- Tisztelt bíróság, tisztelt esküdtszék! – kezdte beszédét a formálisan udvarias megszólításokkal a magas, szőke ügyész.

- Engedjék meg, hogy ismertessem a vádat, amelynek súlyossága mellett – mint önök is mindannyian látni fogják – eltörpül minden eddig, e falak között tárgyalt ügy hordereje.

- Ügyész úr, ossza meg hát velünk is e szívszorítóan megdöbbentő, a világ fennállása óta példa nélkül álló eset részleteit! - kérte az alacsony, feltűnően szürkés bőrű bíró. Az impozáns megjelenésű vádló a vádlottak padja felé fordult, ahol azonban nem ült senki. A bűnös helye üresen állt…

- A vádlott – közösségünkben elfoglalt státusza miatt - nem lehet jelen, védelmét – bűnének égbekiáltó súlyossága miatt – senki nem vállalta.

- Nos, akkor belekezdenék a vád ismertetésébe, ha megengedik, egészen a kezdetekig visszanyúlva, hogy érthetőek legyenek az összefüggések.

- A vádlott néhány millió évvel ezelőtt beleszeretett védencembe – a felperesbe -, és élettársi kapcsolatra léptek, amely hosszú évezredekig rendkívül jól működött. A vádlott boldog volt gazdag társa oldalán, aki megadott neki mindent, amit csak megkívánt: ételt, italt, ruhát, még az ékszereket sem sajnálta szeretett választottjától. Úgy tűnt, minden csodálatos, aki láthatta mindezt, azt hihette, a Paradicsomban jár, hiszen egyetértést, szeretetet, tiszteletet tapasztalt. 

Hogy mikor változott meg a kapcsolat jellege, ma már kideríthetetlen. De megváltozott, méghozzá drasztikusan. Az egyik fél – aki szegényen, éhezve, pőrén lépett e kapcsolatba – természetesen mindannyian tudjuk, hogy a vádlottról van szó -, látva társa önzetlenségét, nagylelkűségét, gazdagságát, egyre mohóbb lett, egyre többet akart. Olyasmit, amire nem volt szüksége – egy ruha helyett sokat, annyi ennivaló helyett, amitől mindig jóllakottnak érezhette magát, annyit, hogy mesterségesen, a társa kizárására emelt falak mögött felhalmozhassa. És ez a folyamat egyre gyorsabbá vált, ahogy a vádlott hízott, gyarapodott, vagyonosabb lett. És egy napon a társ – ő, aki befogadta, életben tartotta, kényeztette - azt vette észre, hogy az életére törnek. Lassan, megfontoltan, módszeresen kezdte elpusztítani az, aki egykor hálás volt adományaiért. Elkeseredetten látta, hogy az általa szeretett lény isteneket választott magának – már őket tisztelte, tőlük várta, hogy etessék, ruházzák; tetteiért a felelősséget is rájuk hárította. És ami a legriasztóbb volt, nevükben iszonyatos öncsonkításba kezdett. A gazdag társ reménykedett. Talán, ha pártfogoltja kiábrándul az új, hamis eszményképből – hiszen új bálványának rövid, boldog időszakokat, ám rengeteg sebet, fájdalmat, kiábrándulást köszönhetett. Talán egyszer megunja, és visszatér hozzám, akitől csupa jót és szépet kapott - gondolta.

Nem érzett haragot. Bármikor visszafogadta volna a tévelygőt, ám az lassan teljesen kifordult önmagából. Elfordult az általa teremtett szellemi lényektől, és megint új bálványt teremtett, amelyet úgy hívtak: pénz. És ekkor kezdődött el az a folyamat, amelynek eredménye a mai vád lett: a legsúlyosabb vád, amely e falak között valaha megtárgyalásra került.

Az esküdtszék és a bíró is hallgatott, így az ügyész folytatta.

- Védencemet előbb csak óvatosan mérgezték, később a vádlott már nem is leplezte szándékát. Bár a jobbik énje – talán nevezzük lelkiismeretnek – időnként lázadni kezdett, ezeket a hangokat gyorsan és drasztikusan elnyomta magában, és folytatta bűnös tevékenységét. A méreg csak az egyik volt aljas eszközeinek tárházában. A belső pusztítással párhuzamosan külsőleg is sérüléseket kezdett okozni valaha szeretett társának. Előbb felszínes sérüléseket, később olyannyira elragadta a mohóság, hogy iszonyatos mészárlásba kezdett – tevékenységét még akkor sem hagyta abba, amikor védencem már számtalan, külön-külön is halálos sebből vérzett – és aki most haláltusáját vívja magára hagyatva, csalódva, kiábrándultan.

- Épp ezért – a bűnök súlyosságára való tekintettel, kérem a tisztelt esküdtszéket, hogy a vádlott esetében a legsúlyosabb büntetést, a halálbüntetést szabják ki. Mielőtt befejezném beszédemet, néhány bizonyítékot is bemutatnék…

A döbbent, lelke mélyéig felkavart esküdtszék visszavonult tanácskozni, ott hagyva a könnyező bírót, akinek szíve kis híján megszakadt a borzalmas tettek bizonyítékainak láttán.

Nem telt el sok idő, s az esküdtek visszatértek. A sokféle arcon egyetlen dolog volt közös: az elszántság.

- Meghozta az esküdtszék a döntést? – tette fel a bíró a szokásos kérdést.

- Igen, mélyen tisztelt bíróság.

- Halljuk hát!

- Az esküdtszék a vádlottat – leánykori nevén Homo Sapiens - bűnösnek találta különös kegyetlenséggel, aljas indokkal, előre megfontoltan, nyereségvágyból elkövetett gyilkosság bűntettében, amelyet a Föld bolygó ellen követett el. Az ítélet halál.

A néma csendet egy pisszenés sem szakította meg. Mindannyian tisztában voltak döntésük súlyával, ám azzal is, hogy nem volt más választásuk.

Az ügyész – magas, két méter feletti magasságú férfi – a termet határoló falak felé tekintett, amelyen túl a kozmosz végtelen csillagóceánja látszott.

- Mindegyik egy világ – gondolta. - Élő, vagy valaha élt, de legyen bár halott is, ők, a kozmikus bíróság, felelősséggel tartoznak feléjük és tisztelettel irántuk, hisz az Univerzumot benépesítő számtalan faj szülőbolygóiról van szó…

Talán sikerül az agyonkínzott Földet megmenteni – és az újra része lehet a csodák világának.

Mert a magas szőke ügyész az Epszilon Eridani rendszerből még hitt a csodákban…