Ma orvoshoz kell mennem. Nem a legkellemesebb elfoglaltság, de szerencsére délutánra kaptam időpontot, így délelőtt felemelőbb szenvedélynek hódolhatok: megyek könyvet vásárolni. Nem is akárhová! A közelben van egy kis könyvesbolt, a tulajdonosa egy idős házaspár, régről ismerem őket. Ellátogatni hozzájuk nem csak a történetek birodalmában tett kirándulás, hanem igen szeretetteli találkozás is. Minden alkalommal rádöbbenhetek: megidősödve én is ilyen szeretnék lenni. Ők amolyan mindenki nagyszülei.

A kis bolt ómódi. Mary néni, aki szinte egész életét ott tölti, gyermekeként ismeri az összes könyvet: ha akarnám, akár el is mesélné mindahányat. Én azonban szívesebben hallgatom a fiatalkorukból származó történeteket vagy Karl bácsi morgolódását, aki az ódon helyiségben szinte állandóan felbukkanó apró hibák javítása miatt zsörtölődik: kiégett villanykörte, zárlatos, beázott vezeték… Néha csak azért nézek be, hátha tudok segíteni valamit a két öregnek, akik számára a létra fokai már egyenrangúak a Mount Everest csúcsaival. Meghódíthatatlanok. A zárlatos vezetékhez én kevés vagyok, meg gyáva is, így ehhez nem nyúlok, szakember telefonszámával próbálok segíteni, ám biztos vagyok benne, hogy ez a vezeték nem villanyszerelő tudományától fog meggyógyulni…

Néhány könyvvel a hónom alatt elbúcsúzom. Már nem halogathatom az indulást az orvoshoz. Picit korán is érkezem, a doktor felesége fogad, első pillanatban különösnek tűnik: az arca, mint egy maszk, teljesen mimikátlan, érzelmeknek nyoma sincs rajta. Botox lenne? A nő már első látásra sem kelt szimpátiát. Ezek után igencsak kezdek a férjre kíváncsi lenni, nála sem jártam, ajánlották, ugyanis előző orvosom fél éve meghalt.

Leülök, és előveszek egy könyvet, amelybe gyorsan bele is merülök. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mire a nyílik a váró ajtaja, és belép egy magas férfi. Magamban süldőlányként vihorászva állapítom meg, hogy erőst nem bánnám, ha ő lenne a doktor: szinte égimeszelő. Van vagy két méter magas, markáns arcú, a szeme sosem látott kék. Eltűnik egy ajtó mögött, majd rövidesen ismét előbukkan, ezúttal már lezserül, begombolatlanul az ing és a kordbársony nadrág fölé felkapott fehér köpenyben. „Mesterségem címere”, hiszen egy ultrahang vizsgálatnál más szerepe amúgy sincs. Beszólít.

A rendelő rendkívül tiszta, ám meglepően spártai. Egyszerűségét mindössze a helyiség közepén álló szerkezet – biztosan ez lehet az ultrahang-készülék, bár még soha nem láttam hasonlót – töri meg. Már rutinosként vetkőzöm le derékig a vizsgálathoz, majd feltornázom magam a vizsgálóasztalra, amely valami finom, különös színű anyaggal van letakarva. A hasamra nyomott zselé a várttal ellentétben nem hideg, és nem az a doktor keze sem. Lehet, hogy mindeme „rózsaszínű” benyomások csak a személye által keltett varázs részei?

Aprólékosan vizsgál, reménykeltően aprólékosan, közben gyakran a szemembe néz, ám nem szólal meg. Mintha húzná az időt…

Áhhh, ne képzelődj, mit akarna tőled egy ilyen pasi, különben is ott a felesége, aki a maga merev módján egészen szép – gondolom némileg lelombozva.

Különös, az eredményt nem kapom meg.

– Majd néhány nap múlva keressen meg, addigra biztosan meglesz – mondja a doktor, és kikísér.

Szokatlan, hiszen az ultrahang eredményét mindig azonnal kézbe adják. A remény ismét feléled bennem. Talán újra látni akar…

Három nap múlva, mikor megcsörren a telefon, sok tippem van a hívó személyét illetően, ám akinek hangját a készülékben meghallom, az utolsó lenne. Egyáltalán, honnan tudja a számomat?

– Elkészült a vizsgálat eredménye, el tudna jönni érte?

Hirtelen nem kapcsolok, ám gyorsan leesik a kétfilléres.

– Természetesen. Mikor lenne alkalmas?

– Talán ma délután?

Egyeztetjük az időpontot, én pedig úgy döntök, adok egy esélyt magamnak, ezért irány a fodrász. Mázli, hogy barátnő, így be tud passzírozni két hajfestés közé. Melírozott, rafináltan felkötött hajzattal távozom, a lehengerlőség biztos tudatában. Ez is a célom, ugyanis be kell vallanom magamnak csendben, diszkréten: első látásra-hallásra beleestem a doktorba.

Hulahoppozós kedvemen csak az ront némileg, hogy az ablakon kinézve látom: vihar készülődik, mégpedig a komolyabbik fajtából. Jaj a lehengerlő frizurának…

Mindegy, talán mákom lesz, és nem tör ki, míg a „nagy belépőn” túl nem esem, visszafelé meg már úgyis mindegy lesz, a kaktuszom nem fogja zokon venni a csapzott külsőt…

 Gondosan öltözöm, bár ez esetemben nem egyszerű. Ruhatáram nagyrészt sportos darabokból áll; nem és nem vagyok hajlandó olyan „menő cuccokra” költeni, amelyeket tudom, soha az életben nem fog rajtam látni senki. Némi szekrény előtt tépelődés után legyintek: valószínűleg hamvába holt vállalkozás az egész, ha viszont valami csoda folytán mégsem lenne az, jobb, ha az első pillanattól olyannak ismer, amilyen vagyok. Rengeteg zsebes, katonai inspirációjú sztreccsnadrág, hasonló stílusú top, rá egy kurta farmerkabát; a sokak által borzalmasnak tartott holdjárótól sem vagyok hajlandó megválni. Rohanvást indulok, elkerülendő legalább a nagyobb zuhancsot.

 Megúsztam. Nem vagyok csapzott – bár a bal bokaszalagomnak nem ártana egy ultrahang vizsgálat, ugyanis holdjáróban rohanni nem egy életbiztosítás –, és még van annyi időm a pici váróban, hogy némileg darthvaderes fújtatásomat mérsékeljem, így mikor a doktor kilép, hogy a rendelőbe invitáljon, már csak a szívem kalapál bolondul, de annak semmi köze a rohanáshoz.

Talán meg kell ismételni a vizsgálatot – reménykedem –, de sajnos nem. Eredményeim olyannyira tökéletesek, hogy az már szinte vérlázító. Szívem doktora legnagyobb elkeseredésemre kijelenti, hogy fél év múlva fogunk csak ismét találkozni. Hát, ennyit a romantikáról…

– Ez a vihar nagyon csúnyának látszik. Tudja mit? Ön volt az utolsó betegem mára, hazaviszem kocsival. – Jól hallok?! Igenigenigenigen – ujjongok belül. Istennek hála a viharért, esőért, égiháborúért…

Honnan tudja, hol lakom? Ugyanis semmit nem kérdez, míg kikanyarodunk a kis utcából, ahol a rendelő megbújik. Te dilis, hát orvos, az összes adatodat tudja a biztosítási kártyádról – nevetek magamban. Megnyugodnék, de valami megint nem stimmel: nem a lakásom felé haladunk, hanem az ellenkező irányba, a város széle felé. Az égbolt már szinte fekete a gyülekező felhőktől. Lehet, hogy emiatt, de kezdek félni. Közben kiérünk a lakott területről, és a doktor ráhajt egy kis mellékútra, majd leállítja a motort.

Maga elé mered – egész úton nem pillantott rám, és nem is szólt. Hát, ha vonzódik hozzám, ezt elég furcsán mutatja ki…

 Valami történik felettünk. A rémítő fekete felhőréteg lassan gomolyogva szétnyílik, és egy hatalmas szürke tömeg körvonalai kezdenek kibontakozni.

Mi a franc folyik itt????

Szeretnék ordítani, segítségért kiáltani, kiugrani a járműből, ám teljesen tehetetlen vagyok: torkomat artikulálatlan, nyüszítő hang hagyja el, testem teljesen béna: nem tudok mozdulni. Az autó előbb rázkódik, majd lassan elemelkedik a talajtól, lebegni kezd, végül „elindul” fel, a hatalmas, acélszürke objektum felé. Hol vagyok? A fejem zúg, alig látok – csak amire fókuszálok, az látszik tisztán, a többi elmosódik –, és valami különös érzés uralkodik rajtam. Mintha a semmiben lebegnék…

Mozdulni próbálok, nem megy. Nagyon félek. Emlékszem mindenre, ami történt, de továbbra sem értek semmit: életem harminc éve során racionális világképet építettem fel magamban, ebbe az ufók, szellemek, egyéb parajelenségek egyszerűen nem férnek bele. Talán ha nem kerülöm el nagy ívben ezeket a témákat, nem lennék ennyire tanácstalan. Az emberi természet sajátossága ugyanis, hogy az ismeretlentől képes a legjobban rettegni…

Hirtelen mozgásra figyelek fel a bal oldalamon – a csőlátásomnak köszönhetően inkább érzem, mint látom, hogy valaki elindult felém. Most már látom. Szinte albínószőke, nagyon magas – talán két és fél méter lehet – férfialak. Halottsápadt, rendkívül ráncos arca iszonyatot kelt bennem mindaddig, míg meg nem pillantom a szemét, amely a doktoréhoz hasonlóan csoda-kék. Tekintetét rám szegezi, és félelmem egy csapásra elmúlik. A hang, amelyet „meghallok”, úgy szól a fejemben, mintha sztereó fejhallgatót viselnék: valahol bent, mélyen a koponyámban.

– Nincs mitől félned. Ami veled történik, az egy folyamat. Nem lesz könnyű megértened, feldolgoznod, de segítünk. Kiválasztottunk, hiszen genetikailag tökéletesen egészséges vagy.

Amikor ezt mondja, képek kezdenek leperegni az agyamban: a rendelőbeli különös vizsgálóberendezés, a mozdulatok, amelyekkel a titokzatos orvos a hasamon irányítja az „ultrahang” bezselézett fejét – és egyszerre a magyarázat is érkezik.

– A kis szerkezet eltávolította a bőröd legfelső hámrétegét, ezek a DNS-minták a zselé anyagával összekeveredve konzerválódtak. Lefuttattuk a saját tesztünket, majd miután alkalmasnak minősült a tőled nyert minta, a DNS spirálodat kombináltuk egy általunk tökéletesítettel, amely egy több faj tulajdonságait tartalmazó úgymond „keverék”. Az eredmény… Nos azt majd meglátod.

 A szőke férfi eltávolodik, már nem látom tisztán – a nyakam nem fordul, a fejemet nem tudom mozdítani, hasonlóan testem többi részéhez –, de megpillantok egy éles, izzó vas-vörös fénysugarat közelíteni a koponyám, egészen pontosan a szemem felé. Sem ordítani, sem a fejemet elrántani nem tudom. Fájdalmat nem okoz a fény, csak valami különös zsongást, zsibbadást a fejemben, ettől lassan elúszom a semmibe.

 Mivel továbbra is csak lebegek mozdulatlanul, fejem felett a csodálatos mennyezetet bámulom. Szerkezete prizmaszerű: attól függően, hogy a fény hogyan esik rá, folyamatosan változni látszik. A csőlátás szűnik, már nagyobb teret vagyok képes élesen belátni. Az agyam kicsit furcsa: képek, gondolatok, érzetek kavarognak benne, mintha valaki résnyire nyitott volna egy kaput, ami eddig zárva volt. Nem tudom, mennyi idő telt el, mióta itt vagyok, de vannak állandó mozzanatok.

A szőke férfi – akire már úgy gondolok, mint egyre az enyémek közül – rendszeresen megjelenik. Néha mások is vannak vele: szőkék; különös, de a maguk nemében szépséges humanoid lények; néha alacsony, nagyfejű és nagy szemű, alacsony kis szürke teremtmények, de legtöbbször egyedül jön. Úgy vélem, ő a felelőse a projektnek, amelynek részesévé váltam. Már nemcsak ő tud hangok nélkül „szólni” hozzám, én is képes vagyok tudatilag megszólítani őt. Sok mindenről beszélgetünk így, de ő képes még valamire, amire egyelőre én még nem: elméjét pajzs mögé rejti, így arról, ami velem történik, csak annyit tudhatok meg, amennyit ő jónak lát.

– Nem kaphatsz több információt, mint amit egyszerre fel tudsz dolgozni. Ebben segít a vörös fény: agyadnak eddig kód által zárt területein oldja fel fokozatosan a blokkot. De ez egy lassú folyamat: ha hirtelen történne, megtébolyodnál a számodra feldolgozhatatlan mennyiségű és szintű információhalmaz hatására.

Mesél viszont a korábbi projektekről, amelyek sikertelenül zárultak: a dinoszauruszok; Atlantisz népe; az ember; mind-mind balul sikerült kísérlet volt csupán. Ám most – állítja – biztosak a sikerben. Az eredmények önmagukért beszélnek.

Ahogy nyílik a tudatom, egyre inkább kíváncsivá válok, vajon mi köze volt a DNS-eimnek ehhez az egészhez. Addig nyaggatom, míg végül beadja a derekát.

– Legyen. Most már úgy vélem, megláthatod.

Kezét felém nyújtja, és megérinti a homlokomat. – Hunyd le a szemed – kéri. Megteszem, s hirtelen különös módon kezdek látni: elmémben a saját szemem által közvetített képek eltűnnek, ám a tudati kapcsolat segítségével a lezárt szemhéjam mögött újak jelennek meg: azok, amelyeket ő lát. És amelyekre csak egyetlen szó illik: iszonyat.

Egy hengerben, sárgásan opalizáló folyadékban látom magam – azaz csak azt, ami maradt –, és ami egyszer talán lesz belőlem. A látvány – amelynek az emberi anatómiához vajmi kevés köze van – sokkoló. Csak a koponyám ép, a testem többi részéből a puszta csontváz látszik – és ami köré épül.

– Ez az eljárás lényege. Ezért volt szükség a DNS-spirálra, amit némileg módosítottunk, így építjük újra molekuláról molekulára a testedet. A váz megmaradt – a lágy szöveteket egy speciális folyadékban egyszerűen leoldottuk –, ahogyan a koponya is, hiszen az evolúció bebizonyította: ez a legéletképesebb forma a Földhöz hasonló adottságokkal rendelkező bolygón. De az új test, amely köré épül, az új szervek, már tökéletessé tesznek titeket.

– Mennyi idő ez?

Bár arcizmai nem mozdulnak, a mosolya – amelyet egyszerűen érzékelek – nyilvánvaló.

– Az idő relatív. Itt egy ilyen folyamat hét időegységet vesz igénybe. Ez nálatok körülbelül fél évnek felel meg, a ti időegységeitekkel mérve. Most a harmadik fázisban vagy, mondhatni az elején. De mire a végére érsz, már nem lesznek kérdéseid. Az elmédbe beiktatott blokkok megszűnnek.

– De ha az embert is ti teremtettétek, akkor mi szükség volt a blokkokra? Miért nem használhattuk ki agyunk teljes kapacitását?

– Amikor megteremtettünk titeket, kihasználhattátok. Vagy elhitted a hazugságokat a korai ember „primitívségéről”, csak azért, mert nem ismerte a technológiát, a természettel harmóniában élt, annak részeként? Elárulom, ez volt a cél. A delfinek sem használnak eszközt. Ők az óceánok uralkodó intelligens faja, ahogy az ember a szárazföldé volt. Ám az ember esetében sajnos volt egy rizikófaktor, amelyet akkor még nem tudtunk kiküszöbölni: az erőszakra hajlamosító gén. Nem tudtuk, mire számítsunk, ezért építettük be a blokkrendszert. Később bebizonyosodott, milyen jól tettük… A gén erősebbnek bizonyult, mint a létprogram: sajnos egy idő után egyszerűen átvette a hatalmat. Az ember már nem létezni akart, nem a boldogságra vágyott, hanem uralkodni, és ehhez pusztítania kellett.

A folyamat ettől kezdve automatikus volt. Ahogyan erősödött ez a gén, úgy kerültek blokk alá az olyan képességek, mint pl. a telepátia. Képzeld el, mi lenne az eredménye, ha az emberiség a mostani állapotában képes lenne ezt használni! Vagy a teremtő funkció. Az emberi agy képes a gondolatokat materializálni. Mi lenne, ha bárki arra gondolna, hogy az ellensége holtan esik össze? Ez a képesség is blokk alá került. Ahogyan a gravitáció legyőzése, valamint az, hogy szabadon járjatok-keljetek a világok között. Akikben az erőszakgén hatása gyengébb, azok még képesek átjutni időnként ezeken a kapukon, általában álmukban, épp ezért senki nem gondolná – gyakran ők maguk sem –, hogy amit megéltek, valóság. Vannak, akiknek különös megérzéseik vannak, illetve szinte belelátnak a többi ember tudatába. Ők életképesek, de a társadalom lassan egyre inkább kiveti őket magából, ezért nincs jövőjük. Az emberek jelentős hányadánál azonban már csak az alapfunkciók működnek – létfenntartás, fajfenntartás –, de ha az erőszakgén ilyen sebességgel erősödik, ezek is felmondják a szolgálatot, és akkor az emberiség elpusztul.

Már tudom, az erőszakgént ezúttal teljesen kiiktatták: nem maradhatott elvarratlan szál, hiszen a projekt sikere vagy bukása múlhat rajta.

Hirtelen a falon kívül egy lányra leszek figyelmes, aki megszállottan vonaglik, hangja sikoltás a fejemben:

– Nem akarok visszamenni, kérlek, könyörgöm, hadd maradjak veletek! Megteszek bármit, kísérletezhettek rajtam, csak ne küldjetek vissza!

Váratlanul összeesik, mint akit letaglóztak, hangja elhal, már csak az iszonya és rettegése visszhangzik a koponyámban.

Két kis szürke idegen jelenik meg, elviszik. Ismét képek peregnek a szemem előtt.

 Az eszméletlen lányt egy asztalra helyezik, oldalt fekszik, magzati pózban. Koponyájára vakító zöld fénysugár vetül: nyomán a bőr és a csont áttetszővé válik. Korrigálják a hibát. Most már tudom, mi a hiba. Ekkor a képek eltűnnek. Soha többé nem látom viszont a szőke lányt, de tudom, ő már az új fajhoz tartozik. Ahová nemsokára én is fogok.

Telnek az időegységek, új testem már majdnem kész van, csak az utolsó simítások vannak hátra. A vörös fénykezelést is megkapom rendszeresen, állítólag már csak két kód maradt, ami feloldásra vár, de már nem vagyok kíváncsi rá, mi lesz a meglepetés. Sok mindent tudok, értek döbbenetes felfedezések, ám ezek ereje egyre kisebb lett, végül teljesen elenyészett.

Lassan elérkezik a visszatérés ideje: már csak a bőröm hiányos itt-ott, új szerveim teljesen kifejlődtek. Volt olyan, amitől „meg kellett válnom”: többé nem lesz rá szükségem, helyüket újak foglalták el, amelyeknek működését még csak elméletben ismerem.

És kész.

 Végül is külsőre teljesen olyan vagyok, mint korábban, csak a szemem lett kék, és a bőrszínem változott meg némiképp: erősebb fényben kissé csillámos hatása van, tudom, ez a sajátos bőrszerkezetnek köszönhető.

– Sakktáblaszerűen elhelyezkedő hámsejtek – magyarázta előző nap szőke mentorom, akinek nevét most már ki tudom ejteni, a mi nyelvünkön talán leginkább az Odin névhez lehetne hasonlítani. – A fekete mezőnek megfelelő sejt a napenergiát hasznosítja. A fehérnek megfelelő pedig azt a világűrből korlátlanul nyerhetőt, amelyet az ember meglepően találékonyan kozmikus energiának hív, noha igazán még a létéről sincs meggyőződve.

– Így nincs szükségünk fizikai táplálékra – fejezem be a gondolatmenetet, majd levonom a konzekvenciát:

– Ezért nincs szükség emésztő- és kiválasztó szervekre. Zseniális.

– A homo sapiens hamarosan eltűnik a bolygóról, és ti már nem fogjátok tovább pusztítani sem élelmezési, sem egyéb okból. Hiszen megszabadítva a blokkoktól, elmétek erejével bármit megteremthettek magatoknak. Képesek lesztek felfedezni és használni a világok közötti átjárókat: megszűnik számotokra a tér és az idő. A többire is hamarosan rájössz majd.

 Hát visszatértem. „Fél év” alatt szinte semmi nem változott: akik megemlítik – kevesen vannak –, hogy sokáig voltam távol, azoknak azt mondom: utaztam. Még csak nem is hazudok.

Karl és Mary boltja is olyan, mint volt: a vezetékek még mindig zárlatosak, de egy apró gondolati ráhangolódással képes vagyok helyrehozni a hibát.

Hiszen az új fajhoz tartozom, amely előtt nincs akadály. Hogy az ár megérte-e, már nincs módom eldönteni. Hogy sajnálnám-e, vagy hálás lennék, soha sem fogom megtudni: semmiféle érzelemre nem vagyok képes.

Az erőszak génje ugyanis ugyanaz, amely az érzelmekért felel.