– A kutyafáját! – mormogtam, mert beütöttem a lábamat. Ezer hang ismételte, különböző nyelveken, miközben én mindet megértettem.

Hogyne értettem volna, mikor már hónapok óta ismételgették a hangok a gondolataimat. Attól függetlenül, hogy kimondtam–e, vagy sem. Volt amelyik a macska fáját említette, és egy kiáltásban a lovat véltem felfedezni angolul.

Már megjártam a problémámmal az ideggyógyászatot is, ahol semmilyen elváltozást nem diagnosztizáltak. Hiába magyaráztam és hiába mondták a fejemben visszhangzó akárkik buzgón utánam a panaszokat, a doki csak engem hallott és fel is írt antidepresszáns gyógyszereket.

– Próbáljunk beszélgetni – mondtam, pedig hülyén nézhettem ki a hegyoldalban, befele néző tekintettel, egy láthatatlan személy felé gesztikulálva.

Akkoriban elkerültem az embereket, szabadságot vettem ki és egész nap kirándultam a hegyekben, de a belső hangok jöttek velem. Gondolom nem a természetjárást kedvelték, csak az én társaságomat.

– Próbáljunk... beszélgetés... – ismételték. Női és férfihangok vegyesen.

– Figyeljetek srácok!

– Srácok, figyelj, srác,...

– Mindig is erős mentális alkatom volt – magyaráztam, miközben gépiesen másztam felfelé az erdő aljnövényzetében, kiálló gyökereket kerülgetve. – Nem tudom, hogy kik, vagy mik vagytok, de ez így nem mehet tovább!

Csak egy hangot szerettem volna, egy suttogó hangocskát, aki nem ismételget, hanem válaszol. Éreztem az utánzók személyiségét, bizonyos voltam benne, hogy tudna valaki válaszolni, ha akarna. Akkor elkezdődhetne egy párbeszéd, és talán együtt megoldanánk ezt a kínos helyzetet.

– Én már nézlek egy ideje – szólt végre egy kellemes női hang.

Annyira megörültem neki!

És annyira el is szomorodtam a következő pillanatban, mert egy túrakabátos, fiatal nőt láttam kihajolni a következő fa mögül. Ő szólt, csak annyira elmerültem magamban, hogy észre sem vettem. Mióta figyelhet?

– Mióta figyelsz? – szegeztem neki udvariatlanul a kérdést.

– Hát, kábé két hónapja – felelte.

– Hogy... – hápogtam, még a kórusban érkező ismétléssel sem törődve.

– Mindegy, a lényeg az, hogy ideje volt jelentkeznem. Kiálltad a próbát, tudod? Előtted már sokan elbuktak.

– Ez valami próba? Mi folyik itt? Bennem...

– Folyik, itt, bennem – ismételgették albérlőim.

– Gyere, ülj ide mellém – mondta. – Mi erős embereket kerestünk, hogy kihordják az új lelkeket. Világszerte próbálkoztunk férfiak és nők ezreivel, és nem sokan tudták teljesíteni a küldetésüket. Megérdemled, hogy elmagyarázzak mindent!

Nőtt bennem a feszültség, az agyam valami nagy méltánytalanságot sejtett. Az igazságérzet – ami az ego malterja – is kezdett volna lázadozni, viszont a lány annyira jól nézett ki, a magyarázat pedig olyan nagyon kellett, hogy nyugton maradtam.

– Az aranykor elkezdődött, vagyis az emberek – az embereket tudományos távolságtartással mondta – részben megmenekültek az isteni haragtól. De még mindig tömeges a romlott lelkek aránya a populációtokban. Ezeket mielőbb ki kell cserélnünk! A szakramentális mezőből nem hozhatjuk le őket egyből, karanténban kell eltölteniük egy kis időt. Csakis jólelkű, kedves emberekben tárolhatjuk el a friss entitásokat, ugyanakkor az emberi elme nagyon érzékeny az ilyesféle változásokra. Tudod, ezek a lelkek szeretnek fecsegni, de mivel még nem sokat tudnak erről a világról, marad nekik az ismételgetés.

– Igen, ezt tudom – mondtam és érdekes módon, mintha a lány jelenlétében megnyugodtak volna, a belső hangok csak egészen halkan és szórványosan utánozgattak.

– Most elmondom, hogy mi a feladatod! – A nő, mint aki parancsnoki eligazítást tart ismertette a tennivalóimat.           

***

Minden kapu megnyílt előttem. A célszemélyek, mintha megszállottan kívánták volna a velem való találkozást, gyakorlatilag egy-két telefonhívással bárkihez eljutottam.

A lélekhordozók közül nekem kellett a miniszterelnököt és a pártjának több funkcionáriusát is meglátogatnom, ezzel párhuzamosan  a többiek minisztereket, a nemzeti médiumok igazgatóit és bankárokat kerestek fel. Összehangolt akció volt, a jó szervezést el is várhattuk az égi hatalmaktól.

Első utam értelemszerűen Doktor Bánhoz vezetett. A nemzet első emberéhez, aki ebben a szerepkörében, minden retorikai képessége ellenére már leszerepelt, de akit régi választói nem távolíthattak már el, mert törvénymódosításaival bebetonozta magát. Engem viszont, a tanácsadói legnagyobb döbbenetére azonnal, és négyszemközt fogadott.

– Úgy éreztem, hogy rögtön találkoznunk kell, ezért mellőztük a szokásos kihallgatás formaságait. Miben segíthetek polgártársam?

– Miniszterelnök úr, biztos, hogy senki sem hallgatja a beszélgetésünket? – kérdeztem aggodalmasan. A lelkek izgatottan zajongtak.

– Hah, dejszen én vagyok a terrorelhárítás tábornoka is! Senki sem hallgathat le engem! Én viszont mindent hallok – tette hozzá kacsintva és odaintett magához, az asztal másik oldalára.

Egyetlen óriási, érintőképernyő tárult fel az elnöki asztal mögött a halkan szétcsúszó bútorajtók mögül. Boldogan mutatta a titokzatos szoftvert, amiről elsőre kiderült, hogy a hírszerzés parancsnoki programja.

– Kire kíváncsi drága barátom? Mondjon egy nevet!

– Tass Huba – mondtam gyerekkori barátomat, mire Doktor Bán a virtuális billentyűzeten begépelte a nevet.

A gépnek nem kellett tucatnyi adat közül mazsoláznia, ilyen ritka névvel egyből megvolt a barátom.

Láttam Huba fejét oldalról, egy másik képkockában pedig elölről. Elmosolyodtam, mert a szokásos módon ráncolta magas homlokát, miközben Irmával, a párjával beszélgetett. Rengeteg adat, testhőmérsékleti és életfunkciókat jelölő karakterek íródtak ki mellette és egy kis mezőben „rendszerhűség” cím alatt egy számsor a lojalitását is mutatta. Huba esetében ez egy negatív szám volt.

– Nézzük, hogy mit is mond ez az "alig polgár"! – A miniszterelnök gyermeki mosollyal kapcsolta be a hangot.

– Nagyon aggódom Tamiért! – Rólam beszélt Irmával. – Mintha nem önmaga lenne. Testileg rendben van a krapek, de mindig befelé figyel és kerüli a társaságomat.

– A gondolatait is meg tudom mutatni! – lelkesedett Doktor Bán.

Újabb billentyűkombinációval megnyitott egy ablakot, amin szinte szóról-szóra Huba kimondott szavai voltak leírva.

    – Nocsak! – csodálkozott a haza első embere. – Ez az ember ugyanazt mondja, mint amit gondol, de valószínűbb, hogy programhibával állunk szemben...       
    Én nem osztoztam ilyen irányú aggodalmaiban, hanem kihasználva a testi közelséget, megkezdtem a lélek átadását.        
    A vállára tettem a kezemet és elcsendesítettem a gondolataimat. Az égi összekötőm, a lány az erdőből jól felkészített, miután egy bennem várakozó entitás átszökkent a miniszterelnök testébe, gyorsan hátra ugrottam, hogy a távozó romlott lélek nehogy belém akarjon költözni.
     Nagy szél sepert végig a szobán, nyögés hallatszott és a sarokban álló fikusz levelei görcsös rángatózásba kezdetek. Mikor ez a szobai vihar elhalt és a növény is újra mozdulatlanná vált, a miniszterelnök újra kihúzta a fotelben összeroskadt testét és rám nézett.  
    – Köszönöm! – mondta. Arcának vonásai fiatalabbak lettek, orra kiegyenesedett, ajkán már nem az a csibészes mosoly kunkorodott, hanem őszinte, szeretetteli öröm.      
    – Szívesen – mondtam és a fejemben rengeteg izgatott hang ismételte.
    Mindketten szánakozva pillantottunk a fikuszra, Doktor Bán új testére.           
   – Azért néha majd locsolja!           
   – Úgy lesz! – búcsúzott.

***

A lelkek cseréje néhány hét alatt világszerte lezajlott.

Csuda jó érzés volt az elit új tagjai között felismernem az én lelkeimet. Ők ezt-azt ellestek tőlem a kényszerű összezártság heteiben. Bizonyos jellemvonásaimat ugyanis rendre megláttam a miniszterelnökben és más közszereplőkben.

Na persze nem ezért, de hatalmas fejlődésnek indultunk!

Többé már nem a szegénység fenntartását pénzelték a nyugati államok, hanem a népességszabályozásra költöttek szinte minden eurót és dollárt. Még csak pár hónap telt el a lélekcserék óta és máris egy kedvesebb, szelídebb világban éltünk.

Talán még magányosnak is érezhettem volna magamat, mivel a fejemben immár egyedül laktam, de nem így lett, hanem e helyett a szeretetnek és a szerelemnek új dimenzióit tapasztalhattam meg Hémerával együtt. A gyönyörű erdei barátnőmmel, aki már a küldetésem első napján visszatért hozzám.

Kezdetben csak egy józsefvárosi albérletben rendeztük be szerelmi fészkünket. Isteni származása ellenére kibékült a Bérkocsis utcával. S még hosszabb távon is megtervezte az életünket, hiszen a változásokat nem csak beindítania, hanem felügyelnie is kellett. Gyanítottam, hogy én mellette öregszem majd meg, talán az én életem hosszához igazítja földi, megfigyelői pályafutását.

Hogy nem önerőből értünk el idáig? Ez már mellékes, mert az aranykor megkezdődött!