A testvérem az ablak mellett térdel. Kezében egy távcső, amellyel az utcát figyeli. Különös, sosem láttam még nála, biztosan most kapta. Ugyanis december hatodika van, Mikulás napja. Kint szomorú, esős, szürke idő van, amely nem idéz semmiféle évszakot – nyoma sincs benne az ősz kifinomult szépségének vagy a tél varázsos bájának. Szürke, latyakos, rátelepszik az egész városra. Fogalmam sincs, Zoé mit lát a kis szerkezetével, hiszen a párás köd szinte a nullára csökkenti a látási viszonyokat a távolságtól függetlenül: a szemben lévő tömbház kivilágított ablakai valószínűtlen, elmosódott világosság-pacák mindössze. Igazam lehet, mert nemsokára bosszús arccal csapja le a messzelátót maga mellé.

– Semmit nem lehet látni! Annyira homályos! Megpróbálnád beállítani nekem? – fordul hozzám reménykedve, és a kezembe nyomja a szokásosnál kisebb távcsövet. Fura jószág, soha életemben nem láttam effélét, kezdek kételkedni benne, hogy a szüleinktől való lenne…

– Persze, szívesen. De tudod, a köd miatt nem biztos, hogy ma tudsz vele nézelődni… Amúgy honnan szerezted? – kérdezem kíváncsian, miközben vizslatom, hol lehetne élességet állítani rajta.

– Eriktől kaptam – válaszolja magától értetődően.

Ja. Eriktől. Hát ezen valahogy kicsit kevésbé lepődöm meg, mint tettem volna, ha mondjuk, kiderül, apa ajándékozta Zoénak…

Hogy e különös kijelentést megértsék, azt hiszem, kicsit többet kell tudniuk Erikről…

A hirtelenszőke, metsző tekintetű nyurga fiú tavaly év közben érkezett Garami tanárnő osztályába. Az „új hús”-nak járó, menetrendszerű piszkálódást, néha durva tréfákat egykedvű, kilencéves gyerektől szokatlan nyugalommal fogadta; ennek szintén menetrendszerűen az lett a következménye, hogy a hangadók gyorsan beleuntak a szekálásba, és attól fogva békén hagyták. Ám ez alatt a viszonylag nyúlfarknyi idő alatt az is kiderül, hogy barátai ebben a közösségben soha nem lesznek. Egyszerűen túlságosan tökéletes volt.

Meglepő módon ez a fiút egyáltalán nem látszott zavarni. Tanulmányi eredményével, borotvaéles intelligenciájával villámgyorsan az iskola legjobb tanulója lett, és a tanárok kedvence. Azután néhány hónap múlva, egy napos délelőttön Erik, a „csodafiú” odasétált a testvéremhez, aki magányosan eszegette ebédjét a közös étkezőben (különleges érzékenysége gyorsan nyilvánvalóvá tette iskolakezdés után pár héttel, hogy sosem fog tudni beilleszkedni) és megkérdezte, elfogyaszthatja-e annál az asztalnál a magával hozott szendvicset. Hát, valahogy így kezdődött, és ettől fogva mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a két „kitaszított” egymásra lelt.

Erik korrepetálni kezdte a testvéremet, aki bár szorgalmas tanuló volt, valljuk be őszintén, sosem tartozott az észkombájnok közé: kemény munkával éppen csak tartani tudta az erős közepes átlagot. (Mentségére legyen mondva, rendkívül jó testvér, gyerek, egyáltalán ember… Már ha értik a két tény között feszülő vitathatatlan összefüggést.)

Zoé eredményei látványos javulásnak indultak, mintha kilencéves kortársa valamivel több pedagógiai érzékkel, türelemmel, akármivel rendelkezett volna, mint évtizedekkel idősebb tanárai. Lassan minden programjuk közös lett; ha tökéletes, igaz barátság létezik, az övékét biztosan annak lehet nevezni. Tavaly nyáron már együtt táboroztak a Bakonyban. A szüleink egészen addig ellenezték, míg személyesen is meg nem ismerték a srácot – attól fogva viszont lelkesen támogatták az ötletet.

Ha a testvérem nem változott volna épp eleget addig is, amikor hazatértek, szinte nem lehetett ráismerni. Haja, amely születésekor Erikénél és az enyémnél is tisztább szőke volt, nyolcéves korára besötétedett, majdnem fekete lett. Nos, a táborban töltött egy hónap alatt – állítólag a vízben és napon töltött hosszú óráknak köszönhetően – szinte teljesen szőke lett újra. És nem is változott többé.

Miközben ezeket végiggondolom, egyre a kezemben tartott távcsövet nézegetem, végre felfedezek rajta egy apró kis tárcsát, amelyet rendkívül óvatosan elmozdítok – akadály nélkül fordul. Az utcára, a távolabbi ház ablakai felé irányozom és belenézek. A kép még mindig homályos, ám mintha picit javult volna… Továbbtekerem a tárcsát, és a látvány nagyon lassan, de tisztulni kezd a szemem előtt. Kivilágosodik, a köd mintha felszívódna. Az utca különös fényt kap, mintha a műszernek saját fényforrása lenne. Eltöprengek. Infra talán? Nem valószínű, hiszen akkor zöld hőfoltokat látnék, nem pedig egyre élesebb, ám a szürke külvilágot meghazudtolóan színes képet…

Továbbélesítek… Most! A következő pillanatban olyan tisztán tárul elém az utca látványa, mintha egy ragyogó napsütéses nyári délelőttön kukucskálnám a mit sem sejtők titkait. Belátok a szemközti, talán negyven méterre lévő ablakokon. Néha élvezem a látványt, néha zavart gyorsasággal fordítom tovább a fejem, újabb látnivaló után kutatva.

Már nyújtanám vissza Zoénak a készüléket, mikor észreveszem, hogy az utcán valami történik. Azaz, ha pontosan akarok fogalmazni, nem is az utcán, hanem jóval felette, a mi ablakunk magasságában – a nyolcadikon lakunk. Ettől rendkívül zavarba ejtővé válik az egész – de lenyűgöző voltából jottányit sem veszít. Úgy döntök, kicsit még figyelem a jelenséget…

– Mark, sikerült? – hallom távolról testvérem hangját, ám figyelmemet most már teljesen leköti a kinti látvány. Te magasságos kaporszakállú, ezt én csináltam?

– Mark, mi van veled? Mit látsz, egészen elsápadtál! – kiabál Zoé egyre idegesebben.

Ám én még mindig nem szólok… A rést figyelem, amely előttem, az ablakon kívül nyílt a szürke, jellegtelen délután szövedékén és egyre szélesedik. A nyílást, amelyen, ahogy növekszik, szemlátomást át akar jönni valami… Valami, valamik… Már ember nagyságú a hasadás, a látogatók probléma nélkül átkelhetnek rajta. Zoé mellettem áll, és különös mosoly játszik az arcán. Már nyoma sincs rajta idegességnek vagy félelemnek, és ettől nagyon megrémülök.

– Hát megérkeztek végre – suttogja. Értetlenül nézek rá.

– Erik mesélte, hogy nemsokára jönnek majd. De hogy ilyen hamar…

A következő pillanatban csengetnek. Zoé, elfeledkezve róla, hogy mindössze egy fürdőköpeny van rajta, rohan ajtót nyitni. Nem fél, várta őket. Bízik bennük. Én nem, hiszen semmit nem tudok róluk. Csak azt, hogy végeláthatatlan sorokban özönlenek át a kapun, hosszú, intenzív piros kígyóként törve elő jönnek a Mikulás-ruhás látogatók…

Stílusos. Mikulás napján ugyan ki rémülne meg egy télapótól, hiszen a városban hemzsegnek a piros jelmezes bérapók, akik házról-házra rohanva viszik ki a gyerekeknek a szülők által vásárolt ajándékokat. Zseniális időzítés, és hirtelen biztosra veszem, a véletlennek semmi köze ehhez, figyelembe véve az érkezők ruháját.

Zoé közben beengedte őket, az öt, különböző külsejű „apó” – vezetőjük kivételével mind rendkívül fiatalok – otthonosan talál be a nappali szobába, ahol lepakolják – vagy inkább leszórják – szemlátomást súlyos terheiket – vélem, ez is csak az álca része – a szőnyegre.

– Annyira boldog vagyok, hogy itt vagytok végre! – lép a testvérem a legmagasabb látogatóhoz, akinek bronzszínű bőréhez pupilla nélküli, fahéj-meleg barna szem párosul, különös, mégis rendkívül harmonikus összhangot alkotva. És most, hogy jobban megnézem őket, jövök rá, mi volt bennük olyan furcsa az első pillanattól: mind szépek a maguk nem evilági módján, és fantasztikus nyugalom és béke sugárzik belőlük.

– Ő Morel – öleli át régi ismerősként a bronzbőrű fiút Zoé. – Meséltem már róla, a táborban ismerkedtünk meg tavaly.

– Látod, kishúgom, megígértem, hogy találkozunk még – húzza magához a magas idegen a testvéremet – mozdulata a szinte tapinthatóan tiszta szereteten kívül semmi félreérthetőt nem sugároz –, és én kezdem irigyelni Zoét – életemben először. Az a tábor…

– Jövőre én is elmennék oda… – bököm ki sértett dühvel. A csapat elnézően mosolyog.

– Mark, neked semmi szükséged rá. Különben is túl fiatal vagy még. Kilenc év az alsó korhatár.

Ez nem igazság. Magamban forrongok. 

– Ne mérgelődj – szólal meg mellettem egy csodaszép lány, aki szemlátomást alig idősebb nálam. – Most már ti is a mi közösségünk részei vagytok. Nincs szükség táborokra, speciális iskolákra, hogy kapcsolatba kerülhessünk egymással. Bármikor találkozhatunk.

Ekkor fogom fel, mi is történt valójában. Mit indítottam el egy jól kidolgozott terv részeként. És elszégyellem magam. Hogy lehettem ötévesen ennyire oktalan, ennyire ostoba, hogy nem értettem meg azonnal, mi történik?

– Igen, hozzánk tartozol, a fivérünk vagy. Bármikor ellátogathatsz a mi otthonunkba – bármelyikünkébe –, és mi is bármikor eljöhetünk hozzád, hozzátok, ha szívesen fogadtok bennünket. Kinyitottad a kaput, most már nincs akadály. Erre várunk, mióta megszülettél. Erre születtél…

Miközben a fejemben hallom hangját, agyamban képek peregnek. Családok nyitnak ajtót a Mikulásoknak, és a gyerekek régi ismerősként üdvözlik a barátságos látogatókat. Ahol nem ismerik őket, a belőlük áradó tiszta érzés-eszencia ott is hamar meggyőzi a házigazdákat. A város, a szeretetre oly régen éhező világ azonnal befogadja a jövevényeket. A bolygó rezgése pár óra alatt megváltozik: a harcok abbamaradnak, az ellenségek eldobják fegyvereiket és összeölelkeznek, a reményt és békét vesztett emberiség az egész Földön ünnepel. A Föld a végtelen, kimeríthetetlen forrású szeretet hullámain ringatózik.

A távcsőre már nincs szükség. Morel kezébe nyomom.

– Vidd. Egy távoli világban talán már régen várja egy újabb testvér. 

– Igen, így van. Megyünk tovább. Úgy érzem, lenne kedved velünk jönni. Sokat segíthetnél. Garna majd elmagyaráz mindent – int mosolyogva a korombeli, olajzöld bőrű, kékesen csillogó fekete hajú lány felé, aki az előbb csitítani próbált.

Zoéra nézek, aki bólint.

– Menj csak. Mi Erikkel és a többiekkel – mert nagyon sokan vagyunk – folytatjuk, amit elkezdtél. Számosan elmennek ma hozzád hasonlóan, de mi, a beavatottak el fogjuk magyarázni az itt maradóknak, miért kellett ezt tennetek. Anyáék sem fognak aggódni – és nyugodt hangját meghazudtoló szorítással ölel magához.

– Nemsokára találkozunk – ígérem.

Nem szól, csak a szeme könnyes, és én ebből már tudom, hogy mi soha többé nem látjuk egymást. Tagja lettem a kozmosz hatalmas családjának, ám az egyetlen testvéremet örökre elveszítettem.

Elindulunk. Garna szorosan megfogja a kezem és a következő pillanatban Morel vezetésével belépünk a kapun, amit én nyitottam. Egy utolsó intés, és Zoé örökre eltűnik a szemem elől, ahogy a „Mikulások” is a Földről. Nincs már rájuk szükség, a magvakat elvetették. Vár bennünket a többi elveszett világ.