Tíz éve dolgozom a pokolban. Az üvegablakozott lépcsőház miatt – amiben a budinyi portásfülke is található – a forróság stimmel, csak annyi, hogy nálunk különféle teremtmények helyett pénzüket hova tenni nem tudó felfuvalkodott barmok, magatehetetlen vén nyuggerek és az agyukat is elszívó, apuci pénzén élősködő tinédzserek élnek. Bár alapvetően különbözőek, egy dologban mind egyformák: annyira magyarázzák az igazukat – bármilyen ügyről legyen is szó –, hogy a nyáluk az arcomba fröcsög. Ha a felettük lakók vesznek egy korcsot, ami egész éjjel vonyít. Ha a közös udvaron valaki cigarettacsikket hagy. Ha rájuk szól az ember, hogy ugyan, ne menjenek már többet a tetőre holtrészegen, mert ha ne adj' Isten lefordulnak róla, fejest állnak a betonba. Aki itt megengedhet magának egy ingatlant, az csóró nem lehet. Egy évtizede nyalom kristálytisztára a seggüket, kortól függetlenül.

Szétvet az ideg. Rühellem, amikor ilyen váratlan helyzetekre kell költenem, de muszáj leintenem egy taxit.

– A belvárosba, kérem! – hadarom, és bepattanok a járműbe. Aztán megadom a pontos címet a sofőrnek.
– Rendben, már indulunk is – mondja, és beletapos a gázba. – A környékről való? – érdeklődik.
– Igen – felelem –, és nagyon sietek.
– Munka?
– Mi más?
– Mit csinál?
– Portás vagyok.
– Portás? – hökken meg. – És futja taxira?
– Áh, nem! Csak késésben vagyok, mert nem jött az a rohadt busz. – Telefonomon állandóan az időt figyelem.

A sofőr most a vezetésre koncentrál, de észreveszem, hogy folyton vet rám egy-egy lopott pillantást a visszapillantón keresztül. Fintorog, amikor elhaladunk egy csapat biciklis mellett. Majd egy iskolás csoportot hagyunk el, ő pedig a fejét rázza.

– Mit szól ehhez? – kérdi, és ujjával egy, az út mellett fákat ültető, négytagú brigádra mutat. – Kéthete minden nap eljövök erre, és mindig látom őket. Az a vicc, hogy kéthete is ugyanennyi facsemete volt leszúrva a földbe.
– Értem – válaszolom, mert úgy illik, ha valaki kérdez, de egyébként nem fűlik a fogam az eszmecseréhez. Inkább csendben élvezném az utat, mielőtt emberek százai üvöltöznek a képembe a napi postájukat keresve rajtam. Hogy szóljanak, eldugult a WC-jük, és hívjak szakembert. Hogy utasítsanak, beszéljek a felettük lakó fiatalokkal, akik hajnali háromig bömböltették a zenét. Lecsesszenek, amiért nem segítek cipelni a fél kilót nyomó aktatáskájukat. Nem nyitom ki nekik az automatikusan nyíló ajtót. – Zavarja? – kérdem.
– Magát nem? A mi adónkból kapják a fizetésüket, és nem kell tenniük érte semmit. Ellébecolják az egész napot, kint vannak a szabadban, ökörködnek, mintha valami kibaszott baráti összeröffenésen lennének a hátsókertben a barbecue körül. Maga meg mehet vissza a szűk portásfülke falai közé ma is.

Fogalmam sincs, honnan szedi mindezt, de ennél pontosabban magam sem mondhattam volna. És folytatja:

– Hogy csicskáztassák, mint valami rabszolgát. Hogy öregasszonyok hívják fel, mert összehugyozták magukat, és segítsen kimenniük a klotyóra… mintha lenne még értelme. Hogy dögnehéz bútorokat tologattassanak magával, át a nappaliból a hálóba, három nappal később meg vissza, mert nem megy a fosbarna a halvány rózsaszín falakhoz.

Nagyot fújok, és bámulom inkább az ablakot. Kidőlt oszlopok váltogatják egymást. Bár még mindig a külvárosban vagyunk, ilyen látványra nem számítottam. Kutyaszar gőzölög kétlépésenként, körülöttük döglegyek cikáznak. Kilapult macska az út közepén, amin mi is áthajtunk. Neki már úgyis mindegy. Belei mellette sötétlenek. Zötykölődünk a kátyús aszfalton, émelyegni kezdek. Rám tör a hányinger, kétségbeesetten kalimpálok a kezemmel a sofőrnek, mert megszólalni már nem tudok. Mindhiába, csukott szemmel dobom ki a taccsot valahova a lábamhoz.

– Látja azt a limót? – kérdi a sofőr. Kinyitom a szemem, de a hányásnak nyoma sincs. – Hallja?! Nézze azt a limuzint!
– Mi van vele? – szuszogom.
– Csak az, hogy valami öltönyös-nyakkendős pöcs ül hátul.
– Ja, valószínűleg. És?
– Két olyan nő térdel előtte, és fényesíti a farkát, amilyeneket a magunkfajta szerencsétlenek csupán a tévében láthatnak. Nem bosszantó?

Tekintetünk összeér a visszapillantóban. Az övé dühtől sötét. A szája tovább mozog:

– Olyan gazdag faszok, mint akik magát ugráltatják. Elküldik újságért. Felhívják, hogy szereljen össze egy ikeás polcot a nappalijukban, mert ők túl hülyék hozzá… vagy csak baszott lusták. Persze pénzt nem adnak, de ha öt percnél tovább tart, sürgetik, és folyton azt vágják a fejéhez, hogy a picsába lehet ilyen rohadt lassú, ők vendégeket várnak. Olyanok, akik leparkolják a verdáikat az épület előtt, holott jól tudják, az szabályellenes, és magának az a munkája, hogy szóljon érte, de ők inkább a veszekedést választják. A balhét. Örülnek, ha elbaszhatják egy jónak induló napját. Ez a hobbijuk. Ebben lelik örömüket. Lehet, még a farkukat is erre verik. Az idegtől vörös képére gondolnak, amikor eléveznek. Tóparti nyaralóik ára ötvenszerese a lyuknak, amiben maga az egész életét kénytelen leélni, széfjeikben milliókat tartanak, de a legnagyobb gondjuk az, hogy magának nem elég széles a vigyor a képén, mikor hazaérnek.

Megint hányingerem van. Elmosódik előttem a kép, aztán néha visszajön. Szivárványlik körülöttem a levegő, amiben fel-felbukkan a visszapillantó tükör, benne a taxis eltorzult arcával.

– Utálom az embereket! – üvölti. Körülöttem mindenféle színek pompáznak, és azt hallom:
– Rühellem mindet!

Fojtogató érzés kerít hatalmába, szívverésem felgyorsul.

– Hallja? – ordítja. Még mindig nem látom őt, sem az ülést vagy az ablakot. Az utat sem. Színeket látok, amik égetik a szemem. – Hallja?! Kibaszottul utálom az embereket! Tudom, hogy maga is! Mondja ki!
– Mi? – nyöszörgöm.
– Mondja, hogy gyűlöli őket. Mondja: „Utálom az embereket!”

Valami elindul a gyomromból, és sebesen halad felfele.

– Rohadtul gyűlölöm mindet! – szökik ki belőlem.
– Mondja újra!
– Rühellem az embereket! – okádom ki a szavakat.
– Akkor, mire vár még? Mire vár, he?!

Kitisztul a kép előttem. Halántékom vadul lüktet. A szélvédőn keresztül az út csíkjait figyelem. A kormányt szorítom, már szinte hozzátapadt a kezem. Szemem előtt fenyőfa alakú autóillatosító libeg, a rádióból valami nyálas szar csöpög. Kikapcsolom. Egyedül vagyok a járműben. Bevillan, hogy ma kocsival indultam dolgozni, mert elaludtam. A limuzin csigalassúsággal halad előttem. Hármasba váltok, kiteszem balra az irányjelzőt. Melléérek. Közelebb húzódom hozzá. A sofőr heves dudálásba kezd, úgy nyomja, mintha kötelező lenne. Mintha pénzt osztanának érte vagy azokat a nyomott képű plüssállatokat, amilyeneket a vidámparkban lőhetsz, hazaviszed a kölyködnek, hogy lefoglalja magát, és ne téged idegesítsen. Nem látok be a sötétített ablakon, de ez abszolút hidegen hagy. Amint ráhajtunk a Petőfire, ráhúzom a kormányt, mire a limó sofőrje félrerántja, nekimegy a villanyoszlopnak, átszakítja a korlátot és frontálisan belecsapódik egy fába. Lelkemből valami őrült kacaj szakad fel. Annál a résznél, ahol nincs elválasztó az út és a járda között, „leparkolok”. Egy koszos, tablettás bort vedelő csöves pechjére épp ott koldult. Már nem teszi. Mögöttem két buzi rémülten tapogatja egymást, mire rükvercbe tolom a váltót, gázt adok és elcsapom őket a picsába. Majd vissza az útra. Haladok tovább át a hídon, mögöttem már senki sem jön, éppen duda- és kurvaanyád-koncertet tartanak. Áttérek a szemközti sávba, ami újabb tülkölő világbajnok-jelölteket szül. Kezemet a lehúzott ablakon kilógatva, középsőujjamat feltartva adom tudtukra véleményem. Négyesbe, aztán ötösbe váltok. Annyira taposom, majd’ kiszakad a kocsi alja. Átjár az adrenalin. Kalimpál a szívem. Szaporán veszem a levegőt, de nem azért, mert félek. Száguldok. Imádom! Azt kívánom, bár örökké tartana, amit most érzek. A tükörbe pillantva feltűnik, milyen eszelősen vigyorgok, aztán tekintetem a hátsó ülésen elégedetten bólogató taxisofőrre tapad.

– Ugye, milyen jó? – kérdi.