– Ismered a boszorkát? – kérdezte Misi, és mindentudóan rám nézett.

– Azt, amelyikről úgy mondják, az ördög bábája?

– Azt.

Bólintottam. Ki ne ismerte volna csínytevéseink egyik legfőbb alanyát? A szikár, rosszarcú, kopott ruhát viselő asszony állandóan átkozódott, ha megkergettük a macskáit, vagy sárból készült galacsinokat dobáltunk utána. A bolhás dögök mindenhová elkísérték, és ő finom falatokkal kedveskedett nekik. Bezzeg bennünket, telepi gyerekeket szitkozódva vett üldözőbe, ha keresztezni mertük az útját. Nemhogy jó szót nem remélhettünk tőle, de fenyegetően rázta felénk régi, kócos seprűjét. Peti szerint azon szokott repülni éjszakánként, de az alkalmatosság rozzant állapotát tekintve ebben eléggé kételkedtem.

Féltem a különös varázsigéktől, amelyeket rekedtes hangján énekelt. A nővérem szerint efféle igézeteket csakis az ördögtől tanulhatott, és ha valakit megfog az átok, örök életére szerencsétlenné válik: megnémulhat, megvakulhat, vagy ami még rosszabb, gyagyássá lesz. Misi váltig állította, mindez csak ostoba babonaság, és ha összefogunk, együttes erővel győzhetünk ellene.

Elhatároztuk, elkergetjük a boszorkát. Kutyákat uszítottunk rá, mosogatólével töltött zacskókat dobtunk a fejére, és csúnya szavakat kiáltottunk neki, de hasztalan. A rettenetes nőszemély nem ijedt meg és nem állt odébb a környékről, sőt még makacsabbá lett. Egyre erősebb igézeteket mondott, és csakugyan kezdtem érezni, mintha a leckéimet nehezebben tudnám megtanulni, mint régebben.

Sok rosszindulatú, pletykás vénasszony élt a telepen, és mindet kifiguráztuk már, mégis, amikor Misi megkérdezte, ismerem-e a boszorkát, azonnal tudtam kire gondol.

– Ma éjjel – folytatta Misi, és egészen közel hajolt hozzám – meglessük, és móresre tanítjuk!

– Hogyan? – kérdeztem.

– Peti kifigyelte, hová szokott menni esténként. Elkaphatnánk azt a göthös, fekete macskáját!

– És?

– Apámtól elcsentem a nyúzókését. A macska bundáját az ablakába, a farkát a kilincsére dobhatnánk! Na, abból talán szót értene!

Gombóc gyűlt a torkomban. Az állat megölése nem lelkesített túlságosan, de nem akartam, hogy a barátaim azt higgyék rólam, gyáva nyúl vagyok, így beleegyeztem a dologba. Meg aztán Misié a kés, ő már biztos sokszor csinált ilyet, hiszen az apja hentes, és évek óta ott sertepertél körülötte a mészárszékben.

Veszettül kalapált a szívem, és izgatottan vártam a nagy kalandot. Boszorkányles! Hű, lesz majd nagy álmélkodás, ha másnap elmeséljük a fiúknak az osztályban!

Napnyugtakor a régi téglavetőnél találkoztunk. Misi tényleg elhozta a kést. Nagyon szép nyele volt, és a pengéje ijesztően csillogott. Szótlanul baktattunk Peti után, aki előző nap sokáig követte a boszorkát, és most határozottan mutatta nekünk az utat. Elhaladtunk a dudvával benőtt vasúti sínek között, és az ócskavas halmok után romos, lakatlan panelházak tárultak a szemünk elé. Innen kőhajításnyira terült el a cipő- és textilgyár rozsdaette épülete. A gépek zakatolása messzire hallatszott, orrfacsaró bűzt hozott felénk a szél.

– Biztos, jó helyre jöttünk? – fordultam értetlenkedve Peti felé.

Ő nem válaszolt, csak bólogatott, hogy igen.

Amikor közel értünk, átbújtunk a foghíjas kerítésen, és a földszinti ablakokhoz lopakodtunk. Felmásztunk az ott heverő faládákra, és benéztünk a terembe. Itt nem kattogtak gépek, hanem nagy medencékben anyagok áztak valami különös, színes lében. Ez árasztott olyan kibírhatatlan szagot. Peti intett, hogy gyerünk tovább. Óvatosan kapaszkodtunk ládáról ládára, míg végül megállapodtunk a negyedik ablak előtt. Ebben a helyiségben széles asztalok sorakoztak, amelyek mellett asszonyok álltak. Bőrdarabokat válogattak.

Eleinte nem láttuk a boszorkát, de aztán Peti megmutatta. Amint megpillantottuk, teljesen elképedtünk. Ujjatlan trikót, szürke kötényt viselt, inas karján feszültek az izmok, ahogy behordott két vödör vizet, és hozzálátott, hogy felsikálja a padlót.

– Na, Mári, jó lesz az már! – szólt oda az egyik munkásnő a boszorkának.

– Nem a’! – vihogott egy másik. – Ott né, még kihagytál egy kis részt!

A boszorka nem szólt, csak keskenyebb lett a szája. Befejezte a takarítást, fölegyenesedett, és körbenézett. Megdöbbentem, hogy így egészen fiatal asszonynak tűnt. Miért gondoltuk róla korábban, hogy vén banya? Talán a homlokán díszelgő ráncok miatt.

Az asszonyok levetették a köpenyüket, és hazafelé készülődtek. Néhányan cigarettára gyújtottak, az egyikük öngyújtót vett elő, és a boszorkához lépett:

– Na, kérsz tüzet?

– Nem kell, nincs mire rágyújtanom.

– Adok egy szálat.

– Úgy, mint a múltkor? A csikket adnád? Hagyjál! – Morogva elfordult, és az ajtó felé indult.

A többiek évődni kezdtek vele.

– Hová mégy, Mári? Talán a tanfolyamra?

– Igen – felelte a boszorka, és halványan elmosolyodott. – Miért? Beszéltem az igazgatóval. Megtanulok a számítógéppel bánni, már vettem öt órát. Akkor felvesz a raktárba, az irodában fogok dolgozni.

– És hanyatt is kell neki feküdnöd, mi?

– Aztán ha majd úrinő lesz belőled, megismerj még bennünket!

Nevettek.  

A boszorka irtózatos dühvel nézett rájuk, és a földhöz vágta a seprűt. Kiabálni kezdett:

– Majd meglátjátok! Az irodában fogok dolgozni, igenis! Akkor sok pénzem lesz, és lehet, kapok egy szolgálati lakást is. Kiveszem a gyereket az intézetből! Mindent megadok neki, ételt, ruhát, játékot!

– Azt már te sose szerzed vissza, ha egyszer örökbe adták – csóválta meg a fejét egy idősebb nő.

– Visszaszerzem! Ti nem értitek! – Toporzékolt.

– Jól van, hát visszaszerzed – lépett oda hozzá békítőleg az egyik testes nő. – Most eridj haza! Nesze! – Egy szendvicset nyomott a kezébe.

A boszorka szája széle remegett, és nagy, zöld szemével visszabámult a másikra. Elvette a csomagot, és kirohant az épületből.

– Ez hülye. Még hogy számítógép, meg iroda, hisz írni sem tud rendesen! – mondták az ottmaradtak.

A nagydarab nő csípőre tette a kezét, és feléjük fordult:

– Attól még lehetne nektek több eszetek! Na és, ha gyengeelméjű? A takarításba is belejött!

A többiek legyintettek, és fölvették a kabátjukat.

Peti megfogta a karunkat, majd intett, hogy kövessük. A gyár mögé lopakodtunk, a bal oldali fal takarásából jöttünk ki. A távolban felsejlett előttünk a boszorka vékony alakja. Utána iramodtunk. A paneltömbök között kacskaringós utcácskákon loholtunk a nyomában. Láttuk, hogy az egyik lepusztult házba megy be, amelynek törött az üvegablaka, rongyszőnyeg az ajtaja, a teteje is csak bádog. Megkerültük a viskót, megkapaszkodtunk az ablak peremében, és belestünk a szobába. A boszorka egy rongyos pokrócon kucorgott, ölében a kis fekete macskával. A kenyérből aprókat harapott, és az állat szájába dugdosta a falatokat. Aztán ringatni kezdte, mintha kisgyermeket babusgatna, és különös, varázslatos dalokat dúdolt neki. Még soha nem láttam ilyen szépnek a boszorkát: fényes, fekete haja a vállára omlott, csillogott a szeme, és az arca felderült.

Teljesen besötétedett, mire felocsúdtunk. Kiszáradt a szám, és furcsa szorítást éreztem a gyomromban. Lehajtott fejjel mentünk haza, és egész úton nem szóltunk egymáshoz. Tudtam, ugyanaz a dal jár mindannyiunk fejében, de nem ijedtem meg tőle, hanem örültem, mert éreztem, hogy a boszorka végérvényesen megbabonázott bennünket.