Légy szíves, húzd odébb egy picit a lábad, hogy ide tudjak ülni az ágyad szélére. Hoztam egy mesét, azt szeretném elmondani neked. Úgy, tedd csak le a fejed, igen, a kezed nincs útban, foghatod az enyémet. De most figyelj, már el is kezdődött!

Zorka ágya alól éjjelente egyre hangosabb motoszkálás hallatszott. Utóbb már aludni sem tudott tőle, így az egyik éjszaka, amikor a zajtól felébredve mérgesen forgolódott, úgy döntött, utánajár ennek a dolognak.

„Biztosan egy egér költözött az ágyam alá” – gondolta a kislány.

Bosszankodva felült, és felkapcsolta a kis asztalon álló, apró lámpát. Meleg fény öntötte el Zorka hálószobáját, ami a nappali, játszó és tanuló szobája is volt egyben, mert – ahogy a legtöbb kislánynak a Földön – neki is csak egy szoba jutott. Amikor a meztelen lába a padlóra ért, valami szőröset és meleget érzett a talpa alatt. A szája elé kapta mindkét kezét, és halkan felsikkantott. Majdnem megijedt, de aztán úgy gondolta, valószínűleg csak egy plüssmackóra lépett, és mégsem lenne jó ötlet felébreszteni anyát, egy ilyen apróság miatt. És ha egy kallódó maciról van szó, még az sem kizárt, hogy anyu tényleg mérges lesz, mert ő megmondta még a délután, hogy lefekvés előtt szedje össze a játékokat, és rakjon rendet.

Zorka ezért most kissé tanácstalanul pihentette talpát a szőrös valamin, és azon tanakodott, hogy le merjen-e nézni egyáltalán. Mert mi van, ha mégis valami rémes dolog bújt el az ágya alatt, és amikor lenéz, akkor majd felbátorodva rátámad. Tudvalevő ugyanis, hogy a ránézés a szörnyeknél egyértelműen azt jelenti, hogy: „Gyere, küzdjünk meg életre, halálra!”

Ahogy telt az idő, és a szőrös izé nem mozdult, a kislány egyre nyugodtabbá, és ezzel párhuzamosan egyre bátrabbá is vált.

„Nem vagyok már végül is egy ötéves óvodás – gondolta majdnem harcias akcentussal –, nemsokára iskolába megyek!”

Hogy milyen az a harcias akcentus? És főként: gondolatban hogyan lehet valakinek bármilyen akcentusa is? Hallgasd csak meg, hogy beszélnek Salgótarjánban, aztán meg Szegeden, és a székelyeket se hagyd ki! Na, most csukd be a szemed, és képzeld el, hogy beszélgetsz egy erősen tájszólású emberrel. Na? Van akcentus gondolatban? Hát persze!

Ott tartottam, tehát, hogy Zorka erőt gyűjtött, és lesz, ami lesz, lenézett a lábfejére, hátha meglátja, hogy kinek, minek a szőrös valamijén tapos éppen.

Nem mackó volt!

Zorka megint a szája elé kapta a kezét – úgy látszik, ez már rossz szokása lesz ebben a történetben –, és riadtan állapította meg, hogy amin a talpa fekszik, az nem játék, de nem is egér, hanem valami más! Leginkább egy macska bozontos farkára hasonlított, már ha léteznek zöld színű macskák, mert amin taposott, az ágy alól kilógó macskafarokszerűség történetesen smaragdzöld színben pompázott.

„Nahát! – gondolta a kislány. – Nem emlékszem, hogy lenne ilyen játékom.”

Lenyúlt, és bátran – a hat és fél évesek legendás bátorságával – megragadta a farkincát, kihúzta az ágy alól. A farkinca egy szőrös gömbben folytatódott, vagy éppen ért véget; ez ugye, nézőpont kérdése. A lényeg, hogy Zorka kezében ott himbálózott egy smaragdszínű szőrrel borított gömböc, ami éppen csak annyira volt nehéz, hogy a kislány könnyedén fel tudja emelni, de azért érezze a súlyát.

Aztán mégiscsak elejtette a szőrgombolyagot, mert az két hatalmas barna szemmel pislantott rá, és ettől Zorkának sürgős szájelékapnivaló dolga támadt. A kisebb sárgadinnye méretű szőrlabda puhán puffant a padlón, és a keletkező alliterációval mit sem törődve, tovább pislogott a lányra.

– Á meme mima? – kérdezte Zorka, aztán eszébe jutott, hogy a keze még mindig takarja a száját, így leengedte, és megismételte. – Hát te meg ki vagy?

A szőrmók gömböc sűrűbben kezdett pislogni, majd vékony, suttogó hangon, szégyenlősen megszólalt:

– Szőrnyimnyám. Így hívnak. – A szemét bánatosan lesütötte, majd így folytatta: – Nekem kellene álmodban megijeszteni téged, hogy sírj egy kicsit, és anyukád érezze, szükség van még rá.

– Buta vagy, Szőrizé! – mondta Zorka. – Az én anyukámat nem kell ilyesmire figyelmeztetni, mert ő a legjobb anyuka a világon, és pontosan tudja, hogy szükségem van rá. És egyébként sem vagy túl ügyes. Mert ahelyett, hogy álmomban ijesztgetnél, itt beszélgetsz velem!

Zorka kihúzta magát, érezte, hogy most olyan nagyon okosat mondott, hogy anya is büszke lenne rá, és igaza is volt, mert a zöld gömböc elpirulni ugyan nem tudott, de zavartan tekintett körbe.

– Nem vagyok túl ügyes. Igen. Mások is mondták már – kesergett a kislánynak a szőrmegömb. – Azt hiszed, akartam ide jönni? Ideküldtek és kész! Most már itt vagyok, ha tetszik, ha nem. Minden gyereknek van az ágya alatt egy hozzám hasonló.

– Tényleg? – kérdezte kíváncsian Zorka. – Még a Balog Pistinek is? Mondjuk, nem is csodálom, amilyen álmos képpel mászkált az oviban... – A kislány megint a szája elé kapta a kezét, mert arra gondolt, hogy talán nem kellene elmondania ennek a szőrizének, hogy ő még nem igazán iskolás. Mit tudhatja az ember, lehet, hogy könnyebben szót ért vele, ha iskolásnak gondolja.

A szőrmók láthatóan nem igazán figyelt Zorka szavaira, elfoglalta a saját kudarca. A szeme könnybe lábadt, látszott, hogy mindjárt sírva fakad. A kislány csak nézte az elfelhősödő barna szemeket, amelyek éppen olyanok voltak, mint a sajátja, és lassacskán megsajnálta a gömböcöt. Végül is nem olyan rossz gömböc, csak nem sikerült neki, amit akart.

– Na, jól van! – mondta együttérzően. – Ne itasd az egereket, gyere ide az ölembe, és meséld el, miben tudok neked segíteni.

A smaragdzöld szőrmegombóc boldogan ugrott Zorka ölébe, és csacsogni kezdett:

– Tudod, azért kaptam a nevemet, mert kiskoromban nagyon utáltam minden főzeléket, és nálunk, szőrmókéknál, rengeteg főzeléket főznek. Mindennap négyszer van főzelék, reggelire spenót, ebédre lencse, délután meg sóska. Éjszaka meg tökfőzelék.

– A sóskát én sem szeretem – súgta a kislány, de csak halkan, mert nem jó az ilyesmit hangoztatni.

– Na, és mivel nem szeretem a főzeléket – folytatta a szőrmók –, mindig csak nyammogtam, ha enni kellett. Nem is nőttem meg annyira, mint például a bátyám. Na, őt látnod kéne! Olyan hatalmas, hogy a kisebb ágyak alá be sem fér! De ő sok főzeléket evett – tette hozzá csüggedten.

– És mi van a neveddel? – kérdezte Zorka, mert nem igazán emlékezett a gömböc nevére, és azt remélte, hogy így újra meghallhatja.

– Hogy, hogy mi? – értetlenkedett a szőrmók. – Hát Szőr-nyim-nyám! Nem érted? Nálunk mindenki Szőr, mindenkit Szőrnek hívnak, csak a mögötte lévő rész változik. És én meg csak nyammogtam, így lettem Nyimnyám. Szőrnyimnyám.

– Aha! – próbált a kislány tájékozottnak látszani. – Értem.

– Akkor jó! Mert a mi családunknak még az emberek között is vannak híres rokonai, igaz elég távoliak, de vannak!

– Aha! – mondta újra Zorka. – Értem. – De már nem hangzott annyira magabiztosnak.

– Van köztük fizikus, író, karmester, és még sorolhatnám! – lelkendezett Szőrnyimnyám. – Ott van például Sir Isaac Newton, Sir Arthur Conan Doyle és Sir George Solti! Na! Érted már?

Zorka nem értette, mert Newton nevét mintha már hallotta volna, de a többi eléggé ismeretlenül csengett. Mindazonáltal határozottan bólogatott. Aztán egyszerre más jutott az eszébe.

– Te, Szőrnyimnyám! Az imént azt mondtad, hogy nem is akartál idejönni. Akkor te nem is szereted ezt csinálni?

– Nem szeretem – válaszolt búsan a gömböc. – Utálom, és nem is megy rendesen.

– De valamit csak szeretsz! Az nem lehet, hogy semmi sincs, amit szívesen tennél. Én például rajzolni nagyon szeretek.

– Jó neked, én nem tudok rajzolni. Még egy kört se tudnék a papírra firkálni. Főként, hogy nincs egy kezem se!

– Jaj, bocsáss meg! – ijedt meg a kislány. – Nem akartalak megbántani, csak arra gondoltam, talán máshoz nagyobb a tehetséged.

– Hát. Van valami... – szabódott Szőrnyimnyám. – Nagyon szeretek virnyákolni.

– Hogy, mi? – kérdezte Zorka. – Az nem az, amikor tavasszal a kandúrok az ablak alatt rettenetes zajt csapnak, és én nem tudok tőlük aludni?

– Nem éppen. Az a nyirvákolás. Az enyém teljesen más. Megmutassam? – kérdezte a szőrmók lelkesen.

– Hát persze. – mondta a kislány, és figyelmesen várta, hogy mit fog vajon tenni a zöld gömböc.

Szőrnyimnyám puhán lesiklott Zorka öléből és elhelyezkedett a padlón. Hosszú farkincája egy ideig S betűket írt a levegőbe, és amikor a kislány már éppen meg akarta kérdezni, hogy ennyi netán az egész, akkor elkezdődött.

Elsőre halk hegedűszónak hallatszott, de valahogy távoli és édesebb volt, nem oly bús, mint a magányos hangszer szava. Nem lehetett megmondani, honnan érkezik a zene, mert minden sarokból, a mennyezetről, de még a paplan alól is szólt, és olyan édes dallammal árasztotta el a kislány szobáját, hogy annak önkéntelenül is mosolyra nyílt a szája. Úgy is maradt. Amíg csak szólt a szőrmók dala, Zorka szeme egyre nagyobbra nyílt. Nézte a gömböcöt, a hintázó farkincát, a meleg, barna szempárt, és érezte, ezt a muzsikát egész álló nap elhallgatná. Alig vette észre, hogy álmosodik a zene hatására. Akkor maradt abba az ének, amikor éppen elnyomott egy ásítást. Most, kivételesen, nem kapta a szája elé a kezét.

– Nem tetszett? – kérdezte a szőrmók aggódva, és visszafészkelte magát a kislány ölébe.

– Dehogynem! – mondta bele az ásítás végébe Zorka. – Szívesen aludnék ilyen zenére. Csak attól félek, hogy az udvariatlanság lenne.

– Korántsem! – tiltakozott Szőrnyimnyám, és egészen belefúrta magát a kislány simogató keze alá. – Engem boldoggá tenne, ha az én virnyákolásomra aludnál. Akkor én is hasznosnak érezném magam, hiszen ijeszteni téged teljesen fölösleges.

– Akkor? – kérdezte Zorka.

– Akkor – mondta a szőrmók.

– Na? – Kérdezte a lány.

– Na! – mondta a gömböz.

– Megegyeztünk? – nevetett Zorka, és cuppanós puszit nyomott Szőrnyimnyám gömböcére, ott, ahol az arcát sejtette.

Szőrnyimnyám valószínűleg elpirult, de a vastag, puha szőrzet jótékonyan elfedte az effajta gyengeséget. A szeme vidáman csillogott.

– Persze, hogy megegyeztünk. Jövök, és minden este virnyákolok neked, hogy jól tudj aludni, és mostantól azt is tudod, mi lapul az ágyad alatt. Csak légy óvatos, amikor porszívózol!

Zorka felkacagott – nem túl hangosan, mert nem akarta anyut felébreszteni –, és gyengéden letette a szőrmókot az ágy elé, az meg azonnal besiklott a jótékony sötétbe. A kislány lekattintotta a kis lámpát, és visszabújt a takaró alá. Pár pillanat múlva halkan megszólalt Szőrnyimnyám virnyákolása. Nem kellett sok idő, hogy Zorka szuszogása egyre lassabbá váljon, és szépen elaludt.

Amikor a szőrmók befejezte az altató muzsikát, csendben kinyílt az ajtó, és a kislány édesanyja nézett be a szobába. Kedves mosollyal szemlélte az alvó hat és fél éves, majdnem iskolás, újdonsült szőrmóktulajdonos békés, kisimult arcát.

– Végre, nem forgolódik annyit. Talán múlik az álmatlanság – sóhajtotta, és épp oly halkan, ahogyan kinyitotta, behúzta maga mögött Zorka hálószobájának ajtaját.