A MEZTELEN ÜGYNÖK Szórakoztató Irodalmi Magazin alkotóinak törzshelye...

      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Aardvark
Aardvark irodalmi alkotásai
Alfredo Sagittarius
Alfredo Sagittarius irodalmi alkotásai
AlieNeetah
Alie irodalmi alkotásai
Andy Baron
Andy Baron irodalmi és grafikai alkotásai
Ardens
Ardens irodalmi alkotásai
A-G-Stone
A-G-Stone irodalmi alkotásai
Bori
Bori irodalmi alkotásai
Craz
Craz irodalmi alkotásai
damien
Damien irodalmi alkotásai
darklight
Darklight képzőművészeti témájú alkotásai
De_Profundis_Clamavi
Profundis irodalmi alkotásai
Dworks
Dworks grafikai alkotásai
Freeb
Freeb irodalmi alkotásai
Ili
Ili irodalmi alkotásai
kampeter
Kampeter írásos (prózai és verses) alkotásai
Krakatit
Krakatit rajzos alkotásai
Lehel
Lehel irodalmi alkotásai
LisaBlake
Lisa irodalmi alkotásai
Lylia
Lylia Bloom irodalmi alkotásai
Mab Tee
Mab Tee irodalmi alkotásai
maggoth
Maggoth irodalmi írásai
MasonMurray
MasonMurray irodalmi alkotásai
memphisraz
Memphisraz komoly és humoros írásai
menma
Menma irodalmi alkotásai
Mickey
Mickey Long irodalmi alkotásai
Mookus
Mookus irodalmi alkotásai
Ndy
Ndy irodalmi alkotásai
newenglandi87
Newenglandi87 irodalmi alkotásai
Nimretil
Nimretil irodalmi alkotásai
ordassykaroly
Miszter Ordassy irodalmi remekei. Abszurd és humor, elgondolkodtató és csak úgy...
pintyő
Pintyő irodalmi alkotásai
randolph
Randolph irodalmi alkotásai
Remete
Remete irodalmi alkotásai
Rozványi
Rozványi irodalmi alkotásai
Shaera
Shaera irodalmi alkotásai
szujonor
Szujó N. irodalmi alkotásai
Tejlor
Leslie Tejlor főképp rajzos alkotásai
Torkin
Torkin irodalmi és népszerűsítő tudományos írásai
tyllforest
tyllforest irodalmi alkotásai.
vilmosgal
Vilmosgal prózai alkotásai
Zora
Zora irodalmi alkotásai
MŰKEDVELŐ ALKOTÁS
FELHASZNÁLÓK által feltöltött alkotások
ITT IS FELTÖLTHETED ALKOTÁSODAT!
Ha nem találsz megfelelő kategóriát, töltsd fel ide és mi majd rendszerezzük! Ide azok is feltölthetnek, akik még nem regisztráltak...
      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG



Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Tegyük-e az alkotásokhoz egyenként a rádióműsorba készített, onnan kiollózott hangoskönyveket?
Összes válasz: 31
      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Belépési neved: Vendég · Felhasználói csoportod: "Vendégek"  Jó szórakozást, Vendég! · RSS 2024-03-29, 05:18:06
NYITÓLAP » ALKOTÁSOK TARTALMI LEÍRÁSSAL » » AlieNeetah [ Alkotás hozzáadása ]

A kapu

A testvérem az ablak mellett térdel. Kezében egy távcső, amellyel az utcát figyeli. Különös, sosem láttam még nála, biztosan most kapta. Ugyanis december hatodika van, Mikulás napja. Kint szomorú, esős, szürke idő van, amely nem idéz semmiféle évszakot – nyoma sincs benne az ősz kifinomult szépségének vagy a tél varázsos bájának. Szürke, latyakos, rátelepszik az egész városra. Fogalmam sincs, Zoé mit lát a kis szerkezetével, hiszen a párás köd szinte a nullára csökkenti a látási viszonyokat a távolságtól függetlenül: a szemben lévő tömbház kivilágított ablakai valószínűtlen, elmosódott világosság-pacák mindössze. Igazam lehet, mert nemsokára bosszús arccal csapja le a messzelátót maga mellé.

– Semmit nem lehet látni! Annyira homályos! Megpróbálnád beállítani nekem? – fordul hozzám reménykedve, és a kezembe nyomja a szokásosnál kisebb távcsövet. Fura jószág, soha életemben nem láttam effélét, kezdek kételkedni benne, hogy a szüleinktől való lenne…

– Persze, szívesen. De tudod, a köd miatt nem biztos, hogy ma tudsz vele nézelődni… Amúgy honnan szerezted? – kérdezem kíváncsian, miközben vizslatom, hol lehetne élességet állítani rajta.

– Eriktől kaptam – válaszolja magától értetődően.

Ja. Eriktől. Hát ezen valahogy kicsit kevésbé lepődöm meg, mint tettem volna, ha mondjuk, kiderül, apa ajándékozta Zoénak…

Hogy e különös kijelentést megértsék, azt hiszem, kicsit többet kell tudniuk Erikről…

A hirtelenszőke, metsző tekintetű nyurga fiú tavaly év közben érkezett Garami tanárnő osztályába. Az „új hús”-nak járó, menetrendszerű piszkálódást, néha durva tréfákat egykedvű, kilencéves gyerektől szokatlan nyugalommal fogadta; ennek szintén menetrendszerűen az lett a következménye, hogy a hangadók gyorsan beleuntak a szekálásba, és attól fogva békén hagyták. Ám ez alatt a viszonylag nyúlfarknyi idő alatt az is kiderül, hogy barátai ebben a közösségben soha nem lesznek. Egyszerűen túlságosan tökéletes volt.

Meglepő módon ez a fiút egyáltalán nem látszott zavarni. Tanulmányi eredményével, borotvaéles intelligenciájával villámgyorsan az iskola legjobb tanulója lett, és a tanárok kedvence. Azután néhány hónap múlva, egy napos délelőttön Erik, a „csodafiú” odasétált a testvéremhez, aki magányosan eszegette ebédjét a közös étkezőben (különleges érzékenysége gyorsan nyilvánvalóvá tette iskolakezdés után pár héttel, hogy sosem fog tudni beilleszkedni) és megkérdezte, elfogyaszthatja-e annál az asztalnál a magával hozott szendvicset. Hát, valahogy így kezdődött, és ettől fogva mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a két „kitaszított” egymásra lelt.

Erik korrepetálni kezdte a testvéremet, aki bár szorgalmas tanuló volt, valljuk be őszintén, sosem tartozott az észkombájnok közé: kemény munkával éppen csak tartani tudta az erős közepes átlagot. (Mentségére legyen mondva, rendkívül jó testvér, gyerek, egyáltalán ember… Már ha értik a két tény között feszülő vitathatatlan összefüggést.)

Zoé eredményei látványos javulásnak indultak, mintha kilencéves kortársa valamivel több pedagógiai érzékkel, türelemmel, akármivel rendelkezett volna, mint évtizedekkel idősebb tanárai. Lassan minden programjuk közös lett; ha tökéletes, igaz barátság létezik, az övékét biztosan annak lehet nevezni. Tavaly nyáron már együtt táboroztak a Bakonyban. A szüleink egészen addig ellenezték, míg személyesen is meg nem ismerték a srácot – attól fogva viszont lelkesen támogatták az ötletet.

Ha a testvérem nem változott volna épp eleget addig is, amikor hazatértek, szinte nem lehetett ráismerni. Haja, amely születésekor Erikénél és az enyémnél is tisztább szőke volt, nyolcéves korára besötétedett, majdnem fekete lett. Nos, a táborban töltött egy hónap alatt – állítólag a vízben és napon töltött hosszú óráknak köszönhetően – szinte teljesen szőke lett újra. És nem is változott többé.

Miközben ezeket végiggondolom, egyre a kezemben tartott távcsövet nézegetem, végre felfedezek rajta egy apró kis tárcsát, amelyet rendkívül óvatosan elmozdítok – akadály nélkül fordul. Az utcára, a távolabbi ház ablakai felé irányozom és belenézek. A kép még mindig homályos, ám mintha picit javult volna… Továbbtekerem a tárcsát, és a látvány nagyon lassan, de tisztulni kezd a szemem előtt. Kivilágosodik, a köd mintha felszívódna. Az utca különös fényt kap, mintha a műszernek saját fényforrása lenne. Eltöprengek. Infra talán? Nem valószínű, hiszen akkor zöld hőfoltokat látnék, nem pedig egyre élesebb, ám a szürke külvilágot meghazudtolóan színes képet…

Továbbélesítek… Most! A következő pillanatban olyan tisztán tárul elém az utca látványa, mintha egy ragyogó napsütéses nyári délelőttön kukucskálnám a mit sem sejtők titkait. Belátok a szemközti, talán negyven méterre lévő ablakokon. Néha élvezem a látványt, néha zavart gyorsasággal fordítom tovább a fejem, újabb látnivaló után kutatva.

Már nyújtanám vissza Zoénak a készüléket, mikor észreveszem, hogy az utcán valami történik. Azaz, ha pontosan akarok fogalmazni, nem is az utcán, hanem jóval felette, a mi ablakunk magasságában – a nyolcadikon lakunk. Ettől rendkívül zavarba ejtővé válik az egész – de lenyűgöző voltából jottányit sem veszít. Úgy döntök, kicsit még figyelem a jelenséget…

– Mark, sikerült? – hallom távolról testvérem hangját, ám figyelmemet most már teljesen leköti a kinti látvány. Te magasságos kaporszakállú, ezt én csináltam?

– Mark, mi van veled? Mit látsz, egészen elsápadtál! – kiabál Zoé egyre idegesebben.

Ám én még mindig nem szólok… A rést figyelem, amely előttem, az ablakon kívül nyílt a szürke, jellegtelen délután szövedékén és egyre szélesedik. A nyílást, amelyen, ahogy növekszik, szemlátomást át akar jönni valami… Valami, valamik… Már ember nagyságú a hasadás, a látogatók probléma nélkül átkelhetnek rajta. Zoé mellettem áll, és különös mosoly játszik az arcán. Már nyoma sincs rajta idegességnek vagy félelemnek, és ettől nagyon megrémülök.

– Hát megérkeztek végre – suttogja. Értetlenül nézek rá.

– Erik mesélte, hogy nemsokára jönnek majd. De hogy ilyen hamar…

A következő pillanatban csengetnek. Zoé, elfeledkezve róla, hogy mindössze egy fürdőköpeny van rajta, rohan ajtót nyitni. Nem fél, várta őket. Bízik bennük. Én nem, hiszen semmit nem tudok róluk. Csak azt, hogy végeláthatatlan sorokban özönlenek át a kapun, hosszú, intenzív piros kígyóként törve elő jönnek a Mikulás-ruhás látogatók…

Stílusos. Mikulás napján ugyan ki rémülne meg egy télapótól, hiszen a városban hemzsegnek a piros jelmezes bérapók, akik házról-házra rohanva viszik ki a gyerekeknek a szülők által vásárolt ajándékokat. Zseniális időzítés, és hirtelen biztosra veszem, a véletlennek semmi köze ehhez, figyelembe véve az érkezők ruháját.

Zoé közben beengedte őket, az öt, különböző külsejű „apó” – vezetőjük kivételével mind rendkívül fiatalok – otthonosan talál be a nappali szobába, ahol lepakolják – vagy inkább leszórják – szemlátomást súlyos terheiket – vélem, ez is csak az álca része – a szőnyegre.

– Annyira boldog vagyok, hogy itt vagytok végre! – lép a testvérem a legmagasabb látogatóhoz, akinek bronzszínű bőréhez pupilla nélküli, fahéj-meleg barna szem párosul, különös, mégis rendkívül harmonikus összhangot alkotva. És most, hogy jobban megnézem őket, jövök rá, mi volt bennük olyan furcsa az első pillanattól: mind szépek a maguk nem evilági módján, és fantasztikus nyugalom és béke sugárzik belőlük.

– Ő Morel – öleli át régi ismerősként a bronzbőrű fiút Zoé. – Meséltem már róla, a táborban ismerkedtünk meg tavaly.

– Látod, kishúgom, megígértem, hogy találkozunk még – húzza magához a magas idegen a testvéremet – mozdulata a szinte tapinthatóan tiszta szereteten kívül semmi félreérthetőt nem sugároz –, és én kezdem irigyelni Zoét – életemben először. Az a tábor…

– Jövőre én is elmennék oda… – bököm ki sértett dühvel. A csapat elnézően mosolyog.

– Mark, neked semmi szükséged rá. Különben is túl fiatal vagy még. Kilenc év az alsó korhatár.

Ez nem igazság. Magamban forrongok. 

– Ne mérgelődj – szólal meg mellettem egy csodaszép lány, aki szemlátomást alig idősebb nálam. – Most már ti is a mi közösségünk részei vagytok. Nincs szükség táborokra, speciális iskolákra, hogy kapcsolatba kerülhessünk egymással. Bármikor találkozhatunk.

Ekkor fogom fel, mi is történt valójában. Mit indítottam el egy jól kidolgozott terv részeként. És elszégyellem magam. Hogy lehettem ötévesen ennyire oktalan, ennyire ostoba, hogy nem értettem meg azonnal, mi történik?

– Igen, hozzánk tartozol, a fivérünk vagy. Bármikor ellátogathatsz a mi otthonunkba – bármelyikünkébe –, és mi is bármikor eljöhetünk hozzád, hozzátok, ha szívesen fogadtok bennünket. Kinyitottad a kaput, most már nincs akadály. Erre várunk, mióta megszülettél. Erre születtél

Miközben a fejemben hallom hangját, agyamban képek peregnek. Családok nyitnak ajtót a Mikulásoknak, és a gyerekek régi ismerősként üdvözlik a barátságos látogatókat. Ahol nem ismerik őket, a belőlük áradó tiszta érzés-eszencia ott is hamar meggyőzi a házigazdákat. A város, a szeretetre oly régen éhező világ azonnal befogadja a jövevényeket. A bolygó rezgése pár óra alatt megváltozik: a harcok abbamaradnak, az ellenségek eldobják fegyvereiket és összeölelkeznek, a reményt és békét vesztett emberiség az egész Földön ünnepel. A Föld a végtelen, kimeríthetetlen forrású szeretet hullámain ringatózik.

A távcsőre már nincs szükség. Morel kezébe nyomom.

– Vidd. Egy távoli világban talán már régen várja egy újabb testvér. 

– Igen, így van. Megyünk tovább. Úgy érzem, lenne kedved velünk jönni. Sokat segíthetnél. Garna majd elmagyaráz mindent – int mosolyogva a korombeli, olajzöld bőrű, kékesen csillogó fekete hajú lány felé, aki az előbb csitítani próbált.

Zoéra nézek, aki bólint.

– Menj csak. Mi Erikkel és a többiekkel – mert nagyon sokan vagyunk – folytatjuk, amit elkezdtél. Számosan elmennek ma hozzád hasonlóan, de mi, a beavatottak el fogjuk magyarázni az itt maradóknak, miért kellett ezt tennetek. Anyáék sem fognak aggódni – és nyugodt hangját meghazudtoló szorítással ölel magához.

– Nemsokára találkozunk – ígérem.

Nem szól, csak a szeme könnyes, és én ebből már tudom, hogy mi soha többé nem látjuk egymást. Tagja lettem a kozmosz hatalmas családjának, ám az egyetlen testvéremet örökre elveszítettem.

Elindulunk. Garna szorosan megfogja a kezem és a következő pillanatban Morel vezetésével belépünk a kapun, amit én nyitottam. Egy utolsó intés, és Zoé örökre eltűnik a szemem elől, ahogy a „Mikulások” is a Földről. Nincs már rájuk szükség, a magvakat elvetették. Vár bennünket a többi elveszett világ.



Forrás:

Csoport: AlieNeetah | Hozzáadta: AlieNeetah (2012-03-08) | Szerző: E W

Megtekintések száma: 917 | Hozzászólások: 3 | Tag-ek(kulcsszavak): szeretet, világ, Mikulás, távcső, ködös, szürke, rés |
Összes hozzászólás: 3
0   Spam
3 AlieNeetah   (2012-03-12 09:22:58) [Anyag]
Andy, köszönöm az illusztrációt! angry Jobb lett, nagyon szépen illeszkedik a történethez!

0   Spam
2 AlieNeetah   (2012-03-09 06:58:16) [Anyag]
Andy, majd módolok valamit az általad javasoltakra, van értelme. Viszont a "nyelvi sziporkákhoz" nem nyúlnék, mert ez az én ún. védjegyem. Amúgy egy titok... A komoly írásaim túlnyomó többsége - főleg a sci-fi, vers, fantasy - álom formájában érkezik. Készen, csomagban, szalaggal átkötve. Azaz megfogalmazva, nekem csak - mint valami médiumnak - egyszerűen le kell írnom. Legközelebb egy ilyen verset rakok majd fel. Tudom, fura, de én hiszem, hogy ezeket azért úgy kapom, ahogyan, mert úgy kell papírra vetnem, és pl. az előbb említett versnél - holott néha éreztem, hogy ide-oda más illene, mégis, valami nagyon erős "parancs" közölte, hogy nem szabad belenyúlnom, csak ahogyan van, leírnom és közzétennem. Nekem úgy igazán kőkemény sci-fim nincs. Ennek is megvan a maga nagyon komoly oka, de ebbe itt és most nem mennék bele, majd ahogyan megismeritek az írásaimat, rajtuk keresztül engem, utána megmutatom a "meztelen alkotót"

0   Spam
1 AndyBaron   (2012-03-08 11:16:42) [Anyag]
"...aki magányosan eszegette ebédjét a közös étkezőben (különleges érzékenysége gyorsan nyilvánvalóvá tette iskolakezdés után pár héttel, hogy sosem fog tudni beilleszkedni) és megkérdezte, elfogyaszthatja-e annál az asztalnál a magával hozott szendvicset." Én is szoktam ilyen zárójeles megoldásokat alkalmazni (a nagyoktól is szoktam látni ((tessék, ez is egy zárójel)) ), de utána majdnem minden alkalommal kiszerkesztem. Sztem ide se illik, erről a kitaszítottságáról a testvérnek kellene inkább egy külön mondat. Az ezt követő bekezdésben is van egy z.jel, oda talán jobban illik, úgy a bekezd. végén.
"Ettől rendkívül zavarba ejtővé válik az egész – de lenyűgöző voltából jottányit sem veszít." Az örök témám nekem is; szabad-e egy sci-fi novellában a nyelvi leleményeket szárba szökkenteni. Állandóan bravúroskodnék, ezeket meg végül kigyomlálom (mintha bizony gyomok lennének), a közérthetőség kedvéért kihúzogatom. Most sem tudom...
"...semmi félreérthetőt nem sugároz –, és én kezdem irigyelni Zoét – életemben először." A gjelek itt összezavartak, legyen: semmi félreérthetőt nem sugároz és én életemben először irigyelni kezdtem Zoét.
Az jó volt, hogy a vége felé tudtam meg a főszereplőről, akit érettsége miatt a bátyjaként képzeltem, hogy csak öt éves. Gondolom direkt így csináltad.
Élveztem, csak ezen megjegyzések text-be firkálása idejéig maradtam a befogadó szerepkörén kívül. Nem volt elkerülhető, hogy a végén egy nagyon picit csalódott legyek, de ez nem Miattad van, hanem a sok spirituális ömlengés miatt, amivel a spirimiskák elárasztották az irodalmat az utóbbi időkben. Nekem ezekből a párom miatt sokat kellett olvasnom (ő abszolút ilyen beállítottságú) és bár sokat tanultam e-téren, azért az igazi sci-fit meg tudom különböztetni a gagyi, nőcis, ezoterkás ömlengéstől.
Ez igazi sci-fi!
happy





Szólj hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett, akkor pedig azért...