A nő úgy érzi, megőrül. Csak bámulja a kezében tartott könyvet – bárki azt hihetné, hogy olvas, hiszen szeme automatikusan követi a sorokat –, ám a szerző betűk, mondatok által közvetített gondolataiból egyetlen szikra sem jut el agyáig.

Már megint…

Ő, mint egy kergekóros tyúk, úgy járkál körülötte fecsegve a semmiről, fikarcnyit sem törődve azzal, hogy a nő most nincs jelen, azaz inkább csak szeretne távol lenni, ám a parttalan, neheztelő hangvételű locsogás egyszerűen kiszakítja a fiktív történet normális világából. Menekülne, de mozgástere korlátozott: apró lakásukban legfeljebb méterekkel távolodhat el tőle és árnyként a legapróbb zugba is bekúszó hangjától.

Megőrül…

Hirtelen ötlettől vezérleve lecsapja a könyvet az asztalra és feláll, azaz inkább felugrik. Nyugi, gondolja magában, ha heveskedsz, hozzád fog beszélni, és az rosszabb lesz. Nagy levegőt vesz tehát, majd megjegyzi:

– Azt hiszem, összedobok valamit magamnak.

Érzi a másik gondolatait, a vívódását. Tanácstalan, hiszen tudja, hogy ha a nő főz, az ételbe biztosan belerakja kedvencét, a zellerzöldet, amelynek illatától émelyeg. De személyisége harcba kezd undorával: ha az utóbbinak enged, akkor el kell vonulnia, be, a saját szobájába és megfosztja magát az élvezettől, amellyel ismét a nő orra alá dörgölheti, mennyire tehetségtelen a főzésben is; helytelenek a mozdulatai, a mód, ahogyan az ételt készíti, még mosogatni sem tud.

Természetesen soha nem hajlandó megkóstolni az elkészült ételeket akkor sem, ha esetleg nincs benne az általa utált zöldség: szavak nélkül is kinyilvánítja véleményét az általa csak kotyvaléknak nevezett eredményről.

A nő előkészíti a hozzávalókat, közben arról álmodozik, milyen lenne egyedül élni. Egyedül egy kicsiny lakásban, melynek tiszta otthonillata van a mindenhová beivódott bagófüst helyett – Ő láncdohányos, bár a nő gyermekkora óta súlyos légzőszervi megbetegedéssel küzd –; napfényes erkélyén muskátli és petúnia ontja a színt, a szépséget és az életet ahelyett, hogy a világ elől elredőnyözött lomtárként funkcionálna; és természetesen lenne egy macskája, mert embereket már nem, kizárólag az állatokat tűri meg jó szívvel maga körül. Álmodik arról, hogy Ő meghal, mert néha csak úgy tudja megőrizni ép elméjét, hogy a haláláról fantáziál. Néha azt gondolja: Ő vagy én. Valakinek mennie kell. De mindig minden marad a régiben, nem adja fel, ám reménye a szabadságra egyre fogy. Maholnap negyven éves lesz, ám életét számosan vannak, akik ha kegyesen fogalmaznának is, szánalmasnak nyilvánítanák. Mert az, gondolja. Szánalmas ember szánalmas élete. Gyáva ember szánalmas élete… 

Ő közben úgy dönt, kielégítőbb számára, ha tovább kínozhatja, így nem törődik a készülő étel illatával, marad. Sertepertél. Kerülgeti a nőt, néha hozzáér – tudja, mennyire gyűlöli. Szeretetnek álcázott jelenlétkényszere fullasztó páraként üli meg az apró konyhát.

Legyen már vége! A nő sikoltani szeretne, ölni szeretne, ám csak csendben kevergeti az ételt, miközben újra és újra végighallgatja, hogy mit csinál rosszul. Teljesen mindegy, mit készít, biztosan nem csinálja jól, mert nem úgy jár el, mint Ő. Ettől minden, amibe fog – takarítás, mosás, főzés – eleve csak elégtelen lehet. A nő számosodik alkalommal ad hálát a sorsnak, hogy nem született gyermeke. Tudja, sohasem vált volna belőle jó anya az Ő felfogása szerint, és ez a gondolat ahelyett, hogy elszomorítaná, egyfajta elégedettség tölti el. Megnyugtatja a tudat, hogy ő maradt az életen át tartó, mély és kezeletlen elme- és személyiségzavar egyetlen áldozata.

2.

A kis üvegcse akkor kerül a nő kezébe, amikor néhány nappal később a kamrában keresgél. Tökéletesen elfeledkezett róla, ám most megörül neki. Eszébe villan valami, ami lassan tervvé növi ki magát. Elmosolyodik, és az edényhez lép, amelyben a lefőzött kávé van. Ő mindig elkészíti magának két napra előre, aztán azt iszogatja. Néha felszökik a vérnyomása, de nem fogadja meg az orvosok tanácsait, és nem csökkenti az elfogyasztott mennyiséget – ahogyan a dohányzást sem hagyja abba, és az orvos által előírt diétát sem hajlandó betartani. Az orvos rosszul tudja, neki nem ezektől magas a vérnyomása, a súlya, a koleszterinértéke. Minden orvos rosszul tudja. Úgy általában, az orvosokat idiótának tartja, ahogy mindenki mást is, saját magán kívül. Minden egyedül úgy helyes, ahogyan Ő tudja, gondolja, teszi. A pszichiátereket tartja a legalkalmatlanabbnak és legfeleslegesebbnek. Gyógyszert sem hajlandó szedni.

A kis üvegből néhány cseppet a sötét folyadékba kever, majd gondosan visszatekeri a kupakot. Nincs is más teendője, mint várni.

A fiatal fodrásznő, Betty úgy érzi, megőrül. Látogatója már másfél órája csak beszél, beszél és beszél, ám nem mond semmit. Természetesen frizurát soha nem csináltat, mert sajnálja rá a pénzt. A hajszobrász lány tudja, hogy vendége nem csak őt „tünteti ki” megjelenésével: bejár a sarki zöldségeshez (akinek apró üzletében egyszerre egy vásárló fér el, tehát míg Ő ott van, értelemszerűen távol tartja azokat, akik vennének is valamit), és beül a lottózóba is, ahol a korabeli elárusítónőt szintén szóval tartja.

Teljesen lemerít, gondolja Betty. Ez egy energiavámpír.

Gondolatai elkalandoznak. Eszébe jut egy másik, akit mintha erről klónozott volna az ördög, és akinek nem szabadna e világ levegőjét, lakóinak lelkét fertőzni. Aki mindent tönkretett: álmokat, terveket, életeket. Kulcscsontjába belenyilall a fájdalom: egy alkoholgőzös hétvége emlékét idézi. Túl közel van a kocsma, gondolja, de azután rájön, ha messze lenne, férjét az sem tartaná vissza.

Már a mézeshetek sem sikerültek „mézesre”. Az ifjú férj mereven elutasította, hogy nászútra menjenek. Azzal érvelt, hogy felesleges ilyenre vagyonokat költeni, mikor új otthonra gyűjtenek. A levezetésben kétségtelenül volt logika, hiszen egyelőre együtt kényszerültek élni Betty anyósával, aki miatt tulajdonképpen minden rossz kezdetét vette.

A paraszti sorból kitörő asszony soha nem tudta elfogadni, hogy fia nem értelmiségi lányt vett feleségül, csak egy fodrászt. Ő büszke akart rá lenni, dicsekedni vele úton-útfélen, hogy a menye orvos, ügyvéd, mindegy, csak diplomája legyen. Ezzel igazolta volna, milyen remekül nevelte Pétert, aki villanyszerelő szakmát szerzett; milyen tökéletes anya ő. Mivel gyűlöli a lányt, már a házasságkötés után néhány nappal elkezdte tüzelni ellene a fiát, aki néhány hónapig bírta, majd az alkoholhoz nyúlt, és le sem tette azóta.

Így a férfi természetesen nem dolgozik. Egy-egy állásinterjúra néha elmegy – hogy „neve legyen a gyereknek”, és ne vonják meg tőle az önkormányzati támogatást együttműködési hajlam hiányában – ám bárki értelmes szemlélő számára előre látható, hogy egyetlen munkáltató sem fogja alkalmazni, még feketén sem. Az önvád – alkalmatlan arra, hogy munkát találjon – egy idő után átfordult a rendszer okolásába, majd Betty lett a bűnbak (eszébe sem jut anyját okolni, aki naphosszat adagolja a szellemi mérget fiának, minden pillanatban ócsárolva menyét). A lány a bűnbak és a családfenntartó. Mivel egyre többet kellett dolgoznia, egyre kevesebbet volt otthon. Férje először fél éve gyanúsította meg, hogy a lány megcsalja, azóta szinte mindennaposak a verések. És a fenyegetés: ha megpróbálja elhagyni, válókeresetet ad be, megtalálja és megöli. 

De talán a váláson kívül van más megoldás. Méreg – jut eszébe egy lehetséges megoldás.

Gondolatai megváltják: lefoglalják elméjét, mint egy bonyolult frizuraköltemény. Bár tudja, hogy valószínűleg nem fog találni olyan szert, ami könnyen beszerezhető, elég hatékony és kimutathatatlan – vagy legalább gyorsan bomlik –, azért tovább fantáziál és eldönti, hogy hazafelé betér egy internetkávézóba, és azonnal utánanéz mindennek a világhálón.

Az energiavámpírt mindeközben tökéletesen hidegen hagyja, hogy aki szemben ül vele, láthatóan már nincs jelen, csak fizikai valójában – ez neki tökéletesen megfelel. Újabb félóra múlva úgy dönt, itt már nincs mondanivalója, tehát elindul a lottózó felé…

 3.

 A nő fogja a kis üvegcsét, és gondosan beleteszi a szert a kávéba. Az elmúlt néhány hét során ez szinte szertartássá vált, így nem felejti el. Úgy tűnik, a folyadék nem úgy hat, ahogyan arra számított, mert eddig nem tapasztalt semmi változást. Nem siet azonban, nem türelmetlen, nem emeli az adagot: megtanulta, hogy a kapkodás sehová sem vezet. Csak csendben, csak lassan, hogy észrevétlen maradj…

A fiatal, jó humorú zöldségárusnő úgy érzi, megőrül.

A boltjában álldogáló nem vásárol, csak beszél. Csöpög, mit csöpög, egyenesen árad belőle a keserűség, az elégedetlenség… Valami.

Az amúgy remek kommunikációs készséggel megáldott eladó, Mariann nem tud mit kezdeni ezzel a szituációval. Ha legalább venne valamit, de nem. Most éppen nem azért jött – éppen sohasem ezért jön –, tudja, hogy a betérő drágának tartja az árait. Mások nem, rengeteg vevője van, hiszen az áruja szép, mindig friss. Azaz… Rengeteg vevője volna. Ugyanis nemkívánatos vendége mellett senki nem akar vásárolni. Nem mintha ápolatlan lenne – bár Mariann a ruhájából áradó tömény cigarettaszagot undorítónak és fullasztónak érzi –, valahogy más a gond vele. Mintha… Mintha belőle áradna valami, valami negatív, ami elszívja az ember életkedvét és megmérgez minden jót, kifakítja a színeket. Ami visszarettenti az embereket attól, hogy szívesen tartózkodjanak a közelében, vagy éppen csak kényszer nélkül elviseljék.

Mariann empatikus személyiségnek tartja magát, ám ezt az öregasszonyt intenzíven gyűlöli. Jól ismeri a mérgeket. Tudja, hogy biztosan össze tudna állítani olyan keveréket, amellyel gyorsan megszabadíthatná a világot – és benne magát – tőle. Az is eszébe jut azonban, hogy bizonyos mérgek kapcsán, amelyeket ő ismer és könnyedén be is tud szerezni, kevés más gyanúsított lehetne. Ez elgondolkodtatja, és ahogy gombolyítja a tervet, elképzelhetetlenül paradox módon a rossz érzése is szűnik. Tudatában van, hogy ennek az élete nem ér meg annyit, hogy esetleg a hátralévő életét börtönben töltse, azért eljátszik a gondolattal, hogyan hajtaná végre, ha mégis…