A váradi vár
török ostromának negyvenedik napján a Veres bástyát a Sebestyén testvérek
vigyázták. A várvédők nem tudták megkülönböztetni egymástól a jóravaló, ámde
félnótás ikreket, ezért Sebőnek szólították mindkettőjüket. Ebbe ők is
egykedvűen belenyugodtak, mert sokszor már maguk sem tudták megállapítani,
melyikük a Feri, és melyikük a Jankó.
A testvérek
hosszú utat tettek meg Erdély zordon hegyeitől a szőlődombok között fekvő
kincses városig. Apjuk halála után elkótyavetyélték egyetlen vagyonukat, melyet
egy csont és bőr tehén képezett, aztán jobb híján kezükbe vették a vándorbotot.
A népnek igencsak ínyére volt nótás kedvük és bolondozásuk, hát jól tartották
őket, bármerre jártak. Amikor azonban kiderült róluk, hogy titkos
varázserejükkel az elemeknek is képesek parancsolni, a falvak lakói rendszerint
elkergették az ikreket.
Egyedül Balogh
Máté, a váradi vicekapitány tűrte meg az istenadtákat, mert mágustudomány ide
vagy oda, nem vitte rá a lélek, hogy ilyen vészterhes időkben kiebrudalja a
testvéreket. Eleddig csak a kazamaták beomlott lőréseinek kitakarítását bízta
rájuk, de ahogy a sok ágyúzásban, közelharcban megfogyatkoztak a vitézek, strázsálásra
is befogta a Sebőket.
 – No, értitek-e
már, hogy mi a háború?
– Nem a! – bökte
ki Feri zavartan.
– Hinnye, az
eszetek tokját, hiszen abban vagyunk már lassan két hónapja! Látjátok: annyi az
egész, hogy amikor jön a török, a derék magyar vitézek ütik-vágják őket.
A fiatal
legények ijedten pislogtak. A kapitány bíztató hangon folytatta:
– Ne féljetek, nektek
nem kell majd verekedni, hiszen olyan nyeszlettek vagytok, hogy a szél is elfúj
benneteket! Csak őrködni fogtok. Ha pedig baj lesz, akkor segítsetek nekünk a mágiátokkal!
– Emmá’ beszéd! – vigyorogtak az újdonsült őrök, és jókedvűen a
feladatukhoz láttak.
Kiguvadt szemmel
kémlelték Ali pasa Váradvelencén táborozó színes seregét, és várva-várták, hogy
valami történjék. Az ellenség azonban nem mozdult, és a Sebők csakhamar elunták
a dolgot. Elővették a szalonnát és a hagymát, aztán nekiálltak falatozni.
Nem telt el jó
fertályóra, és a törökök tüzelni kezdtek.
– Hallod-e,
Jankó, nagyon puffogtatják itten az ágyúkat! Az embert már enni sem hagyják
békességgel! – csámcsogott Feri sértődötten.
–
Csakugyanvalóst! No, várj, próbálok intézni valamit!
Jankó fölállt,
odaballagott a bástya szélére, és elbődítette magát:
– Ide ne
lövöldözzetek, hékám, mer’ éppen früstökölünk!
Hanem az
ellenség nem hallgatott rá, és az ágyú- meg a puskagolyók továbbra is
körülöttük záporoztak. Jankó még nyomatékosabban rájuk ripakodott:
– Mondom, hogy
ne erre virtuskodjatok, mert ha eltaláljátok a pálinkás butykosunkat, akkó’ csúful jártok!
Még jóformán ki
sem mondta, amikor egy kósza golyó ripityára zúzta a becses nedűt tartalmazó
palackot. Elsötétült arccal nézték.
– Ezek
megbolondultak – csóválta a fejét Feri.
Nem tetszett a
dolog a legényeknek, de többet nem szóltak semmit. Álltak, mint a cövek, még
akkor is, amikor egy ágyúgolyó éppen mellettük csapódott be.
– Sebők! Ej, az
anyátok keserves úristenit, varázsoljatok! – ordította nekik az utolsó működő ágyúnál
foglalatoskodó főtüzér.
– Hát lehet? –
csillant fel a testvérek szeme.
– Persze, csak
igyekezzetek!
– Hán mér’ nem ezzel kezdtétek! – rikkantotta el magát Feri.
Délcegen
kidüllesztette a mellét, és elmondta a varázsigét: „Szélanyó gyer’ ide, erőd mutasd ízibe, vidd, röpítsd e sok…” He? Mit is? Hogy is hangzott? Megvan! „Vidd,
röpítsd e sok fegyvert, ki nekünk ártani mert!”
Amint kimondta,
egyből érezte, hogy valami nincs rendben, mert fegyver helyett az ember lett
volna az odakívánkozó szó. Azonban az igézeten most már nem tudott változtatni.
Lehorgasztotta a
fejét és várta az eredményt.
Óriási szél
kerekedett, mely vadul kavargott a vár és a török tábor fölött. Az ellenség
tűzlabdái közben eltalálták, és meggyújtották a Veres bástyával szemben álló
szekérszín tetejét. A szél felszította a lángokat, csakhamar az istálló és az
éléskamra is égni kezdett. Az erős légáram fölkapta a törökök összes
munícióját, és felröpítette a várat körbefogó Szent Péter- és Szent István
hegyekre. A törökök eleinte elképedve figyelték a jelenséget, aztán Allahnak
sűrűn hálát adva, hogy nem kell többé vesződniük a nehéz golyóbisok
felhurcolásával, megkezdték a hegyekre telepített ágyúk előkészítését. A
pattantyúsok aztán egyre pontosabban betaláltak a vár belsejébe, és lerontották
a bástyák mellvédjét. Délre úgy nézett ki a várfal köröskörül, mint egy
jobbfajta szita.
Senki nem
törődött a szokatlanul hallgatag ikrekkel, a vitézeket túlságosan lefoglalta a
szaporán terjedő tűz oltása. Feri a feje búbját vakargatta, és csöndesen
odasúgta a testvérének:
– Osztán, ha
bárki kérdi, nem én támasztottam a szelet, csak úgy gyütt magától, érted-é?
– Elhallgass, te
anyaszomorító! Legközelebb majd én varázsolok, s te maradj veszteg! –
kaffantotta Jankó.
Ebben maradtak,
és megújult buzgalommal láttak hozzá feladatukhoz: árgus szemmel figyelték a
szemközti árokparton tevékenykedő törököket. Egyszer csak azt látták, hogy két
nyikhaj ember lubickol a várat körülvevő árok vizében. Integettek nekik, és ők vidáman
visszaintegettek. Valami farudakat úsztattak a kontyosok, és hadonásztak hozzá,
mint a levesbe pottyant légy. A Sebők nagyokat kacagtak, majd megpukkadtak a vízben
csapkodók látványától. Még bíztatták is őket, hogy jöjjenek közelebb.
Nem kellett
azoknak kétszer mondani.
Egyre többen
csusszantak a vízbe a túlparton, és szaporodtak a Hévjó patak tükrén guruló
szálfák. A törökök nagy vaskarmokat akasztottak a fákba, és közel húzták őket a
bástya aljához.
Jankó megbökte
Ferit:
– Te, nem azt
mondta a kapitány, hogy ha történik valami gyanús, azt azonnal jelentsük neki?
– Abbiza!
Csakhogy honnét tudjuk, melyik esemény a gyanús, és melyik nem?
Ezen igen-igen
elgondolkodtak. Hosszú percekig töprengtek, és egymásra sandítottak, de sehogy
sem tudták eldönteni, hogy mit cselekedjenek. Jankó megszólalt:
– Hallod-e!
Furcsállom, hogy a kontyos atyafiaknak éppen itt támadt kedvük feredni!
– Való igaz –
hagyta helyben Feri. – De hát mégsem csaphatunk vaklármát egy ártatlan dolog
miatt, mint valami tökéletlenek. Kisülne a szemem!
– Csakugyan.
Várjunk még!
Elégedetten,
hogy nem viselkedtek bolondmódra, továbbra is egykedvűen lesték az úszókat,
akik időközben tutajokat formáltak a rönkökből, amelyek már kisebb csapatokat is
elbírtak. A törökök a várfalba akasztották a kampókat, és a hosszú
ostromköteleken mászni kezdtek fölfelé.
– Tenni kéne
valamit – bökte ki Feri.
– Igen, de mit?
Egyre csak
olajozták az eszük kerekét, és nyugtalanul pislogtak. Jankó a homlokára
csapott, és felkiáltott:
– ’Szen, nagyon
egyszerű! Megyek, és megkérdezem őket, mi járatban vannak erre.
Azzal fogta
magát, és kihajolt a palánkon. Illendően a törökökre köszöntötte a szép jó
napot, de amikor szóba akart velük elegyedni, surrogó nyílvessző röpült el a
füle mellett és a falba fúródott. Jankó először eltátotta a száját, aztán elöntötte
a méreg:
– Vájják ki a
szemeteket a hollók! Hát nálatok ez a tisztesség? No, majd én móresre tanítalak
benneteket!
Kiállt a bástya
szélére, és elmondta a mágikus rigmust: „Vízúrnő, segélj meg, hullámok nőljetek,
zúgjatok-búgjatok, messze iramodjatok!”
Abban a
pillanatban fodrozódni kezdett az addig nyugodt víztükör, tarajos hullámok
csaptak föl a várfalra, és lemosták a bástya tetejére kapaszkodó törököket.
– Jól megadtad
nekik! Lám, hogy lebakfincáltak! – heherészett Feri.
Ám a víz nem
állt meg.
Kiürült az árok,
a meleg Hévjó patak vize mind egy cseppig elszökött a Körösre. A sáros fenéken
pedig ott ficánkoltak a törökök, mint a partra vetett halak. Társaik a
segítségükre siettek, és az üres árok pillanatok alatt megtelt ellenséggel.
Feri elhúzta a
száját:
– Eh, butuj vagy
ecsém! Csak azt felejtetted el pontosan kikötni, hogy merre iramodjék a víz!
Mer’ körbe-körbe kellett vóna, hogy szaladjon, s nem uccu
ki a világba! Most aztán jó nagy bajban vagyunk!
A törökök egyre élénkebben
sürögtek-forogtak a falak alatt, és nekifogtak aláaknázni a bástyákat. Mivel a
legnagyobb akadályt eleddig a vizesárok jelentette, az ellenség egészen közel
merészkedett, úgy lőtte-rontotta a kurtinákat. A várvédők hiába is pusztították
őket nyíllal, puskával, amazok annyian voltak, mint égen a csillag, és ha egy
elhullott, tíz állt a helyébe.
Kisvártatva a
törökök hirtelen visszavonultak. A Sebők csúfolódva ordítottak utánuk:
– Úgy, úgy,
fussatok csak, és ne is gyertek vissza!
– Két bolond egy
pár! – kiáltott rájuk Balogh Máté a várudvarból – Inkább jelentsetek: milyen
messze mentek a törökök?
– Jelentjük
alássan: elég messze!
– És merre
mozognak?
– Semerre.
– Hát akkor mit
csinálnak?
– Állnak.
– Fölöttébb
furcsa – vakarta meg a fejét a vicekapitány.
– Nagyuram,
mikor gyün mán a váltás, mer’ igencsak elfáradtunk ebbe a
nagy figyelésbe!
– Még ki kell
tartanotok, nincs most friss emberem.
Abban a
pillanatban irtózatos dördülés rázta meg a levegőt. Felrobbant a törökök
aknája, és leomlott a Veres bástya homlokzata.
– Most… Most
jönni fognak! Készüljetek! – hangzott az ordítás innen is, onnan is.
Balogh Máté a
holtsápadt Sebő fiúkra kiáltott:
– Elég a
komédiázásból, nem madárijesztőket nevelek én itt, hanem vitézeket! Mutassátok
meg, mit tudtok, elő azzal a nagy varázstudománnyal!
A legények
összenéztek, majd Jankó megköszörülte a torkát, és elmondta a legpusztítóbb
igét, amit csak ismert: „Földanya, halld szavam, vedd e rögöt ízibe, tégy
másikat helyibe, morogjon, mozduljon, rohanjon alattam a föld!”
Először egészen
halkan, majd egyre erősebben morajlani kezdett a talaj a lábuk alatt. Ha a
törökök felrobbant bombája leröpítette a bástya homlokzatát, ami ezután
következett, majdhogynem az egész építményt porrá zúzta. Ködarabok röpültek a
levegőbe, a bástya pedig hosszában kettéhasadt, így széles, járható rés alakult
ki rajta, és a törmelék a közfalak megmaradt lőréseit is eltorlaszolta. Ennek
következtében akkora omladéklejtő keletkezett, hogy a törökök bátran
megindultak rajta, és a kettészakadt fal hasadékán könnyedén bejutottak a
várba.
A nagy rengésben
szanaszét repedezett a kővel kirakott várudvar, meghasadt a bástyák padlózata,
és az így keletkezett lyukakon beestek az emberek az alattuk lévő épületekbe.
A Sebő ikrek is
átzuhantak egy tátongó falrepedésen, és a Veres bástyát az Aranyossal összekötő
kazamata üreges folyosójában találták magukat. Az ablakokat eltömítette a sok
tégla és kődarab, éppen csak egy szűk hasadékon tudtak kikémlelni.
– Mit látsz? –
nyögte Feri, miközben sűrűn prüszkölt az orrába és a szájába került por miatt.
– Nem sokat. Csak
guruló fejeket, meg néha a rajtuk taposó lábakat. Ej, komám, bárcsak győznének
a mieink! – sóhajtotta Jankó.
Mozdulni sem
bírtak a rájuk borult törmeléktől, csak a kintről beszűrődő zajokat fülelték. Pattogtak
a karabinok, durrogtak a krompáki puskák. A kardok csörömpölve egymásnak feszültek.
Jajgatások és halálhörgések hangja jutott el hozzájuk. Bömbölve csattogtak a
török ágyúk, a sűrű dörgések megremegtették a levegőt. Allah akbar, kiáltozták
az ikrek közvetlen közelében, majd odébb Jézus nevét vélték kivenni a nagy
zűrzavarban.
A csatazaj
lassanként elcsitult.
– Szolgálatban
vagyunk még? – kérdezte Jankó.
– Már hogyne
lennénk! Ejszen, nem váltottak le minket! No, mindjárt ki is fürkészem, hogy mi
a helyzet!
Feri sokáig
meresztette a szemét, de nem látott semmit.
– Amondó vagyok,
hogy mi győztünk! – jelentette ki teljes bizonyossággal.
– Mibűl
gondolod?
– Hászen egy fia
törököt sem látok odaát az árok partján. Ijedtükben elhordták az irhájukat. Meglásd,
nemsokára mi is kiszabadulunk innen! Adjunk valami életjelet, hogy könnyen
megtaláljanak!
Jókedvűen
nótázni kezdtek. Végigénekelték az összes hazafias dalt, amit csak tudtak,
aztán amikor kifulladtak, fütyörészve folytatták a templomi zsoltárokkal.
Csakhamar
kaparászást hallottak a fejük fölött.
– Mi vagyunk
itt, a Sebők! Erre keressetek! – kiáltozták teljes erőből.
Nemsokára
leomlott a fal, az ütemes csákányozás nyomán kitágult a rés, és benyúlt értük
néhány markos kéz. Kihúzták őket a napvilágra. Hunyorogtak, tapogatták magukat,
és örömmel látták, hogy nem esett nagyobb bajuk. Hanem amikor megmentőikre
néztek, elállt a szavuk a döbbenettől.
Ali pasa és
janicsárjai előtt álltak. Amazok hadarva beszéltek maguk között, aztán a
főszerdár odalépett hozzájuk, és megkérdezte őket:
– Gyaurok! Ti
voltatok ezen a bástyán azok a híres varázserejű strázsák?
– Dehogy! Mi nem
vagyunk varázslók, csak félkegyelműek.
A törökök
zavartan összenéztek, majd vállat vontak.
– A kegyelmes
Ali pasa szabad eltávozást biztosított minden magyar kutyának, amikor feladták
a várat. Veletek is igazságosan óhajt cselekedni: elmehettek, talán még
utoléritek a társaitokat. Debrecen városa felé vonulnak.
Az ikrek
összepusmogtak. Aztán Feri megszólalt:
– De mi itten
szolgálatban vagyunk. A Veres bástyát őrizzük, és mindaddig nem mozdulunk, míg
meg nem gyün a váltás!
A turbános urak
a hasukat fogták nevettükben, és a könny is kicsordult a szemükből.
– Ezen ne
múljék! Yusuf, Ahmed! Vegyétek át az őrséget!
A két markos
török legény előre lépett, és peckesen fölállt a romokra.
– No, emmá más!
– bólintottak a Sebő testvérek, és a kacagó tömegen keresztül háborítatlanul
elhagyták a várat.
Egykedvűen
bandukoltak az úton, amikor Feri felmordult:
– Be kár, pedig
már úgy megszoktam az őrködést! Oszt most mihez kezdünk?
– Egyet se félj!
Megyünk Debrecenbe, hátha ott is akad egy vár, amit lehet őrizni!
– És ha nem lesz
ott vár? – akadékoskodott tovább Feri.
– Akkor majd
vigyázzuk a várost magát! Két ilyen nagyeszű, nagy erejű varázslót tejbe-vajba
fürösztenek majd! Pulykakakast adnak ennünk früstökre is, vacsorára is –
lelkendezett Jankó.
– Milyen okos
vagy! – kerekedett el Feri szeme.
Büszkén
felszegett fejjel, szép reményekkel tele és vidám nótázásba fogva haladtak
előre új otthonuk felé, hogy megkezdjék a következő őrszolgálatot.
Forrás: |
