Hely: északi szélesség 48°43’; keleti hosszúság 21°15’

Idő: 2211. Járvánnyal sújtó havának második napja

Az út végéhez közeledtünk, amikor végre megpillantottam a felhőket. Fekete, sárga és rozsdabarna színekben pompáztak, fenyegetően tornyosultak fölöttünk. Szél támadt, és a csuklómra erősített irányadó monitor emelt szintű sugárzást jelzett. Radioaktív porfelhők jöttek felénk, és úgy döntöttem, néhány fokkal eltérek az útiránytól, hogy kikerüljük őket. Ez egy napi késedelmet jelentett, és a víz– és élelemadagokat újra kellett osztani. Az öregek elcsigázottan vonszolták magukat, és aggódtam, hogy talán nem bírnak ki még egy napot. A két leggyengébbet a szekérre ültettem, könnyű testük nem jelentett túl nagy terhelést a hárompúpúaknak. Egyébként az embereket most ennél sokkal fontosabb dolog foglalkoztatta: a könyvem! Éjszakáról éjszakára fel kellett olvasnom nekik egy részletet, és úgy várták ezeket az alkalmakat, mint gyermek az esti mesét. Óriási kockázatot vállaltam. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy amint megérkezünk, valaki feljelentést fog tenni, de úgy éreztem, minden lehetséges eszközzel át kell örökítenem a szavakat. Olvastam nekik dédanyám esküvőjéről, a szép, fehér ruhájáról, a templomi orgonáról, és végül a nászútról, valamilyen csodás szigeten, ahol a tenger kristálytiszta és kék volt. Nagyokat nevettünk dédapám esetlen próbálkozásain, ahogy szíve választottját próbálta meghódítani. Tízszer kapott kosarat, mert dédanyám felvilágosult, okos, független nő volt, saját vállalkozással, és egyelőre nem akart férjhez menni. A család viszont annál inkább aggódott, mert dédanyám már a harmincadik életévét is betöltötte, és féltek „nehogy kifusson az időből!” Többen is udvaroltak neki, ezért sokáig válogatott. Dédapám végül a kedvességével, és a humorával vette le a lábáról.

Hallgatóságom teljesen elképedt, hogy akkoriban harminc évesen még fiatalnak számítottak az emberek, és eléltek akár nyolcvan–kilencven évig is, míg ma negyvenöt–ötven év a végső korhatár. A történet után odajött hozzám két fiatal, és megkérdezték, mit gondolok, a Központ megengedi-e, hogy belőlük egy pár legyen? Megígértem, hogy majd szólok pár jó szót az érdekükben, de amikor megvizsgáltam a kártyáikat, láttam, hogy teljesen inkompatibilisek: a lány születésétől fogva oxigénszegény környezetben élt, ami csökkentette az intelligenciahányadosát, a fiúnak pedig mutációkra hajlamosak és hiányosak voltak a spermiumai. Viszont mind a ketten nagyobb összeget örököltek a szüleiktől, így tudtak elköltözni régi otthonukból, és befizetni az útra. Nem akartam elrontani az örömüket, de bántott, hogy így beleélték magukat egy lehetetlen dologba. A fiú amúgy is sokat nyüzsgött, állandóan beszélt, és mindig elégedetlenkedett valami miatt. De nem tudtam rá haragudni, mert olyan volt, mint amilyennek dédanyám leírta a dédapámat: „folyton vigyázni kell, mert ekkora rendbontót még nem láttam: az igazság bajnoka, forrongó, háborgó – igazi bábazüle ember!” Megint ez a szó: bábazüle, és én nem tudtam rájönni, hogy mit jelent! Abban biztos voltam, hogy valami fontosat, mert őseim előszeretettel használták, és sok beszámolóban megjelent.

Elvonult a radioaktív porfelhő, és mi visszatértünk a helyes irányba. Beesteledett, mire megérkeztünk. A távolban felderengett a magas betonkerítés, a tetején csimpaszkodó reflektorokkal. Ha résnyire húztam a szemem, sikerült a fénycsíkon túl nézni, és megpillantottam a „levegő–övezet” gigantikus, napelem-plakkokkal borított csillogó kupoláját. Három kisebb kupola fogta körbe, ezekből óriási csövek nyúltak ki, és keresztül-kasul behálózták a központi Tüdőt. Ez a szellőztető berendezés tisztította és áramoltatta az oxigéndús levegőt a Városba, és pumpálta kívülre a már elhasználtat. A legjobb minőségű Tüdő az északi zónában, ezért a legdrágább is: napi százhúsz köbméter levegőért tíz liter vízzel kell fizetnie egy felnőtt lakosnak. Két sókivonó gyár is működött a Városban, a bevándorlók joggal remélték, hogy itt könnyen munkahelyet találnak.

Három biztonsági kapun kellett áthaladnunk, az utolsó sorompó előtt így is gond támadt, mert Té százas belépőjegyének és kártyájának sorszáma nem egyezett. Közbeléptem, elsimítottam a dolgot, pedig tudtam már az indulásunkkor, hogy Té százas az egészet hamisította. Még két fertőtlenítőkamra, egy ellenőrzőpult és szortírozó ügynökök vártak ránk, majd az eligazítás után beléptünk a Városba.

A nyüzsgés, a fehér neonfények, az alsó szint tágas csarnokai, az emeleti folyosók lakószobái és bevásárlóközpontjai elképesztették a csoportot. Élvezték a tökéletesen tiszta levegőt. Egyik ámulatból a másikba estek, nekem viszont teljesen szokványos volt a látvány. Soha nem kevertem össze a munkát a magánéletemmel, és mindig miután elvezettem egy csoportot a Városba, azonnal elváltam tőlük. Több száz utat csináltam már végig, és soha, egyetlen későbbi városlakóval sem tartottuk a kapcsolatot. A Város idegenné tett bennünket, még csak nem is köszöntünk egymásnak. Mi értelme lett volna? Az összejöveteleket a törvény tiltotta, az álruhás ügynökök ott voltak mindenhol, és mindent figyeltek. Elköszöntem tehát, de éreztem, ezek az emberek nem akarnak ilyen módon elengedni. A könyv összekötött bennünket, és ez meghatott.

– Mikor találkozunk újra? – kérdezték.

– Nem tudom – haboztam, aztán kiböktem: – Majd Bé ötszázhuszonnyolcason keresztül tartjuk a kapcsolatot!

Megnyugodtak, elégedettnek tűntek. Kerülnünk kellett a feltűnősködést, ezért hamarjában szétszéledtünk. A központi irodába mentem, hogy alávessem magam az ilyenkor szokásos több órás kihallgatásnak, hogy jelentésemet megtegyem és a következő utam adatait felvegyem. A holttestről mélyen hallgattam, magam sem értettem, miért. Hullafáradtan érkeztem szállásomra, beestem az ágyba, és ki se dugtam az orromat jó néhány napig.

Eltelt egy hét a pihenőmből, amikor egy napon Bé ötszázhuszonnyolcas meglátogatott. Ő volt a legjobb asszisztensem, már öt éve együtt dolgoztunk, és tudtam, ha vállalta a rizikót, hogy személyesen megkeressen, akkor valami nagy dolognak kellett történnie. Intettem, hogy ne beszéljen, mert a lakást lehallgatják. Odakint elmondta, hogy este menjek a régi ruhagyár legfelsőbb emeleti műhelyébe, és vigyem a könyvet is. Majd sarkon fordult, és elsietett. Nem szerettem a kiszámíthatatlan, Központ ellenes dolgokat, és egy ideje az is zavart, hogy vadidegenek rám köszöntek az utcán. De hajtott a kíváncsiság, és elmentem a találkozóra.

A gyár a kupolán kívül, de még a „levegő-övezetben” helyezkedett el. Emberek álldogáltak a bejáratnál, felderült az arcuk, ahogy megpillantottak. Igyekeztek megérinteni, a kezemet megszorítani. Nem tudtam mire vélni ezt a személyeskedést. Észrevettem közöttük a két össze nem illő fiatalt a legutóbbi csoportomból. Egymás kezét fogták, és azonnal odajöttek hozzám.

– A Központ jóváhagyta, hogy együtt éljetek? – hüledeztem.

– Nem! – válaszolta büszkén a fiú. – Nekünk senki ne mondja meg többé, mit tehetünk, és mit nem!

– Meg fognak büntetni benneteket!

– Csak ha elkapnak! De sok jó barátunk van, el tudunk rejtőzni!

Fölmentünk az utolsó emeletre, a zsúfolásig megtelt terembe. A gyár teteje félig beomlott, jól látszottak a csillagok fényei, és a gyülekező, komor felhők. Még mindig reménykedtem az esőben. A helyiség közepén egy férfi állt, és hangosan szónokolt. Felismertem benne csoportom legidősebb tagját. Legnagyobb megdöbbenésemre az én könyvemből idézett, szinte szóról szóra! Észrevett, azonnal félreállt, és a maga helyére invitált.

– Olvass, Figyelő! – hangzott mindenhonnan.

– Azt a részt, amikor Anna néne kibabrált a hatóságokkal, és visszaszerezte az elállamosított földet!

– Nem, inkább azt a részt, ahol a gyógynövényekről ír, meg a kirándulásokról a fákhoz, folyókhoz!

– Vagy amikor elszöktek egy másik országba, hogy szabadok legyenek, de aztán hazamentek, mert honvágyuk lett!

Szédültem. Sosem gondoltam volna, hogy ezek a sorok ennyire fontosak lehetnek, hogy az emberek majd kívülről megtanulják, és továbbadják őket. Sokáig beszéltem, és kiszáradt a torkom. A szavak mágikus erővel hatottak. Lángvörösen ültem le a végén, de az igazi meglepetés csak most következett: más Figyelők jöttek, és nekik is voltak titkos könyveik, némelyeknek csak pár lapjuk, és ők is olvasni kezdtek! Meséltek városokról, atomháborúkról, forradalmakról, barátságról, templomokról és Istenről, akiről kiderült, hogy egy nálunk hatalmasabb erő, és ott van mindenhol. Az új szavak és történetek nyomán az én könyvem megfejthetetlen kifejezései is értelmet nyertek. Apró darabokból állt össze a teljes kép.

– Milyen nyelven íródtak a ti könyveitek? – kérdeztem.

Németül, franciául, románul, szlovákul, olaszul – réges-régen kihalt nyelveken. Olaszok… Felderengett bennem, hogy szépanyám emlékei között is szerepet egy bizonyos olaszi temető. Talán a két nép valaha kapcsolatban állt egymással? És ha igen, milyen volt ez a viszony: haragos, vagy békességes?

Egész éjjel beszélgettünk, majd hajnal felé valami fehér, szemcsés dolog kezdett hullani az égből. Pánik tört ki, bevallom, én is nagyon megrémültem, mert soha még csak hasonlót sem láttam! Ipari szennyezésre, radioaktív hamura gondoltunk, csak azt furcsállottuk, hogy amint hozzáértünk eltűnt! Aztán valaki felkiáltott, és kijelentette, hogy ne féljünk, mert ez csak hó, fagyott víz, tessék, meg tudja mutatni, az ükapja egyik levelében le is van rajzolva! Feltámadt a szél, az arcunkba hordta a kavargó, fehér darát, és mi csak álltunk tágra nyílt szemekkel, és teli szájjal kacagtunk.

Kitűztük a következő titkos találkozó időpontját. Valaki sókristály lemezeket lopott a gyárból, amelyekbe betűket lehetett karcolni, és két Figyelő elvállalta, hogy az írástudatlanokat elkezdik legalább a humána nyelv ábécéjére megtanítani. Szedelőzködtek, és hazaindultak az emberek. Én hátramaradtam, mert  Bé ötszázhuszonnyolcas azt mondta, meglepetése van számomra. Elővezetett egy öregembert, és bemutatta:

– Ez itt Ká–tízezres. Hetvenkét éves.

Hitetlenkedve bámultam rá. Kezet fogtunk, az öreg hamiskásan elmosolyodott, majd így szólt:

– Inkább K. István, csak ez az átkozott rendszer a nevünktől is megfosztott bennünket!

Úgy éreztem, a világ is kifordult a helyéből, a sírás fojtogatott, mikor meghallottam a nyelvet, amelyen anyám beszélt! Ezer kérdésem támadt, alig bírt nekem válaszolgatni!

– Vannak-e még magyarok?

– Ismerek egyet–kettőt!

– Hol éltek az őseink?

– Csakis itt fiam, mindig itt! Szomszédink voltak azok a többi népek.

– Maga látta, ismerte a régi városokat?

– Láttam, és laktam bennük.

– Mit jelent az, hogy bábazüle?

Elnevette magát. Fogatlan szájjal, teli torokból nevetett, majd szélesre tárta a karját, fölnézett az égre, és úgy mondta:

– Éppen jókor kérdezed! Hogy mit jelent? Hát ezt: hirtelen támadt hóvihart, vadul kavargó hópelyheket! Ősrégi magyar szó ez, jól jegyezd meg!

Álltam, és figyeltem az eget. Hagytam, hogy a pelyhek elolvadjanak az arcomon. Aztán lenéztem a mélybe, és megpillantottam a gyűlésről hazasiető embereket. Apró pontoknak látszottak, izgatottan ide-oda mozogtak, fehér köpenyeikben olyanok voltak, mint a kavargó hópelyhek odalent. „Bábazüle!” Zsongott a fejem, elakadt a szavam, a gondolataim lázas összevisszasággal csapongtak. „Szló király, az oroszlánok, Isten – bábazüle!” Arra eszméltem, hogy K. István átölelt, és gyengéden levitt magával az emeletről, miközben továbbra is csak mesélt, és mesélt ezen a varázslatos, régi nyelven. Abban a pillanatban tudtam: már semmi nem lesz ugyanolyan, mint ezelőtt.

***

Hely: északi szélesség 51° 30’; nyugati hosszúság 0° 07’

Idő: 2212. Hamuköpő havának első napja

Z/X Világ Központ Vezető gondterhelten ült az asztalfőn, és monitorján a jelentéseket tanulmányozta. Rosszkedvűen dörrent a vezérkar tagjaira, akik reszketve ültek a helyükön:

– Mióta tart ez… ez az ostoba mozgalom? Mi is a neve?

– Bábazüle. És körülbelül egy éve.

– Hm, furcsa szó. Vajon mit jelenthet?

– Nem tudjuk.

– Okozott károk? Lehetséges veszélyek?

– Három Városban zavargások törtek ki, a Tüdők megsérültek. Ügynökeink jelentették, hogy a lakosok visszaszorították a központi erőket. Ötszáz haláleset történt. De ezek csak elszigetelt esetek.

– Ki a felelős mindezért?

– Úgy tudjuk, az egyik Figyelő.

– Jó, jó, de melyik? Eh, sok Figyelő van! – Z/X kezdte elveszíteni a türelmét, és öklével az asztalra csapott. A többiek ijedtükben még jobban összehúzták magukat, és gondolatban gyűlölködve átkozták Z/X-et. Az irigység is dolgozott bennük, mert a tanácstagok vízveszteség miatt elráncosodott, bágyadt teste, ultraibolya sugárzástól sebes bőre éles kontrasztban állt Z/X hófehér, mesterséges fényben és optimális oxigénszintben növekedett egészséges alakjával. Alig mert valaki válaszolni:

– Az egyik Figyelő kezdte, de mostanra már több Figyelő is részt vesz benne. Bújtatják egymást, városról városra vándorolnak, izgatják a lakosságot!

– Elképesztő! Hogyan juthatnak be?

– Valószínűleg hamis azonosító kártyával. De már intézkedtünk, szigorítottuk az ellenőrzéseket!

– Nagyon helyes! Mozgósítsanak még több ügynököt! Ezt az egészet csírájában kell elfojtani!

Felállt, feloszlatta a tanácsot, és kiment. Csak néhány magas rangú vezérkari főnök követte, akikkel magánbeszélgetést folytatott. Vázolta előttük egy lehetséges katonai beavatkozás képletét. Z/X nem szerette, ha zűrzavar támad a rendszerben, és a mostani helyzet kezdett kisebbfajta káosszá alakulni.

„Bábazüle… Bábazüle.” A szó ismerősen csengett neki, de nem tudott rájönni, hol hallotta azelőtt. Hirtelen eszébe jutott. Sietve otthagyta az irodáját, beszállt a felvonóba, és lement a földalatti bázis harmincadik szintjéig. Számtalan ellenőrző ponton haladt keresztül, mire eljutott a több tonnás páncélajtóval őrzött szobához. „Bábazüle… Ez csakis valami rosszat jelenthet!” Kulcsát a zárba illesztette, bemondta egyéni kódját, beállt a bioszkenner alá, és türelmetlenül várta, hogy a procedúra véget érjen. Végül kinyílt az ajtó, és beléphetett a szobába. A helyiség közepén, egy széles állványon, vastag üveglapok alatt néhány megsárgult, rongyos papírlap volt. Z/X olvasni kezdte a hiányos írást:

Az egész földnek ugyanaz volt a nyelve és ugyanazok voltak a szavai… építsünk várost és tornyot, amelynek a teteje az égig ér… zavarjuk össze a nyelvüket, hogy senki ne értse a másik nyelvét! Ezért nevezik azt Bábelnek, mivel az Úr ott zavarta össze az egész föld nyelvét, és onnét szórta szét őket az Úr, az egész földön.

Z/X elsápadt és összeborzadt. Jéghideg verejtékcseppek kezdtek gyöngyözni a homlokán. „Bábel… Bába… Bábazüle! Káosz, zűrzavar, szétszóródás! Nem, ezt nem engedhetem!” Gondolkodni kezdett, de semmi épkézláb ötlet nem jutott az eszébe. Ha a helyzet súlyosabbá válna, nem tehet ellene semmit. Az atomrakéták használatát évszázados törvény tiltja, a biológiai fegyvereket civilek ellen nem vethette be. A földre rogyott, és kétségbeesésében a kezét tördelte. „Mégis, hogyan terjedhetett el ilyen hamar?”, tépelődött. „Persze, a vezérkarból is biztos sokan tagjai lettek a mozgalomnak! Senkiben nem lehet megbízni manapság!” Így ült és siránkozott a régi civilizáció romjain, kényszerképzetektől zaklatva, miközben odakint már heti rendszerességgel eleredt az eső, egyre többen tanultak meg írni-olvasni, egyre több halott nyelv támadt fel és az emberek életükben először új neveket választottak maguknak. Tették mindezt 2212-ben, Bábazüle ünnepén, Hamuköpő havának első napján.