig ülő helyzetbe tornázta magát, ami csak annyiból állt, hogy a fenekét feljebb húzta az ágyon. A párnák onnantól megtartották, és kényelmesen nézhette az ablakot meg a hószállingózást.

De ez nem volt elég. Többet akart.

Érezni akarta a hó szagát, bőrén a jégből szőtt pelyhek érintését, a hideget, az orrába tóduló fagyos levegő csípését, a megdermedő fülcimpákat, a gémberedő ujjakat, és a mindent körülölelő fehérséget. Talán szólhatna az apjának, csak meg kéne nyomnia a hívó gombját. Apa jönne és biztosan kitárná neki az ablakot, esetleg ki is vinné pár percre, de ezt semmiképp nem akarta.

Nem ezt akarta.

A havat egyedül neki ígérték meg, neki mondták, hogy lehull majd a hó, így a sajátjának érzett minden egyes lefelé szálló pihét, és nem akart osztozni rajtuk senkivel.

Még az apjával sem.

A kislány konokul erőlködött, és még feljebb tolta magát az ágyon. A kényelmes támaszkodó félfekvésből lassacskán ülőhelyzetbe tornázta magát. Mindkét kezét támasztéknak használta, laza csuklója képtelen pózban hajlott hátra, a könyöke egyre jobban remegett az erőfeszítéstől, de nem hagyta abba. Az arca kipirult, erősen zihált, mellkasa vészes tempóban emelkedett és süllyedt. Elfojtott egy nyögést, nem akarta, hogy az apja vagy valaki más észrevegye engedetlenségét, amint a tiltás ellenére felül az ágyában.

Pihent egy keveset, és miközben csillapult a benne dörömbölő zakatolás, azon imádkozott, hogy ne jöjjön be senki. Most még semmiképp.

Végre elérte azt a pontot, amikor a hátát már nem támasztotta semmi. Ezután apró, hernyózó mozdulatokkal kényszerítette a lábát az ágy széle felé. Előbb-utóbb mindkét térde átlógott az ágy peremén, és lelógathatta a lábát – most már tényleg ült, mintha csak kényelmesen letelepedett volna az ágy szélére.

Régebben fönt az emeleten volt a szobája, igaz, akkor még reggelente csak úgy kipattant az ágyból, soha nem kellett ébresztgetni. A lentről áradó kávéillat és a pirítós szaga fogadta, miközben lerobogott a lépcsőn. Rendszerint az apjával reggelizett, majd futott az iskolába.

Egy márciusi reggelen, éppen a kilencedik születésnapján lett rosszul, és attól a naptól kezdve fordultak egyre rosszabbra a dolgok. Orvostól orvosig jártak, de Bianka egyre csak fogyott, nem maradt meg benne semmi, és minden nappal gyengébb és gyengébb lett. Rövidesen le kellett költöztetni az emeletről, mert egyedül már nem tudott fölmenni a lépcsőn, így szobát cserélt az apjával. Az ápolása is könnyebbé vált a földszinten. Onnantól a saját ágya helyett a hatalmas, kétszemélyes franciaágyban feküdt. Az iskolaév végéig ott tanult, ott olvasott, ott nézett tévét. Hozzánőtt az ágyhoz, és ősztől, a rossz idő beköszöntével egyre ritkábban hagyta el a hálót. A ház többi helyisége és folyosói mind messzebb kerültek, már a szoba sarkai is távoli vidéknek tűntek, és az ablakon át látható világ egy másik univerzum elérhetetlen ködébe veszett.

Ma viszont, a lehulló hó új erővel töltötte el Biankát.

Szédülés fogta el miközben ült az ágy szélén. Minden azt kiabálta benne, hogy vissza kellene feküdnie, vagy legalább a gombot nyomná meg, hogy valaki segítsen neki, de Bibi összepréselte a száját, orra tövén feltűnt egy apró ránc, amiről csak az apja tudta volna megmondani, hogy épp olyan, mint az édesanyjáé volt valamikor, és apró lökésekkel tolta magát a matrac pereme felé. Minden egyes mozdulattal kijjebb lógott a lába, és a talpa egyre közelebb került a padlóhoz. Aztán egyszerre megérezte a lábujjával a parketta hidegét. Ettől erőre kapott, és kilenc évének minden dühét beleadta a lökésekbe. Hol a jobb, hol a bal fenekére támaszkodott, és ez a ringatózás mind közelebb és közelebb vitte a céljához, míg végül mindkét talpa a padlón nyugodott.

Amikor a talpa végre a parkettára simult, különös elégedettség hullámzott át Biankán. Nyolc hónapja először érezte úgy, hogy tett valami fontosat, hogy nem csak kolonc a mások nyakán. A betegsége kezdetén olykor még élvezte, hogy a figyelem központjába került: akivel csak találkozott, apróra kikérdezte, hogy miként érzi magát, hogy van, fáj-e valamije, és mit gondol, mikor gyógyul meg? Először készségesen válaszolgatott, és büszkeség töltötte el, úgy gondolta, valami különleges történik vele, amitől mindenki ráfigyel, és tényleg érdekli a személye az embereket. Ám ahogy telt az idő, és ő nem lett jobban, sőt, inkább egyre rosszabbul érezte magát, egyszerre rádöbbent, hogy a kérdezők többségét nem ő érdekli, nem Bibire kíváncsiak, hanem a betegségére. Nem ő a különleges, hanem amiben szenved. Az apja volt az egyetlen, akinek a tekintete valódi aggodalmat és szeretetet sugárzott, a többiek jobbára csak azért szóltak hozzá, hogy megtudják, miként éli át a betegségét, amiről csak nagy sokára derült ki, hogy annyira ritka, hogy nincsenek róla értékelhető feljegyzések. Fehér folt a betegségek térképén – ezt egy vidám tekintetű, fiatal orvos mondta a kislánynak, ugyanaz, aki a gyógyulását az első hó lehulltához jósolta.

Bianka szorosan megmarkolta az ágy szélét, és egyre jobban ránehezedett a lábára. A hosszú tétlenség és a gyenge étkezések miatt a régebben pufók kislány lefogyott, elvékonyodott, izmai elgyengültek, sorvadásnak indultak. Most pedig szüksége lenne rájuk, hogy föl tudjon állni!

A gyógytornásznak hála, nem volt teljesen reménytelen a feladat, némi erő maradt még benne, és ahogy előrehajolt, úgy érezte, hogy a lába meg fogja tartani. A feneke máris elemelkedett az ágy pereméről, még kapaszkodott egy kicsit, aztán egyszerre kinyújtotta a lábát, és kezével a falnak támaszkodott.

Felállt!

A vékony kislány kipirosodott arccal pihent meg, de nem engedett magának túl sok időt, mert félt, hogy megzavarják, és akkor nem fejezheti be, amit elkezdett. Tapogatózva, óvatos lépésekkel indult az ajtó felé. Igyekezett megkapaszkodni egy-egy bútorban, vagy nekidőlni a falnak, hogy minél kevesebb munkát adjon a lábának. Így jutott el az ajtóig, ahol egy rettenetes pillanatig azt hitte, hogy be van zárva, de csak nem nyomta le elég erősen a kilincset.

Ahogy kinyílt a fehérre mázolt ajtó, hűvösebb levegő kúszott Bianka hálóinge alá. Eddig az állandó melegben, a takaró alatt feküdt, és most, távol az ágy védelmétől, egyre jobban érezte a hideget.

De ennél is többet akart.

Végigbotladozott a folyosón, a talpát immár nem faparketta, hanem síkos kőlap fogadta, és ahogy közeledett a ház bejáratához, a kő és a levegő is mind hidegebbé vált. A nagy bejárati ajtóban nem volt benne a kulcs, és Bianka félhangosan imádkozott, hogy ne a cél előtt kelljen abbahagynia, hogy legyen már egyszer szerencséje, és legyen nyitva az ajtó.

A kulcs ugyan nem volt a zárban, de a fényes kilincs lenyomásakor az ajtó minden további nélkül kitárult, és ami a fő, hangtalanul nyílt ki, nem hívta föl senki figyelmét Bianka szökésére.

A vézna kislány a fehér hálóingében, mezítláb megállt a nyitott ajtóban, a kertbe vezető lépcső tetején, és élvezettel itta be a látványt. Mélyet szippantott a dermesztő szélből, fölemelte a fejét, kinyújtott nyelvére hópihe szállt, és a hideg egészen a nyakáig felszaladt a hálóing alatt.

Először sziszegve lépett lejjebb a lépcsőn, mert miközben két kézzel kapaszkodott a korlátba, meztelen talpa a lépcső szélén összegyűlt friss hóba merült. De mire leért az alsó fokra, már nem érezte annyira hidegnek, megszokta a lába. Jobbra indult a kert belső része felé, amit eddig csak az ablakból látott. Nem volt már mibe kapaszkodnia, de nem is nagyon lett volna rá képes, mert a hideg vaskorlát kiszívta kezéből a meleget, és most már annyira elgémberedett, hogy nem tudott volna semmit sem erősen megragadni. Óvatosan rakosgatta egymás után a lábait, kinézett magának egy szűz hóval fedett területet, addig akart eljutni. Messziről csak egy eltévedt szellemnek látszott, amint kitárt karral, egyensúlyozva botladozik át a kerten, hogy meglelje elveszett sírját.

Bianka megállt a cél előtt, megfordult, és éppen az ablakával szemben találta magát. Hangosan zihált a megtett út miatt, nézte a bezárt ablakot, elképzelte, amint az ablak mögött, a meleg szobában állva nézi másik önmagát, aki kint áll a most már szakadó hóesésben. Nem tudta volna eldönteni, hogy melyikük a boldogabb.

Lassan hanyatt dőlt, lágyan belepuffant a hóba. Kezét széttárta, és a lábait sem zárta össze, hagyta, hogy átölelje a hó. Pislogás nélkül nézte a felé robogó pelyhek millióit. A fehér pihék rohama akár a tűzijáték robbanása közelről, hópihe szikrákkal. A hópelyhek meg egyre csak jöttek. Megálltak az orrán, csiklandozták a száját, megtelepedtek a mellkasán és a hasán is, ködből szőtt kabátot álmodtak rá.

A kislánynak eszébe jutott a fiatal doktor, aki azt mondta, hogy mire lehull a hó, kutya baja sem lesz, és Bianka rájött, hogy bár a doktor mindössze vigasztalni akarta, véletlenül mégis igazat mondott. Csak feküdt a hóban mosolyogva, és mégsem reszketett. Nem fájt semmije, és nem volt gyenge, sőt, igazán erősnek érezte magát, hiszen egyedül, segítség nélkül jutott el az ágytól a kertig. Eltöltötte a büszkeség, és az a különös, zsongító érzés, hogy most jól van, és végre minden békés, puha és gyönyörű.

A hó végül betakart mindent, akár egy vastag paplan, őt is elrejti majd egészen tavaszig, és nincs többé más szín az egész világon – csak a fehér.