Pipere Jancsi, a Fehér király legkisebbik fia már alig várta, hogy mind a két bátyja megházasodjon, és elhagyja a palotát. Amikor a középső testvére lakodalmáról az utolsó vendég is távozott, felöltötte bársonyködmönét–fél óráig bíbelődött az aranyos sujtások rendezgetésével–megfésülködött, odaállt az öreg király elé, kihúzta magát, és így szólt:

– Édesapám, itt az ideje, hogy elinduljak szerencsét próbálni!

Az idős uralkodó megcsóválta a fejét, és felsóhajtott:

– Aztán hová mennél, mihez kezdenél? Zavaros világot élünk mostanság, a palotán kívül mindenhol veszély fenyeget!

Való igaz, hogy abban az évben betörtek a trollok a birodalomba, szétzilálták a megfékezésükre küldött hadsereget, és alig akadt már vitéz férfi a birodalomban, aki felvette volna ellenük a harcot. Ezek a szörnyek faluról falura haladtak, mindent megdézsmáltak, és olyan vadul garázdálkodtak, hogy kártevésük nyomán elszegényedett a vidék és vele a királyi udvar is. Ám Jancsit ilyen csekélységek nem tántorították el a céljától. Hetykén megrántotta a vállát, és azt mondta:

– Keresek majd egy királylányt, akit megmenthetek valamilyen szörnyetegtől. Egy óriástól, vagy egy sárkánytól… Persze, csakis gazdag királykisasszony jöhet számításba!

– Édes fiam, légy eszednél, hiszen még sosem fogtál kardot!

– Az nem számít – legyintett Jancsi, és kidüllesztette a mellét. – Tudom, mit csinálok! Csak adjon nekem két aranyat, hogy vásároljak belőle varázserőt!

Az öreg király odalépett a kincses ládához, kivette belőle a két utolsó aranyat, és a fia kezébe nyomta. Valami más is csörrent a ládában, Fehér király ezt is kivette. Ifjúkori kardja volt az, amely rozsdásan nyikorgott a hüvelyében.

– Nesze, vidd ezt is! Szerencsét hoz! – tukmálta a fiára.

Jancsi fintorgott, aztán mégis felkötötte a kardot, mert nem akarta megsérteni az apját, még akkor sem, ha gyanította, az öreg csak meg akart szabadulni az ócskavastól.

A királyfi vígan fütyörészve lépett ki a palota kapuján, és egyenesen a piac felé vette az irányt.

Táltos paripát akart vásárolni.

Hogy is mondta a múlt héten az az öregasszony? – morfondírozott. A leggöthösebb lovat kell kiválasztanom. Igen, föltétlenül egy gebére van szükségem!

A lókupecekhez érve hosszasan nézelődött, figyelte a szebbnél szebb állatok járását, hallgatta a kereskedők szavait, ahogy a nemes jószágok fogát, sörényét, testfelépítését dicsérték. Némelyik csatamén vadul nyerített, és idegesen, mintegy harcra készen toporgott. Jancsinak nem ilyenekre volt szüksége.

A karám eldugott szegletében egy girhes kanca álldogált. Ez lesz az! – dobbant nagyot Jancsi szíve.

Odasettenkedett, és lopva rá-rápillantott a jószágra. Valóban nagyon nyomorúságosan nézett ki, olybá tűnt, szörnyű betegség kínozza, és már alig áll a lábán. A királyfi egyszer-kétszer bizonytalanul elsétált előtte, és azon gondolkodott, hogyan is kezdjen hozzá a dologhoz.

– Pszt! – A hang a ló irányából jött. – Mit szerencsétlenkedsz? Gyerünk, vigyél haza!

Jancsi nem lepődött meg, mert jól emlékezett az öregasszony szavaira: a táltosok tudnak beszélni. Könnyen megalkudott a gebére–szinte ingyen odaadták neki–és hazavitte az istállóba. Jancsi útközben felszegett fejjel, peckesen lépkedett, és minduntalan megcsörrent az oldalára kötött rozsdás kard. Nemsokára a táltosom hátán fogok szárnyalni, megmentem a királylányt, és én leszek a leggazdagabb, legerősebb király az egész világon! – gondolta.

A királyi istálló üres volt, a lovászfiúk is régen elmentek, ugyanis a kiürült kincstárból nem lehetett jószágot tartani és a szolgálókat fizetni. Jancsi kénytelen-kelletlen nekigyürkőzött, és egymaga felhasogatott egy öl fát, megrakta a tüzet és később a parazsat egy kupacba hányta. Alaposan megizzadt, rettenetesen elfáradt és bánatosan nézte felhólyagosodott tenyerét. Az is felbosszantotta, hogy elszakadt a selyeminge, az udvari varrónőt pedig éppen a múlt héten bocsátották el.

Becipelte a parazsat, és a gebe elé tette.

– Egyél, komám! – rikkantotta boldogan. – Erőre kell kapnod, hogy segíts nekem szerezni egy gazdag királylányt!

A ló morcosan felhorkant.

– No, no! Mit komázol itt nekem? A becsületes nevem: Firtos kisasszony! Ezentúl így szólíts, megértetted? Hát ez meg mi? Ej, te féleszű! Vidd ki azonnal ezt a parazsat, még felgyullad az istálló!

Jancsi elsápadt, és a csodálkozástól tátva maradt a szája.

– De… de… én azt hittem, nekem úgy mondták, hogy a táltos paripák parazsat esznek!

– Lárifári! Ki tömte tele a fejed ezzel a hülyeséggel?

A kanca olyan határozottan beszélt, hogy Jancsi ijedten a vállai közé kapta a fejét.

– Jó, jó, de akkor mit hozzak neked, elnézést önnek, enni?

– Sonkát, kolbászt, szalonnát! Tíz tojást keményre főzve, hozzá egy ropogósra sült cipót! Desszertnek mézes süteményt, és leöblíteni egy hordó bort. Szedd a lábad! No, és nem bánom, tegezhetsz… – Firtos kisasszony kegyesen meglegyintette a fülét.

A királyfi eliramodott, és nemsokára visszatért a királyi éléskamra utolsó tartalékaival. Megrökönyödve nézte, ahogy a gebe jóízűen csámcsogva pillanatok alatt felfalja az ételt. Miután befejezte, kínos csönd telepedett rájuk.

– És most hogyan tovább? – kérdezte Jancsi a kikerekedett hasú jószágtól. – Mikor változol át táltos paripává? Hol vannak a szárnyaid?

– Hát, ööö… – böffentett Firtos kisasszony, és zavartan pislogott. – Nos, arra még várnod kell egy kicsit. A varázserőm még nem tért vissza teljesen, kész szerencse, hogy az éhhaláltól megmenekültem. Hanem amondó vagyok, induljunk el a vándorútra, és majd meglátod, mi történik útközben. Észrevetted, máris milyen szépen kifényesedett a szőröm, és mennyivel dúsabb lett a sörényem?

Jancsi akárhogy meresztette a szemét, csak ugyanazt a szürke, mocskos csimbókokban lógó sörényt látta. Nem akart ostobának tűnni, így beletörődötten azt felelte:

– Rendben van. Legyen, ahogy akarod.

Útnak indultak.

Mentek, mendegéltek hegyen völgyön keresztül. Jancsi kantáron vezette Firtos kisasszonyt, mert az panaszkodott, hogy nem bírná még el a királyfi súlyát, sőt, Jancsinak egy sáros gödörhöz érve le kellett terítenie előtte aranysújtásos bársonyködmönét, mert a gebe nem volt hajlandó másként továbbhaladni az úton.  

– A lábam túl pipaszár, bár mostanában úgy hallottam, ez a divatos. És a szemem… mit szólsz, milyen különleges kék színe van? Akárcsak a nyári égbolt! Ha úgy véled, nem elég csinos a tomporom, mondd csak meg, nem sértődök meg!

– De, de fölöttébb csinos – morogta a királyfi.

Istenem, csak ne beszélne ennyit!

– Ó, Jancsi, úgy elfáradtam! Elkopik a patám ezen a köves úton. Táborozzunk le, pihenjünk meg!

– Hiszen még csak az út elején vagyunk! A Kerek Erdőig sem értünk el!

– Akkor sem bírok tovább menni! – nyafogott Firtos kisasszony, és mérgesen toppantott egyet.

– Mi az, hogy nem jössz tovább? – hüledezett Jancsi. – Nem érünk rá itt ácsorogni ítéletnapig, rengeteg próbatétel vár rám! Az öregasszony legalábbis úgy mondta…

– Akkor végy a nyakadba! Na, kérlek, csak a Kerek Erdőig vigyél! Ott lesz egy nagy rét, abban nő a varázsrépa, ha azt megeszem, egyből visszatér minden varázserőm.

Jancsi csöndesen szitkozódott, de aztán a vállára vette útitársát. Összegörnyedt a súly alatt, és egyfolytában dohogott magában.  A haspók! Bárcsak ne zabált volna annyi sonkát!

A „táltos paripa” vígan elhelyezkedett a királyfi hátán, és felkiáltott:

– Gyí! 

Továbbmentek. Jancsi becsülettel cipelte a kancát egészen a Kerek Erdő széléig, ott azonban kimerülten összeroskadt. Holtfáradtan, kábultan hevert a sárban, és eszébe jutott, hogy odahaza csak a pihe-puha dunyhán tudott elaludni.

– Hé! – bökdöste a ló.

Jancsi olyan mélyen aludt, hogy meg sem hallotta.

– Nyomorúságos emberfajzatok születnek mostanság… – dünnyögte a kanca, majd morgolódva odébb lépdelt.

Amikor a királyfi másnap reggel fölébredt, megdörzsölte a szemét, és bambán maga elé meredt. Azt hitte, csak álmodta mindazt, ami korábban történt. Összecsapta a két tenyerét, mint ahogy megszokta otthon az aranyágyában, de most egyetlen szolga sem jött, hogy teljesítse a parancsait.

– Pálinkás jó reggelt! – kiáltott rá Firtos kisasszony közvetlen közelről.

Minek ordít? Megsüketülök! – gondolta kétségbeesetten Jancsi, és dühösen ökölbe szorította a kezét.  Visszanyelte az indulatát, mert jól nevelt királyfinak tartotta magát, és nem akarta megsérteni a „táltos paripát”.

– Volt egy nagynéném, aki minden reggel a napsugarakkal fésülte a sörényét, és gombatejet ivott, mert állítólag úgy szebben csengett a nyerítése. Ha engem kérdezel, egy szamár is ércesebben iázik, mint ő, hehe. Én azt hiszem, a hársfatea csiszolja igazán szépen a hangot, viszont…

– Azt mondtad, lesz itt egy rét tele varázsrépával! – vágott közbe türelmetlenül Jancsi.

– No, igen, a rét – hümmögött a kanca, és körbenézett.

Firtos kisasszony tett egy-két bizonytalan lépést keleti irányba, beleszagolt a szélbe, nyújtogatta a nyakát, aztán oldalra bökött a fejével:

– Ott van, ni, az orrunk előtt!

Gazzal benőtt földterület terpeszkedett az erdő szélétől a közeli dombig.

– Különben nem azt mondtam, hogy a rét tele van varázsrépával, hanem egyetlen egy répa van, amit meg kell találnod – fontoskodott a kanca. – Látod azt a kalyibát a fák között? Abból hozz ki ásót, kapát, gyerünk, kezdj hozzá a munkához!

Jancsi megköpdöste és összedörzsölte a tenyerét, majd nekilátott, hogy felássa a rétet. Irgalmatlanul szitkozódott magában a kemény munka miatt, és mérges pillantásokat vetett útitársára, aki ezalatt a pipacsokat szagolgatta, és álmodozva őgyelgett a fák lombjainak árnyékában.

Magasra hágott a nap, mire Jancsi az egész földterületet felásta. Se répának, se bármilyen más zöldségnek nyomát sem lelte, viszont a keze bütykös lett, a válla pedig barnára sült, merthogy az ingét még régebben levetette.

– Itt… nincs… semmi… – lihegte vérbe borult szemmel.

– Hm, ez különös – mondta Firtos kisasszony. – Talán nem is ez, hanem a domb túloldalán lévő rét volt az?

– Micsoda? – kiáltotta a királyfi, és a feje olyan vörös lett, mint az érett paradicsom.

– Talán nem ilyen vándorútra számítottál? – kérdezte csúfondárosan a kanca.

– Nem! Egyáltalán nem ilyenre! Próbatételeket akarok, táltos lovon akarok repülni a gondolatnál is sebesebben, és egy gazdag királylányt akarok!

– Fontos, hogy gazdag legyen?

– Te buta gebe, te…

– Kit neveztél te butának? – horkantott fenyegetően a ló és az egyik elülső lábával nagyot dobbantott.

A királyfi csípőre tett kézzel állt előtte, és felkészült a szócsatára, ám ekkor vadul kurjongató lovascsapat tűnt fel a domb tetején, és egyenesen Jancsiék felé vágtatott. Szedett-vetett, toprongyos társaság benyomását keltették: voltak köztük pelyhedző állú, Jancsi-formájú sihederek, és igen-igen öreg férfiak is, akik fehér szakállukat varkocsba fonva viselték. Némelyikük sisakot és vértet hordott, fegyverzetük kardból és buzogányból állt. Hamar odaértek a királyfihoz, akinek a csodálkozástól a földbe gyökerezett a lába. A szeme sarkából a minden ízében reszkető Firtos kisasszonyra pillantott, és amikor látta, hogy tőle aztán nem várhat segítséget, összeszedte a bátorságát és felkiáltott:

– El innen, haramiák! Én a Fehér király fia vagyok! Egy ujjal sem érhettek hozzám! Mellesleg olyan szegény vagyok, mint a templom egere, úgysem tudtok mit elrabolni tőlem.

A lovascsapat harsány nevetésben tört ki, egyeseknek még a könnye is kicsordult.

– Felvágták a nyelvedet, kölyök! – dörrent rá egy nagydarab, marcona kinézetű alak.

A férfi Jancsi elé ugratott, és fenyegetően meglódította a buzogányát. A királyfi félreugrott, és kihúzta hüvelyéből rozsdás kardját. Erre olyan röhögés támadt, hogy a madarak is elcsitultak, és kíváncsian figyelték az eseményeket. A marcona férfi is elmosolyodott, de aztán egy hirtelen mozdulattal kardot rántott, és ráütött Jancsi pengéjére. A régi kard azonnal kettétört, csak a markolat maradt a királyfi kezében. Jancsi elvörösödött.

– Ide hallgass, királyfi – mondta az ellenfele barátságosan, és kiköpött –, nem is vagy te olyan nyámnyila legény, gyere, csatlakozz hozzánk! Adunk neked egy rendes kardot, és a forgatására is megtanítalak!

– Nem! Útonállókkal nem szövetkezek!

– Tudd meg, hogy nem vagyunk rablók, hanem a trollok ellen harcoló szabadlegények! A nevem Bartos Hadúr, és a Fekete király nagyvezére voltam, amíg el nem esett a hadseregünk. Most a megmaradt, harcolni képes férfiakat toborzom. Minden valamire való ifjú szívesen beállna közénk katonának! Talán gyáva vagy?

– Nem vagyok gyáva, de nem mehetek – felelte Jancsi, mert eszébe jutott az eredeti úticélja, és egyre csak a kalandok, a gazdag királylány és a táltos paripán való utazás lebegett a szeme előtt.

– Ha nem jössz, akkor erőszakkal viszünk! – jelentette ki a hadvezér, és derékon akarta ragadni a legényt.

Jancsi gyorsabb volt. Félreugrott, aztán odarohant Firtos kisasszonyhoz, a nyakába kapta, és úgy rohant vele be a sűrű rengetegbe, mint akinek eszét vették. Hallotta a lódobogást a háta mögött, ám az csakhamar elhalt az erdő szélénél. Jancsi egyre csak rohant tovább a rémülettől. Fel sem tűnt neki, hogy sokkal könnyebben elbírja a kancát.

Végre megálltak, és a királyfi kifújta magát.

– Nocsak, egészen megizmosodtál – dicsérte meg Firtos kisasszony.

– Miért nem üldöztek minket tovább? Könnyen utolérhettek volna – töprengett Jancsi fennhangon.

– Ó, hát biztos a boszorkány miatt. Tudod, itt lakik nem messze, és mindenféle szörnyetegnek parancsol. Úgy hallottam, valami királylányt is fogságba ejtett…

– Nagyszerű! Végül is nem nagy ügy, csak kicsit változik a terv. Előbb kiszabadítom azt a királylányt, és utána visszaváltoztatlak téged táltossá! – lelkesedett a királyfi. 

– Remek – bólogatott a kanca –, a boszorkány háza nincs messze, csak gyere utánam!

Bárcsak ne tört volna el a kardom! Hogy győzzem így le a boszorkányt? – szomorkodott a királyfi, de hamar feltalálta magát. Kiválasztott egy jó erős ágat, letisztította, és az így kapott husánggal máris nagyobb biztonságban érezte magát.

A ház valóban egy kőhajításnyira állt tőlük, de az oda vezető úton Jancsinak többször is inába szállt a bátorsága. Az avarban mindenféle csúszó-mászó lények zizegtek, a fák koronája kísértetiesen összegabalyodott, és eltakarta a napot. Furcsa, állati üvöltéseket hozott feléjük a szél, és a fejük fölött időnként felhangzó huhogásról a királyfi nem tudta eldönteni, hogy bagoly vagy szellem hangja. A boszorkány otthona mohával benőtt kalyibának bizonyult, cserepek helyett varjúszárnyak fedték a tetejét, ajtó helyett nagy medvebunda takarta a bejáratot.

– Hahó, van itt valaki? – kiáltotta be Jancsi, és összerezzent, amikor meghallotta a feje fölött suhogó szárnyakat.

Egy csapat denevér húzott el fölöttük, és a kanca idegesen felnyerített.

A medvebundát félrecsapták, és egy szeplős kamaszlány jött ki a tornácra.

– Kik vagytok, és mit akartok? – kérdezte csípőre tett kézzel.

– Pipere Jancsi vagyok, a Fehér király legkisebbik fia, ez meg itt a táltos paripám! Azért jöttünk, hogy kiszabadítsuk a királykisasszonyt a gonosz boszorkány rabságából!

– Nos, a gazdasszonyom nincs itthon, de talán én is segíthetek – vigyorgott a lány. – Ha tényleg látni akarod a királykisasszonyt, akkor pontosan azt kell tenned, amit mondok!

– Rendben van.

– Meg kell ígérned, hogy bármilyen furcsa dolgot kérek tőled, teljesítsd, különben örökre itt ragadsz ebben az erdőben, a gonosz mágia rabságában!

– Megígérem – felelte megszeppenve Jancsi.

A szolgálólány keresztbefonta karját a mellén, és odavetette:

– Először is, csókold meg a lovadat!

Jancsi elsápadt, és szédülés kerülgette.

– Mi lesz már? Nem érünk rá egész nap! – toppantott Firtos kisasszony.

A királyfi megemberelte magát, odalépett a gebéhez, behunyta a szemét, és megcsókolta. Forró szél kerekedett, és megcsendültek a Kerek Erdő fáinak levelei. Amikor Jancsi kinyitotta a szemét, egy csodaszép lányt látott maga előtt. A kanca eltűnt.

– Köszönöm, hogy megszabadítottál! – mosolygott rá a lány. – Én vagyok az, Firtos kisasszony! A boszorkány elvarázsolt, de te kiálltad mind a három próbatételt, és sikerült visszaváltoztatnod!

– Három próbatétel?

– Igen, mert a hátadon cipeltél, felástad értem a mezőt, és végül megcsókoltál. Akárhogy is számolom, ez három.

– Akkor most oda a táltos paripa? – kérdezte csalódottan Jancsi.

– Mit érdekel téged az a koszos gebe? – horkantott Firtos kisasszony, mert még nem vetkőzte le teljesen ló szokásait. – Örülj, hogy elnyerted méltó jutalmadat! Talán nem vagyok neked elég jó? Nézd, milyen égszínkék a szemem, és milyen aranyló szőke a hajam! Sajnos nem vagyok túl gazdag, de ha szorgalmasan dolgozunk, szép vagyont szerezhetünk! Van egy kis földem az Üveghegyen túl, meg egy palotám, igaz, elég romos állapotban, de már bebizonyítottad, hogy milyen ügyes vagy! Gyorsan megműveled azt a csepp földet, kijavítgatod a palotámat, aztán tudod mit? Építhetnél nekem egy hajót, és elvihetnél sétahajózni az Óperenciás tengerre! Majd bemutatlak a rokonoknak, csupa kedves, idős nagynéni és nagybácsi! Öregek már, nem bírják a palota körüli teendőket. Segíthetnél nekik! Ha mindegyikük ránk hagyja a palotáját, szépen lassan mi leszünk a leggazdagabb királyi pár az egész világon. Az egyik nagybátyámnak kovácsműhelye is van, biztosan kitanít a kovácsmesterségre. Na, nem mondom, hogy könnyű munka, de majd beleszoksz. Hé, Jancsi hová mész?

A királyfi egyre messzebb és messzebb húzódott a királylánytól, végül pedig sarkon fordult, és eszeveszett futásnak eredt.

– Sajnálom, de nem vehetlek feleségül! – kiáltotta vissza zihálva. – Nekem királyfiúi kötelességem megvédeni a birodalmat a trollok ellen! Csatlakozom a szabadlegényekhez, le akarom győzni az ellenséget! Sok sikert, Firtos kisasszony, kívánom, hogy találj magadnak egy jóravaló királyfit!

Istenem, csak még utolérjem Bartos Hadurat! – fohászkodott magában Jancsi, amint az erdő széle felé loholt. Úgy rohant, mint a háborodott, és nem tudta eldönteni, hogy a furcsa hang, amit az erdő mélyéről hozott a szél egy varjú károgása vagy egy boszorkány gúnyos nevetése volt-e.

***

Firtos kisasszony a hasát fogta a nevetéstől, aztán bement a boszorkánykunyhóba. A szolgálólány követte.

– Ez nem is volt olyan nehéz, igaz, Cirmi? – fordult a királylány a kamaszlányhoz, aki átbucskázott a fején, és macska képében a kemencepadkára telepedett.

– Bartos Hadúr elégedett lehet, újabb ifjú harcost szállítottál neki – dorombolta egyetértően.

Firtos kisasszony bólintott, majd hirtelen résnyire szűkült a szeme.

– Cirmi, holnap reggel elmégy Bartoshoz, és figyelmezteted, hogy már három fiút küldtem hozzá, akikért nem fizette ki a jussomat. Ha holdtöltéig nem rendezi a tartozását, megnézheti magát, milyen átkot szórok rá!

– Igenis, Úrnőm!

– Hallod-e, Bába Mári biztos nagyon örül, mert ez a Jancsi szépen felásta a kertjét! Mit mondott, mit fog bele ültetni?

– Úgy tudom, varázsbabot.

– Helyes, nagyon helyes – csettintett Firtos kisasszony, és kényeskedve kinyújtóztatta a tagjait. Kicsit pihent, aztán felállt, odament a kemencéhez, kivette belőle a békapaprikást, és jóízűen falatozni kezdett. Miután befejezte, a dézsába dobta a tálat, amely azon nyomba elmosogatta magát.

– Azt hiszem, mégsem pihenhetek hétvége előtt – ráncolta össze a szemöldökét. – Mit is mondtál, Cirmi, hány kóbor királyfit láttál a hetedhét határban?

– Hármat.

– Ezek is táltos paripákra vágynak? – kuncogott Firtos kisasszony.

– Nem hinném. Solymásznak, vadásznak mindhárman, és élnek-halnak a madarakért.

– Rendben van. Hozd ide a könyvemet!   

A macska feliramodott a polcra, és lehozott egy réges-régi, megsárgult könyvet. Firtos kisasszony fellapozta, keresgélte a megfelelő varázsigét, és amikor megtalálta, gyorsan elmormolta. Csodaszép mintázatú szárnyai nőttek, és mielőtt az átalakulás végbemehetett volna, már fel is szállt.

– Éjfél előtt ne várj! – szólt oda a macskának, aztán sólyom képében kiröppent az ablakon.