A Szilva utcai ABC parkolójában Koblász Ottó bácsi csendes eltökéltséggel ült a Renault Thália gépkocsi kormányánál. Ami azt illeti, Koblász bácsi mindig eltökélten, érzelmeiben visszafogottan ült, állt, feküdt, jött, vagy ment napszaktól és egyéb szükségszerűségektől függően. A gépjárműről megjegyzendő, hogy nem részletre vásárolt darab, inkább megfontoltan beszerzett, előírás szerint szervizelt autó, amelynek a kormányát egyetlen sofőr koptatta, aki soha nem ment hetvennél többet. Koblász bácsi ugyanis nem érzett semmilyen közösséget a mögötte hisztérikusan manőverező hebehurgyákkal, akiket vad, üzemanyag pocsékoló barbároknak tartott. Ő egyébként is igen kevés utazást vállalt, néhányszor a postára, néhányszor a nagyáruházhoz, így hát felesleges konfliktusok sem adódtak megtervezett életében. Sok a férfi dolga, ezt vallotta, a nő pedig alázattal segítsen! Koblászné Aranka is ezen elvek szerint élte napjait Ottó árnyékában. Még akkor is, ha az ínas, vékony öregember valós árnyéka csupán napórányi vonást rajzolt az idős asszony fatörzs termetére, még úgy is, ha ez csak egy allegórikus árnyék volt.

  Koblász Ottóhoz igazítani lehetett volna a világóra-szerver atomóráját; ilyenkor vásárolni szoktak, vagyis az asszony ment be a közértbe, tizenegyre pedig hazaértek, hogy pontosan fél egyre a családfő asztalán legyen az ebéd. Ottó bácsi semmit sem tűrt nehezebben, mint a fegyelmezetlenséget. Az a mérhetetlen lenézés, amit ez a derék ember az időherdálókkal szemben táplált, néha kiutat talált egy műfogsora között kipréselt ejnyével együtt. Mint amikor a kocsiból látnia kellett a lila kabátos asszonyságot megjelenni, mindig más időpontban, és a lakótelep másik utcája felől. Olyan is előfordult, hogy az a nő mobiltelefonozott, ami Koblász bácsi szerint a költekezés csimborasszója. Még azt is feltételezte, hogy az idegen nő mindig más árfekvésű, más gyártótól származó ételeket vásárol! Ebbe bele sem akart gondolni, hiszen ők évtizedek óta egyféle felvágottat szereztek be, és a zacskós tejet őnála nem válthatta fel semmiféle dobozba töltött permeábulum.

  A feleség késett. Ilyen utoljára akkor fordult elő, amikor áramszünet volt a környéken, és a vásárlók közül egyedül Aranka nem adta fel a pénztárnál elfoglalt pozícióját. Koblász bácsi akkor nagy berzenkedve bement érte, és engedélyezte a rendkívüli visszavonulást, csak azért állt helyre a béke.

  Talán kólát és chipset vásárló fiatalok tartják fel, vagy – ami rosszabb – elfogyott a sertés párizsi! Koblász bácsi egy kissé lehunyta a szemét, és hogy megnyugtassa idegrendszerét; kenőmájasra gondolt, a sok évtizede megszokott Gyulai májkrém megbízható állagára. Sikerült is, a jól ismert ízeket felidézve virtuálkulináris élményben részesítette magát. Semmikor nem mosolygott, de egy kis vidámságféle ettől azért beköltözött az utastérbe, amikor kinyílt a gépkocsi hátsó ajtaja. Oda szokta Aranka a vásárolt árut behelyezni az ülésre. A jókedv kiszállt, az asszony termetes teste pedig az első ajtón bemászni készült.

  – Nem megengedhető – kezdte a bácsi megfedni Arankát –, hogy felboruljon a napirend.

  Az asszony behúzta a fejét, és nem Aranka volt.

  Vagyis úgy viselkedett, és ugyanolyan alázatosan tűrte a letolást, de Koblász Ottónak döbbenten kellett szemlélnie egy idegen arcot.

  – Aranka?

  Az asszony, azt gondolva, hogy lebukott, amiért a lila kabátos nővel a közértben titkos beszélgetést folytatott, és azt sejtve, hogy annak lehet a neve Aranka, megszeppenve így szólt:

  – Igen, ez a neve, de nem szokok ám leállni vele sokáig beszélni! Ha akarod, el is fogom kerülni!

  Koblász bácsi egyre csak küzdött, hogy a világa az a biztonságos, kiszámítható hely maradjon, mint amilyen eddig a percig volt. Amíg be nem szállt ez a nő, aki Arankaként viselkedik, mégis más az arca, máshol vannak rajta a bibircsókok és a ráncok. Más a hangja. Ő persze sohasem figyelte meg a feleségét a kelleténél jobban, na de mindig elfogadta tényként, hogy az ő asszonya, egy Aranka, egy engedelmes és megbízható Koblászné. Ez meg ki? Láthatóan kétsége nincs afelől a nőnek, hogy az ő felesége, rutinosan tette be a csomagokat, és indulna haza.

  Koblász Ottó húrjai remegtek. A szimbolikus, az életének pengetős hangszerén feszülő húrok, valamint a dimenzióváltásokért felelős quantumfizikai húrjai. Ezek quarkmilliónyian rezegtek, a bácsi, és a Szilva utcai parkoló minden metszetében, bár az idős ember semmit sem tudott a létezésükről, és senki sem ebben a dimenzióban.

 Ekkor Ottó bácsi körbekémlelt, előrehajolt a műszerfalra, úgy kukucskált kifele a szélvédőn keresztül, hátha valahol, a talajon, a házak falán, vagy az őszi fákon megpillanthatja Arankát. Nem mert még a mellette ülő nőre nézni, a betontájat fürkészve óvatosan kérdezte:

  – Ha nem Aranka vagy, akkor ki?

  – Hát Edit, ki lennék? – mondta a csodálkozástól kerek szemmel az asszony. Bár furcsának tartotta a kérdést, de hogy nem kap több szidalmat a közértbeli felesleges csacsogásért azzal az Arankával, megkönnyebbüléssel töltötte el. Ezért túl is játszotta a csodálkozást, miközben ő sem mert a férjére nézni. Ok nélkül, vagy ha nem szólította, úgysem nézett rá soha.

  Koblász Ottó nem hagyta, hogy elsodorja ez az ismeretlen félsz, jókora lelki vasmacskát dobott a valóság iszapjába, az általa igaziként ismert valóságéba. Torkát köszörülte, ennyi individuális hangeffekt vállalhatónak tűnt ebben a nehéz helyzetben.

  – Krrr. Kröhm! Szóval, friss májkrémet kaptál?

  – Persze – sietett Edit a megnyugtató válasszal. – Húsz dekát, pedig megint többet akartak rámsózni, de odafigyeltem!

  – Akkor rendben…Edit.

  Koblász Ottó bácsi gyújtást adott, és pontosan azzal a megnyugtatóan óvatos, közlekedésbiztonsági rutinnal hajtott ki a parkolóból, amivel máskor is halálra bosszantotta az olyan tempósabb sofőröket, mint azt a BMW-st is, aki éppen ekkor szeretett volna behajtani.

  A férfi szitkozódva várta, hogy a mazsola indexelve álljon az elsőbbségadás táblánál, gyakorlatilag minden száz méterről látszó gépjárművet bevárva. Amikor a vén tróger kihajtott, mérgében nagy gázt adva majdnem elsodorta azt a lila kabátos, idős nőt, aki szoborként állt az ABC előtti járdától méternyire a parkoló betonján. Az asszony üveges szemmel mormolt valamit, és csak nagyon lassan tért magához a BMW dudájától.

  – Aranka, az vagyok, Aranka ­– mondogatta a rádudáló autóssal nem is törődve, aztán lassan elindult hazafele.

  Gépiesen nyúlt a mobiljáért, hogy felhívja az unokáját, de ez egyszer úgy érezte, hogy nem helyénvaló annyit telefonálni a drága hálózaton. Majd otthon megkérdezi, de előbb odateszi az ebédet, mert fél egyre el akart készülni vele.