A fodrászlány mélyen a gondolataiba merül. Most kell eldöntenie, mit akar, a szerek elvben megvannak. Gondos mérlegelés után választotta ki őket – naná, hogy az internetes oldalon meglelte a megfelelő anyagot és halálos keverék-receptet –, amelyek valaki másra fogják terelni a gyanút. Már csak meg kell vennie őket. Még mindig dönthet azonban úgy, hogy nem teszi meg… Még alhat rá néhányat, mielőtt határoz.

Mariannon eluralkodik az elégedettség: megtalálta a tökéletes szert. Igaz, nem azonnali a hatása, de hát végül is ez csak egy elmejáték, aminek nincs tétje. Jólesik neki, hogy visszatalált régi, önbizalomtól duzzadó énjéhez. Hogy mindez olyan áron, hogy valakinek az elpusztításáról fantáziál? Vannak ennél rosszabbak is, gondolja. Külön boldoggá teszi a tudat, hogy olyan megoldást talált, amelyet semmiképp nem lehet hozzá visszavezetni. Hirtelen az jut az eszébe, hogy talán írnia kellene egy bűnügyi regényt. Elmosolyodik.

A nő hazaérkezik, az ajtóban belül a zárban a kulcs. Tudja, Ő a konyhában ül és rá vár. Lesi, mi van a kezében, mennyire duzzad a táskája. Hátha vett valamit. Hátha bele tud kötni (mindig bele tud). Mert minek annyi ruha? Egyáltalán, miért ilyet vásárolt? Ez nem illik a korához – mintha negyven évesen már a sírba kellene bújni! – gondolja dühösen.

Néhány másodperc múlva kiderül azonban, hogy most más a „bűne”.

–        Csomagod jött – jegyzi meg Ő vádló hangsúllyal, majd gúnyosan hozzáteszi:

–        Látom, van pénz…

–        Köszönöm, hogy átvetted – próbál kevés szóval mihamarabb kikerülni a tűzvonalból.

–        Már megint valami ruha?

Helyben vagyunk, gondolja a nő. Most ki kell bontania, és megmutatni. Aztán végighallgatni, mennyire drága volt (az árakat rutinosan ötödöli), milyen silány és mennyire nem áll jól neki.

A nő nem szereti ezeket a napokat. Nem, mintha bűntudatot érezne, hiszen semmi oka rá. Nem, a nő azokat az érzéseket nem szereti, amelyek a bűntudat helyén gyülekeznek benne: a csalódottságot, a haragot, az örökre elveszett, tönkretett gyermek- és kamaszévek utáni fájdalmas, reménytelen vágyakozást, amely lehetett volna szép is, ám neki tehetsége van arra, hogy egyetlen szóval, tekintettel sárrá változtassa az aranyat, a szivárványt elszürkült, fenyegető viharfelhővé.

Vásárol, na és? Nem az Ő pénzét költi, ám tudja, ezzel a másik vitába szállna. Mert minden közös. A lakás (a nő nevén van, bár egyelőre kényszerből együtt élnek), a pénz (külön jövedelmük van), az étel (külön hűtőgépből külön ételeket esznek, külön főznek), a posta (a nő nem bontja fel az Ő leveleit, viszont saját levelei, számlakivonatai régen egy barátja postafiókcímére érkeznek), az élet. Így képzeli Ő.

A nőt az élteti, ami szép, az Őáltala sugárzott mentális méregfelhő lassan megöli lelkileg és fizikailag egyaránt. Elsorvasztja, depresszióssá, pánikbeteggé teszi, olyanná, aki a maga halálára vágyik, nem máséra. Kezelteti magát, pszichiáterhez jár, szedi a gyógyszereket, amelyeket nem neki kellene, ám lassan hozzászokik a szervezete, és már nincs hatása.

 5.

 Mariann, a zöldséges boldogtalan. Tegnap leült a számítógép elé, és írni kezdett. Mindig azt hitte, ez rendkívül egyszerű: csak rakni kell a szavakat egymás után. Mi több, azt is hitte, hogy tehetséges… Ám amikor a nap végén férje kezébe adta a három kínkeservvel telefogalmazott oldalt – megítélése szerint egy leendő bestseller első három oldalát –, az elkezdett kacagni, majd gúnyosan odavetette:

– Maradj inkább a zöldségeknél. Megint bebizonyítottad – lobogtatta felé az oldalakat –, hogy csak ahhoz van tehetséged. Ez is csupa zöldség – kacsintott rá, majd folytatta a tévézést.

Mariannt szíven ütötték férje szavai. Annyit kínlódott, annyit dolgozott azzal a három oldallal! Legalább megdicsérte volna! Ha nem is lenne igaz, neki jólesett volna néhány elismerő szó. Hiszen az ötlet annyira zseniális, hogy szinte nem is akarja elhinni, hogy maga találta ki (hát persze, hogy nem, egy népszerű krimisorozatban látta évekkel korábban. Az információ elraktározódott a tudatalattijában, majd a kellő pillanatban felszínre tört, de hagyjuk meg önnön zsenialitása hitében, hiszen a történet szempontjából teljességgel lényegtelen, honnan az ötlet).

Egy újabb terv kezd motoszkálni agyának egyik sötétebb szegletében: a módszer elvben annyira tökéletes, hogy ha már leírni nem tudta, egyszerűen muszáj legalább a gyakorlatban kipróbálnia. Gondolatban elkezdi számba venni azokat, akiket nem kedvel. Egyszeriben rádöbben, például milyen sok vevőjét nem kedveli. Kedves velük, hát persze, hogy mosolyog, de csak azért, mert vásárolnak nála – belőlük él. Könnyű kedvesnek lenni azokkal, akik a napi betevőt biztosítják az ember számára, míg ha már csupán mint emberekkel kellene kapcsolatban maradnia velük, a legtöbbnek a közelébe sem menne. Miközben elgondolkodva szemléli a portékáját, azon töprengve, melyiket használja fel és hogyan, újabb zseniális ötlete támad…

 Betty elgondolkodva nézegeti a két összetevő tasakját. Hát megvan. Álnéven létrehozott internetes postafiókcímének megadásával tökéletesen megbújva az ismeretlenségben meg is tudta venni a termékeket, és feladatta az üzlet címére; tegnap rendben le is szállították. Mivel még mindig nem döntött, a lány gondosan elpakolja a mérgeket a legalsó fiókba, nehogy figyelmetlenül összekeverje valamivel a mindennapi munka során és véletlenül megöljön valakit…

Nem gondolkodik el azon – eszébe sem jut –, mennyire ironikus, hogy véletlenül nem akar senkit átküldeni a túlvilágra, szándékosan azonban igen.

Ha mélyebbre akarna ásni a tudatalattijában, rájönne, mennyire egyezik a terve személyiségével. Azzal, hogy ő alapjában véve szereti az embereket. Még az általa energiavámpírnak nevezett látogatót is elviseli, ha beül hozzá – megszokta, más bőbeszédű kliense is akad. Elviseli az anyósát, de a férjét szereti és szánja, jót akar neki. Pontosan ezért akarja megtenni, ami eltervezett, bár még nem döntött el biztosan.

 A nő végül mégis úgy dönt, hogy felemeli a napi adagot, ám a hatás még mindig nem mutatkozik, és a szer kezd elfogyni. Ha jól saccol, még három vagy négy dózis lehet az üvegben, azután vége. Beszerezheti, ha akarja – régi tapasztalata, hogy ha az ember kétszer bemegy egymás után ugyanabba a patikába vénnyel, harmadszorra már gond nélkül kiadnak neki bármit recept nélkül, legyen szó bármilyen erős vagy ellenőrzés mellett szedhető gyógyszerről –, de ha valami nem úgy történik, ahogy eltervezte, akkor nagy bajba kerülhet. Sajnos garancia pedig semmire nincs, sem az életre, sem a halálra, tehát bőven benne van a pakliban, hogy az események esetleg nem várt, kellemetlen fordulatot vesznek. Ezt nagyon sajnálná, mert a kétségkívül remek ötlet veszendőbe menne. Ha ugyanis kiderül, neki vége – amit csinál, csak egyszer lehet megpróbálni, több esély nincs.

 Egy hónappal később

 – Mi újság, doki? – A patológiai intézet kettes számú bonctermének lengőajtaja még másodpercekig tátogatja émelyítő illatokat eregető száját, miután Kovács főhadnagy szokásos lendületével beviharzik, kis híján elsodorva az egyik boncsegédet.

Affene – gondolja dr. Márton Csilla orvos szakértő és halottkém –, ez már megint túl sokat vedelt abból a borzalmas löttyből, amit az őrsön kávéként emlegetnek. Legalábbis úgy véli, hogy a főhadnagy valószínűleg rengeteg élénkítőt iszik, hiszen bár hajnali kettő van, a nyomozó friss, lendületes, mintha nem is az éjszaka közepe lenne – szemben vele magával, aki teljesen normálisan úgy néz ki, mint akit hajnali egykor rángattak ki az ágyból. Csodálja és irigyli a férfit, ám ezt a világért sem mutatná ki, így a szokásos morgósra veszi a figurát.

– Maga soha nem alszik? – kérdezi epésen. – Igaz, hogy van két új hullánk, de bármilyen harmatosan frissek, szemlátomást egyik sem akar elszaladni, úgyhogy árulja már el, mi a francért kellett nekem éjnek évadján bejönnöm? Reggel pontosan ugyanígy itt találta volna őket, és engem is, azzal a különbséggel, hogy most gyakorlatilag alszom, akkor pedig biztosan ébren lennék.

– Bocs, doki, a kérdésért, de miért pont ezt az állást választotta? Úgy értem, a szaktudásával bármelyik nagyvárosi intézetben a lába elé dobnák a vezető patológusi pozíciót. Kilenctől ötig dolgozna, vagy ha nem akarna, kiadná a munkát. Ehelyett hozzánk jött, és bár remekül végzi a munkáját, őszinte leszek, borzalmasan lehangoló állandóan végighallgatni, mennyire utálja, hogy nem hagyják aludni…

Az orvos visszavágna, ám összeszorítja fogait és inkább hallgat. A látszat még mindig jobb, mint az igazság, az, hogy gyakorlatilag alig tud aludni… Azóta az eset óta, amely elől ide, ebbe az isten háta mögötti kis intézetbe menekült, elkerüli az álom. Nem, nem azért nem tud aludni, mert álladóan felzavarják a nyomozók – ilyen eset tulajdonképpen ritkán fordul elő –, hanem a képek miatt. A képek kísértik éjjelente, elveszik álmát, és csak a munka képes kirántani a mélységből, ahová időnként zuhan. A látszatot azonban fenn kell tartani: azért gyűrött, rosszkedvű, mert nem hagyták, nem pedig azért, mert nem tudott aludni. Az előbbit lenyelik, legfeljebb megjegyzéseket tesznek rá, ám az utóbbi nem maradna következmények nélkül. Talán az állása is veszélybe kerülne – idegileg labilis embert ennél kevésbé felelősségteljes munkahelyeken sem látnak szívesen.

Kovács főhadnagy hangja riasztja ki gondolataiból.

– Jézusom, maga tényleg alszik! Tudja mit, menjen haza, ha ennyire rosszul viseli az éjszakai műszakot, a holttestek tényleg itt lesznek reggel – javasolja a nyomozó rosszallva, mert elképzeli, hogy a szemlátomást önkívületben lévő nő a koncentrációhiány miatt elnéz valami fontos nyomot.

Itt azonban nincs forró nyom: a két áldozat egyike egyértelműen mérgezés áldozat lett (ami azt illeti, Kovács főhadnagynak igen erős megérzése van az elkövető személyét illetően), tehát néhány óra nem számít, különösen, mivel a gyanúsított őrizetben várja, hogy újra kihallgassák. A másik áldozat kórházból került ide, tulajdonképpen nem is tartozna rá, de tekintettel a komplikációkra az intézmény illetékesei úgy határoztak, hogy boncolást kérnek, és az eredménytől függően bevonják a rendőrséget is.

– Eszemben sincs hazamenni, ha már egyszer bejöttem – csattan fel a nő. – Gondolta volna meg, mielőtt belemászott az éjszakámba! De tudja mit – mosolyodik el békülékenyen –, hozzon nekem egy energiaitalt a folyosón lévő automatából, és reméljük, nemcsak a testnek, de a szellemnek is szárnyakat ad.

Kovács kiballag, közben a fejét csóválja. Ha tudja, hogy ilyen reakcióval számolhat, eszében sem lett volna ezt a sárkányt behívni…

Megveszi az üdítőt és visszaviszi a boncterembe. Az első áldozatot – 68 éves, alacsony, kreol bőrű, túlsúlyos nő mérgezéses tünetekkel – már előkészítették a boncolásra. Mivel a főhadnagy – legtöbb kollégájával ellentétben – semmiféle ellenérzéssel nem viseltetik az eljárással kapcsolatban – még a szagok sem zavarják –, a halottkém mellett marad, figyeli ügyes, kialvatlanságáról egyáltalán nem árulkodó mozdulatait, közben beszámol mindarról, amit az ügyről eddig megtudott.

– Gyakorlatilag az egész boncolás formaság. Az áldozat huszonnégy órával korábban került a kórház sürgősségi osztályára, heveny mérgezéses tünetekkel, kómában. A beszállítást követően dacára a kísérleteknek, melyekkel megpróbálták az életét megmenteni, két órán belül elhalálozott. Miután a háziorvosa szerint paranoiásan viszonyult mindenféle gyógyszerhez, kizártnak tartjuk, hogy a szert – bármi is okozta a halálát – maga vette volna be. Gyanúsított is van: a lánya, akivel kettesben élt, és a környezetük szerint ellenséges volt a viszonyuk. Egyetlen probléma van, ezért is kell a minden apró részletre kiterjedő vizsgálat: a közös lakásban annyi gyógyszert találtunk a fiatalabb nő szobájában, hogy egy kisebb patika is bőven kitelne belőle. Találtunk többek között egy üveget, benne egy ismert antidepresszáns oldattal, kizárólag a gyanúsított ujjlenyomatait tartalmazza, és ezt a szert az előzetes vizsgálat során kimutatták az áldozat által fogyasztott kávéban. A gyanúsított viszont azt állítja – tudja, milyenek, mind azt hiszi, hogy túljárhat az eszünkön –, hogy azért tette az anyja által fogyasztott élénkítőbe az antidepresszánst, mert az áldozat nem volt hajlandó semmiféle gyógykezelésnek alávetni magát, noha szorongásos depressziót éppúgy diagnosztizáltak nála, mint paranoiás kórképet. Állítólag abban bízott, hogy anyja antiszociális viselkedésén javíthat a gyógyszer, amit titokban adott be neki. Mellesleg közös háziorvosuk szerint az anyát kellett volna gyógykezelni, nem a lányát, aki viszont négyféle, pszichiátriai kórképekre adott gyógyszert is szedett, többek között azt is, amelyet az áldozat által fogyasztott kávéban megtaláltunk.

– Szegény nő… – jegyzi meg Márton doktornő, miközben fürgén, ám figyelmesen vizsgálja a szerveket.

A nyomozó buzgón bólogatni kezd.

– Igaza van. Most mondja meg, a saját gyermeke teszi el láb alól! Micsoda világ…

– Nem, nem. Félreért. Én a lányára gondoltam. El tudja képzelni, miket kellett kiállnia, amíg addig jutott, hogy vállalva a kockázatot, maga kezdte el kényszergyógykezelni az idegbeteg anyját?

– El tudom, igen. De attól még gyilkos marad – szögezi le a főhadnagy, aki kifejlesztette magában a képességet, hogy az igazságot keresse, és ne hagyja magát befolyásolni az indítékoktól. Mert mindig van körülmény, ami – ha a törvényt szabadon, érzelmek alapján értelmeznék – elviekben felmenthetné a bűnözőt az elkövetett tett következményei alól. Zűrös családi körülmények, nehéz gyermekkor, szegénység, féltékenység… De a gyilkosság gyilkosság marad, akármi is húzódik a háttérben; ha valaki elveszi egy másik ember életét, meg kell bűnhődnie. Abban a pillanatban, amikor egy rendőr az elkövetővel kezd szimpatizálni, jobban teszi, ha más munka után néz.

Hirtelen mehetnékje támad. Idegesíti az orvos szakértő véleménye, úgy érzi, muszáj visszamennie oda, ahol mindenki úgy gondolkodik, mint ő. Magának sem szívesen vallja be, de a gyanúsítottal történő első találkozás során neki magának is meg kellett küzdenie valamiféle részvéttel. Megsajnálta a szürke, egérszerű, félénk nőt, aki gondosan kerülte a szemkontaktust. Csak ült ott, automatikusan válaszolgatott a feltett kérdésekre, állítva, hogy csak javítani akart anyja állapotán. Nem sírt, nem volt összetörve úgy, ahogy az emberek általában megroppannak lelkileg, ha közeli hozzátartozót veszítenek el. Viszont megtörtnek tűnt, mint aki egész életében tojáshéjon járt, halkan beszélt, óvatosan megválogatva szavait, mert nem tudta, mire robban a bomba, és ez elsorvasztotta a személyiségét. Nem valós, áttetsző – ez volt az első, ami Kovács főhadnagynak eszébe jutott, amikor kollégái bevitték a nőt. – Valahol máshol van, el sem jut a tudatáig, miért van itt.

Tudja, keményen ki kellene használnia a nő sebezhetőségét, addig ütni a vasat, míg meleg, kicsikarni belőle az igazat, ám olyan érzése van, hogy egy rossz szó, egy kemény pillantás, és a nő megszűnik létezni.

Úgy dönt, vár, amíg a laborból megérkezik a többi adat, és csak azután szembesíti a gyanúsítottat tettével.

 A délután ismét a boncteremben talál rá. Megvannak az eredmények, szólt az orvos szakértő, majd hozzátette, jobb, ha siet, mert amit talált, az korántsem az, amire számítottak – viszont az új információ fontos lehet a valódi tettes elfogásában.

– Részben igaza volt. Valóban találtunk szertralin hidrokloridot a szervezetben, ahogy gondolta – vág bele Márton doktornő. – Ezen kívül mindazokat a segédanyagokat, amelyekkel az antidepresszáns oldat forgalomba kerül. De – itt nyomatékosan a nyomozóra néz – mindössze az ajánlott terápiás mennyiségben.

–        Akkor… Ez azt jelenti, hogy nem a szertralin okozta a halálát? Kivághatjuk az egész teóriát a szemétbe?

–        A kérdés első felére a válaszom: igen, vagyis nem. Nem a szertralin ölte meg az áldozatot. A toxikológia kimutatott viszont mást is, egy gyakorlatilag azonnali halált okozó idegméreg-kombinációt az áldozat szervezetében. Az egyik egy szerves foszforsav észter, kereskedelmi forgalomban kapható, mezőgazdaságban használják a gyümölcsök kártevőinek elpusztítására. Önmagában a mérgezés kezelhető lenne, de a másik anyaggal kombinálva, amelyre szintén rábukkantam – egy karbamát, szintén gazdaságban használatos kártevőirtó anyag – már biztos, azonnali halált okoz.

–        Elképzelhető, hogy véletlen legyen?

–        Sajnos sok felelőtlen zöldségkereskedő vásárol ellenőrizetlen forrású árut. A zugárusnak nem kell számla, épp ezért olcsóbban is adja a terméket, ami szép, friss, hiszen agyonpermetezte, és esze ágában sem volt megvárni a vegyszerek lebomlását, vitte a piacra. Ez a szerencsétlen nő valószínűleg egy ilyen forrásból származó árut forgalmazó viszonteladótól vásárolt. Ebbe halt bele, a szertralinnak és a lánya titkolt gyógykezelési kísérletének ehhez semmi köze. Úgyhogy, hadnagy, hogy a kérdésére válaszoljak, az esete az eddigi bizonyítékok alapján inkább egy szerencsétlen véletlen, mint gyilkosság. Az előbbi mellett szól az is, hogy a gyomorban nagy mennyiségű almát találtunk, abból is egyértelműen kimutathatóak voltak a gyilkos szerek. Az emésztési folyamat még épp hogy csak megkezdődött.

–        A kórházban nem végeznek azonnali gyomormosást, ha valaki mérgezéses tünetekkel bekerül?

–        Általában igen, de mivel az áldozatot kómás állapotban szállították be és az életjelei nagyon gyengék voltak, fennállt a veszély, hogy éppen abba hal bele.

– Vagyis az egérszerű nő valóban ártatlan, nem csaltak meg az ösztöneim – gondolja Kovács főhadnagy, és éppen ezért biztos abban is, hogy miközben a nő végső próbálkozással egy normális életre megpróbálta kigyógyítani anyját az idegbetegségéből, nem mérgezte meg. Talán nem szerette, de segíteni akart neki – vagy magának. Az eredmény ugyanaz: a gyermek nem ölte meg a szülőjét. A világ talán mégsem olyan romlott hely. Megkönnyebbül, bár tudja, hogy a forró nyom elveszett, így nehezebb lesz a gyilkost megtalálni.

Ekkor azonban – mintha csak a gondolataiban olvasna – Márton doktor folytatja:

–        Főhadnagy, van itt még valami, amit érdekesnek találhat.

A rendőr kíváncsian a nőre pillant, majd a kezében tartott aktára.

– A másik holttestet az idős nővel szinte egy időben hozták be – mutatja az orvos szakértő. – Bár ő nem hirtelen halálozott el, a kórház néhány különös momentum miatt úgy döntött, elvégeztetik a boncolást.

–        Talált valamit? – néz rá a szagot kapott vadászkopó izgalmával a főhadnagy.

–        Találtam bizony. Ismeri az Ocusense szemcseppet?

–        Persze. Még nem használtam, de teli vannak vele a tévéreklámok.

–        Igen, általánosan elterjedt, vény nélkül kapható készítmény, hatóanyaga a tetrizolin-hidroklorid. Normális, az előírások szerinti alkalmazás esetén veszélytelen, ám ha nagyobb mennyiségben, rendszeresen az emésztőrendszerbe juttatják, testhőmérséklet-esést, nehézlégzést, hányást és hasmenést, vérnyomás-kiugrásokat majd halált okoz. Ez a férfi – mutat a boncasztalon fekvő holttestre – a dehidráció – a hányás és hasmenés következményei – végső stádiumában került kórházba, ahol rövidesen összeomlott a keringése, leálltak a szervei és meghalt. A szervezete szinte át van itatva tetrizolin-hidrokloriddal.

–        A szembe cseppentve a könnycsatornán át nem juthatott le a gyomorba?

–        De igen, ám mivel a hatóanyag gyorsan bomlik és kis adagban veszélytelen, gyakorlatilag egy hónapon keresztül literszám kellett volna a szemébe locsolnia, hogy ezt a hatást érje el.

–        Tehát valódi, szándékos mérgezéssel állunk szemben.

–        Ezúttal igen, és ez még nem minden. A felesége állítólag hatalmas patáliát csapott, amikor megtudta, hogy boncolásra kerül sor.

–        Akkor megvan az első számú gyanúsított.

–        És ez még mindig nem minden…

–        Doki, az összes infót harapófogóval kell kihúznom magából? – mordul fel a nyomozó, mire az orvos sietve folytatja:

–        Nos, nem. Az áldozat neve Neumann Csaba, és zöldségüzlete van, amit a felesége vezet. Az üzlet egy háztömbnyire van az első áldozat lakcímétől.

–        Mondja, doki, nem akart maga nyomozó lenni gyermekkorában? Vagy az állásomra pályázik? Ezzel a munkakörrel is borítékolják ám a hajnali ébresztést – kacsint a nőre. – Ezt hogy a csudába szúrta ki?

–        Semmi misztika, és az állása sincs veszélyben – mosolyog Márton doktor, aki titkon örül az elismerő szavaknak. – Egyszerűen magam is arrafelé lakom. Viszont szerencsére én nem abban az üzletben vásárolok, hanem a piacon – fintorodik el.

–        A vegyszeres alma! – csap a homlokára Kovács főhadnagy, majd anélkül, hogy megköszönné a kapott információkat, kirobog a boncteremből.   

 7.

 Mariann döbbenten ül a kihallgató-helyiségben. Két rendbeli gyilkosság? A szavak értelme alig jut el a tudatáig. Rendben, rájöttek, hogy megmérgezte a férjét, pech. Maximum tizenöt évet kap nyereségvágyból elkövetett emberölés miatt, aminek jó magaviselet esetén csak a felét kell letöltenie. Mikor kikerül, még innen lesz a negyvenen, előtte lesz az élet, és birtokában a férje vagyona. Beletörődött. De hogy két rendbeli gyilkosság? Mi a fenét akarnak még a nyakába varrni?

–        Hogyhogy két… rend… beli? – nyögi ki.

–        Ön előre megfontolt szándékkal, hosszú időn keresztül, tudatosan mérgező anyagot juttatott a férje szervezetébe, aki ennek következtében elhunyt.

–        Igen, ezt már elismertem. Bűnös vagyok.

–        Van még egy áldozata, Neumanné. Egy idős asszony, aki az ön üzletében vásárolt gyümölcs fogyasztásának következtében vesztette életét.

–        Hogyan? – sápad el a nő arca.

–        Nagy mennyiségű, ellenőrizhetetlen forrásból származó terméket foglaltunk le az ön által vezetett üzletben. A laboratóriumi vizsgálatok kimutatták, hogy háromféle gyümölcs nagy mennyiségben tartalmazza egy foszforsav észter és egy karbamát alapú vegyszer keverékét. Permetszer, hogy egyszerűen fogalmazzak, asszonyom. Mivel nem találtunk semmiféle számlát, hogy kitől, honnan vásárolta az árut, a törvény értemében ön a felelős a halálesetért. Gondatlanságból ugyan, de megölt még egy embert.

Mariann úgy érzi, rádőlnek a falak és összenyomják. Ezért életfogytiglant is kaphat. Hirtelen nevetőgörcs tör rá. Amit elkövetett, az ebben a pillanatban értelmét vesztette. A férje vagyonának nem veszi hasznát a börtönben, ahol azért kell valószínűleg több évtizedet eltöltenie, mert számla nélkül vásárolt… Ha nem öli meg a férjét, most házas, de szabad ember, hiszen Csaba kizárólag ellenőrzött árut vásárolt, veszekedett is vele eleget, hogy megvehetné az árut olcsóbban is, nagyobb lenne a nyereség, de nem, kell a papír, mert bebiztosít… Mindig ezt hajtogatta. Egy emberéletért sem terhelné felelősség, nemhogy kettőért…

Tudja, hiába bizonygatná, hogy nem felelős az idős nő haláláért (nem is biztos benne, hogy ártatlan), így csak megadóan lehajtja a fejét és csendben sírni kezd.

 Amikor meghallja a néni (már nem nevezi energiavámpírnak) halálának hírét, Bettynek eszébe jutnak az alsó fiókban tárolt mérgek és úgy dönt, ideje kidobni őket, mielőtt bajt okoznának. Már nincs rá szüksége: anyósa egy hirtelen ötlettől vezérelve nővéréhez költözött egy távoli kis faluba, férje pedig abbahagyta az ivást, és azóta egy ujjal sem nyúlt hozzá. Elmosolyodik, mikor arra gondol: mégiscsak elutaznak – ha megkésve is – nászútra.

A mérgeket tartalmazó zacskókat azonban sehol nem leli. Arra gondol, hogy már kidobta korábban, csak elfelejtette… Ebben a hitben megnyugszik és abbahagyja a kutatást.

Epilógus

 Kovács főhadnagy az egérszerű nőtől búcsúzik, aki már nem is annyira egérszerű – sőt, egészen vonzónak találja, ha őszinte akar lenni magához. Haja most szőke, egészen rövid; vonásai kemények, semmi lágyság nincs bennük, az új frizura tökéletesen kiemeli ezt. Tetőtől talpig fehérben van. Cseppet sem úgy néz ki, mint aki gyászol, sokkal inkább, mint a Jégkirálynő abban a Disney-mesében, aminek címére Kovács főhadnagy ebben a pillanatban képtelen rájönni. Valami zavarja, balsejtelem gyötri: elnézett valamit, nem azt látta, ami a valóság, hanem amit a már cseppet sem egérszerű nő láttatni akart vele. És hirtelen rájön, hogy az végig játszott vele, de már tehetetlen: csak nézi, ahogyan kecses, puha léptekkel távolodik. Egyszer visszanéz, tekintete felvillan, és a nyomozó rádöbben, hogy hatalmasat hibázott.

 A nő sóhajtva nyúlik végig ágyán. Soha többé, gondolja, soha többé nem hallja a kárpáló hangot. Ettől és a többi soha többé ténytől végtelenül boldog. Új élet kezdődik számára, immár nélküle.

Visszajátssza emlékeiben a tökéletes napot, amikor rádöbbent, mit kell tennie…

A fodrásznál törzsvendégnek számított. Néha, míg haján hatott a festék, és Bettynek nem volt más vendége, a lány kiugrott a közeli vegyesboltba. A nő papír zsebkendőt keresett, amikor rábukkant a vegyszerekre. Amikor elolvasta a hátoldalukra nyomtatott nagybetűs figyelmeztetést, mely szerint a kettőt egyszerre használni életveszélyes, azonnal meglátta a lehetőséget. Fogalma sem volt, Bettynek mi szüksége két ilyen halálos kombinációjú anyagra, de nem is érdekelte – ahogyan gondolta, a lány később soha nem említette, hogy észrevette volna az eltűnésüket.

Gyakran vásárolt Mariannál, aki szinte mindig megkérte, vigyázzon az üzletre, míg kiszalad a közeli boltba egy üdítőért, cigiért. Gyerekjáték volt az anyja által fogyasztott almafajtát – valamint a biztonság kedvéért a körtét és a cseresznyét is – alaposan befecskendezni a vízben oldott méregkeverékkel – ezt magával vitte egy kis üdítős flakonban, csak szét kellett locsolnia. Ezután gumikesztyűt húzott, megfogott egy almát, ráfordította kezéről a latexet, és elrakta az egészet. Nem tartott tovább egy percnél, hiszen a táskájában – amit végül a kesztyűvel, az apró, permetezéshez használt műanyag flakonnal és a többi kellékkel együtt elégetett, majd leöblített a toaletten – mindent együtt tartott. Mire Mariann visszajött, már összeválogatott néhány zöldséget is, hogy ne tűnjön úgy, csak bement, majd elköszönt és távozott. Otthon a lopott almát a biztonság kedvéért megszúrta egy tűvel, fecskendezett bele még néhány milliliter mérget, majd a többi tetejére tette. Nem volt más dolga, csak várni, hogy Ő elfogyassza a napi almaadagját. A hatás szinte azonnali volt: mire a mentők megérkeztek, anyja menthetetlenül kómába zuhant, és két órával később meghalt.

Az antidepresszáns volt a zseniális ötlet, a méreg pedig a zseniális megoldás. Boncolás után mindkettő kimutatható, de ugyan ki gondolná, hogy valaki egyszerre gyógyít és mérgez?

 Az immár cseppet sem egérszerű nő elégedetten hunyja le szemét és élvezi a csendet, hiszen tudja, hogy elkövette a tökéletes gyilkosságot.