​– Kérem, ne bámuljon már annyira! Leülhetek ide?

– Bocsánat, csak elmerengtem a múltam árnyain…

– Ó!

– …valójában nem is láttam önt. Persze, üljön csak.

– Nahát! Ha ismerném, ezzel vérig sértene!

– Félreért! Örülök, hogy itt van. Hol szállt fel?

– Bonn után, nem hiszem, hogy ismeri. És ön?

– Kölnből jövök, tudja, elringatott ez a monoton kattogás. Valójában azt sem tudom, merre járunk éppen.

– Az már igaz! Még arra sem ébredt fel, hogy a kalauz leejtette az egyik bőröndömet. Úgy szundított, mint egy csecsemő.

– Úristen! Az ott mind a magáé?

– Ügyetlenül pakolok. Lehet, hogy elfért volna kevesebben is.

– Azért négy ekkora csomag! El nem tudom képzelni, mi mindennel lehet tele.

– Ugyan! Mit ért maga ehhez! Még egy kézitáskája sincs.

– Dolgozni megyek Stuttgartba, nem nyaralni. Van egyébként, ott, fent, az a kockás. Tegye csak oda mellé. Na, várjon! Majd inkább én! Nem egy könnyű darab!

– Nahát! Én is a munkám miatt megyek, és képzelje, én is Stuttgartba.

– Ez roppant érdekes. Mit dolgozik?

– Ha nem lenne ilyen tolakodó, megmondanám.

– Kérem! Legyen könyörületes! Még órákig tart az út, és alig múlt éjfél.

– Na, jó! Kárszakértő vagyok. Ne nevessen!

– Bocsánat, én nem.

– Azonnal láttam, hogy milyen durva, de reménykedtem, hogy…

– Kérem, nem azon, csak én is. Tudja, én is kárszakértő vagyok.

– Nahát!

– Ha akarja, segítek majd Stuttgartban leadni a bőröndöket.

– Köszönöm.

– Ugyan! Ez a legkevesebb. Na, üljön inkább ide, és meséljen el mindent, de ne onnan kezdje, hogy felszállt, és meglátott a kupéban egy alvó, faragatlan fickót!

– Pedig megfordult a fejemben!

– Hogy magának milyen jól áll, ha nevet!

– Zavarba hoz.

– Ki előtt? Ketten vagyunk, a fejemet rá, hogy az egész vagonban nincs rajtunk kívül senki.

– Inkább elmondom, hogyan kerültem a vonatra.

– Tudja mit? Elmeséli később. Azt mondja el inkább, hogy miért ebbe a kupéba?

– Ez nyilvánvaló. Nem is értem, miért nem érti. Csak képzelje magát a helyembe. Késő éjszaka van, és a közbiztonság már nem a régi. Ön vajon egy másik üres kupéba száll, ha látja, hogy legalább az egyikben van valaki, aki esetleg segíthet, ha bajba kerülne?

– Látja, ez meg sem fordult a fejemben. Mármint, hogy bajba kerülhetne. Kér a fehér rumból?

– Csak nem azt gondolta, hogy be akarom hálózni? Hogy kifejezetten magára utazom?

– Eszembe sem jutott.

– Jól is teszi! Nem szoktam vonaton ismerkedni.

– Én sem, nem is azért kérdeztem. Na, na, elég lesz! Hagyjon későbbre is!

– Elnézést. Szóval, Oberwinternél szálltam fel, de a bonni Ziegler biztosítónál dolgozom.

– A Zieglernél?

– Ha folyton félbeszakít…

– Bocsánat, folytassa!

– Ismeri talán?

– A Zieglert? Hogyne! Tulajdonképp már hivatalból is…

– Na, szóval, mint említettem, Bonnban dolgozom. És volt Stuttgartban, a Müllerbahnnál és a Werbernél az a robbanás…

– Ez roppant érdekes. Magam is a robbanás miatt…

– Maga mégiscsak faragatlan.

– Magának meg szépen csillog a szeme.

– Az csak a rum. Elnézést, annyira ráz ez a vonat, nem akartam ennyire magához dőlni.

– Ne is törődjön vele, inkább folytassa, kérem! Még egy keveset?

– Szóval az ügyfelünk váltig állítja, hogy a szemben lévő vállalat van az egész mögött, bár amennyire tudom, mindkét épület meglehetősen vagyishogy jóformán porrá, szóval a földig. Összeomlottak, és kész. Mindkettő. Aztán a főnököm a… minek is…

– Ziegler.

– Igen, a Zieglernél azt mondta, tudja, csak három hete dolgozom ott, és azt mondta, miért fogja a kezemet?

– Ezt mondta?

– Dehogy is! Maga miért?

– Csak észrevettem, hogy mennyire átfázott, melegítem. Jól esik, nem?

– Maga le akar itatni.

– Eszemben sincs. Már megbocsásson, de most is maga nyúlt érte. Így tényleg nem tart ki odáig.

– Mindegy, már le is itatott. Itt van, most már melegítse meg a másikat is!

– Szívesen. Elmeséli a többit is?

– Hogyan? Ja, igen. Csak ez tényleg jól esik. Fázós a kezem egy kicsit. Mindig fagyos. Na, szóval a főnököm azt mondta, itt az alkalom, hogy beledobjon a mélyvízbe, és menjek el Stuttgartba, mérjem fel, nyomozzam ki.

– Ez tényleg érdekes, mert én is a robbanás miatt, de én nem a Zieglernél, hanem a svájcinál, tudja, a „nagy” svájcinál vagyok, így mi tulajdonképpen ellenségek vagyunk, akár Müller és Werber.

– Nahát! Ez igazán vicces. Azért ad még egy kicsit, maga… maga, konkurens?

– Örömmel, de most már ne fogjon rám semmit! És ha ennyire közel hajol, nem állok jót magamért.

– Szóval, maga szerint, tessék, csavarja vissza a kupakot, nekem valahogy nem megy, ekkora a gyűlölet, a két vállalat tényleg ilyen messzire menne, hogy felrobbantsák egymást?

– Ha engem kérdez, maga túl csinos ahhoz, hogy kárszakértő legyen.

– Nem pontosan ezt kérdeztem, de ha már itt tartunk, maga sem tűnik annyira faragatlannak, mint kezdetben. És igazán ügyesen megmelegítette a kezem.

– Elmondom, hogy mit gondolok, de üljön egy kicsit közelebb, úgy nem esik ennyire rám minden zökkenőnél, és kényelmesebben át tudom karolni.

– Így megfelel?

– Tökéletes! Hogy magának milyen jó az illata!

– Guerlain, L'Heure Bleue. De azt ígérte, elmondja a maga verzióját. Siessen vele, mert kezdek álmosodni.

– Az én verzióm szerint egy harmadik cég áll az egész mögött, mert sem a Müllerbahn, sem a Werber nem lehet annyira ostoba, hogy ekkora kárt okozzon magának. Sőt, tudtommal egy nagyobb kormányzati munkát közösen vállaltak el. És az sem mellékes, hogy mindketten bejelentették a kárt, pedig biztosak lehettek benne, hogy abból vizsgálat lesz. Viszont a Placker és Denke mostanában akarja megvetni a lábát Stuttgartban. Nincsen két hónapja, hogy vett egy nagy telket a város szélén, ahol már javában folyik a telephely építése, és ha ehhez hozzávesszük, hogy egy ügyes húzással mindjárt a két legnagyobb konkurens vállalatot is egymásnak ugraszthatja, kézenfekvő, hogy ki jár a legjobban. Én mindig azt szoktam kérdezni: Kinek van ebből haszna? Hé, el ne aludjon!

– Csak pihentetem a szemem. Figyelek azért. Placker és Denke. Hallottam már róluk. Berlinben is van kirendeltségük. És egyénként is annyira szorít, hogy hamarabb fulladok meg, minthogy elnyomjon az álom. Jó, erős keze van.

– Bocsánat, nem is értem mi van velem, csak maga annyira puha, meleg és illatos.

– Nem azért mondtam, nem fáj, inkább csak megnyugtató. Jó ideje már, hogy ennyire biztonságban. Azért vigyázzon a hajamra, egy vagyon volt a fodrász!

– Talán ez a parfüm teszi. Meg a hangja. Annyira kellemes. Alt, ugye?

– Nahát! Most meg mit csinál?

– Véletlen volt. Esküszöm, nem állt szándékomban megcsókolni, de ahogy felnézett rám, a szeme csillogása és a mosolya, nem is értem, csak úgy magamtól. Arrébb ülök inkább, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni.

– Nem haragszom. És ne aggódjon, nem fogom sikítva idehívni a kalauzt. De áruljon el valamit!

– Parancsoljon.

– Ugyan már! Üljön ide vissza, és hozza azt a takarót is, meg a flaskát is idenyújthatná, fázom így egyedül. Szóval, mondja, hisz maga a véletlenben?

– Már abban, hogy minden okkal történik?

– Inkább abban, hogy a véletlenek el tudják tekerni a sorsunk kerekét.

– Feltétlenül. Azonban én nem véletlennek hívom az efféle történéseket. Hanem fordulóknak vagy éppen sorsfordulóknak. Így jó lesz? Jutott a lábára is? Vigyázzon, ki ne öntse, zötyögős ez a kanyar.

– Nahát! Én is így nevezem. Gondolta volna? Na, tegye ide a karját, akkor egyikünk sem lóg ki a takaró alól.

– Ha nem bánja! Így jó lesz? Mondok én magának valamit.

– Hallgatom.

– Holnap reggel, ha odaérünk, arra gondoltam, mehetnénk a terepre együtt, ha nem bánja, úgy megspóroljuk a taxiköltség felét, és abból megebédelnénk valahol. Tudok egy jó éttermet a Festhalle közelében. A szállodától csak pár saroknyira.

– Abba ne hagyja!

– Nincsen tovább! Csak egy étterem. Jól főznek, hangulatos.

– A simogatást. El fogok aludni tőle. Ugye, bízhatok magában?

– Feltétlenül. Becsületszavamra nem fogok…

– Hallgasson!

– Mmmm. Mivel érdemeltem ki a csókot?

– Nem tudom. Talán a vonatkerekek kattogása, talán az ital. Remélem, maga is azt érzi, amit én. Ketten vagyunk, ahova tartunk, oda is ketten megyünk. És nem bántottuk egymást. Lehetett volna zsémbes és morgó, vagy nyegle, hűvös, tartózkodó, esetleg erőszakos, de maga más volt. Kedves és segítőkész. Úgy érzem, régóta ismerem.

– Maga is kedves.

– Tudom, tetszem önnek. Láttam a szemén, ahogy beléptem.

– Mit nem mond. Valóban tetszik… a haja. A füle. A nyaka. A szeme. Már ha éppen nyitva van.

– Nahát! Egy pillanatra elnyomott az álom.

– Hajtsa ide a vállamra a fejét. Próbáljunk pihenni egy kicsit. Szép álmokat magának. No lám! Még a nevét sem tudom. Elfelejtettünk bemutatkozni egymásnak. Pontosabban: voltam olyan faragatlan, hogy elmulasztottam bemutatkozni.

– Csakugyan. Nem tudom a nevét, pedig folyton a nyelvemen volt, hogy megkérdezem.

– Helmut.

– Helga. Jó éjt magának. Jó éjt. Helmut.

– Szép álmokat magának is, Helga.

* * *

– Helmut!

– Igen, Helga kedves?

– Azonnal vegye el onnan a kezét, ha jót akar.

– Bocsánat.