Peti első találkozása Fekete Fiúval olyan gyorsan történt, hogy szinte észre sem vette, csak a lepedőn éktelenkedő mocskos foltból gyanította, hogy valami nincs rendjén. Mire félénken szólt anyának, hogy talán bepisilt, a különös paca szőrén-szálán eltűnt. A kisfiút egész nap hideglelés rázta, és este, amikor leoltották a szobájában a villanyt, Fekete Fiú bejött hozzá. Éppen úgy nézett ki, mint Peti, csak a szeme volt nagyobb, és beszéd közben nem mozgatta a száját. Fekete füstréteg kavargott körülötte.

Odakint tombolt a vihar, és az esőcseppek vészjóslóan doboltak a tetőn. A szélben nyögdécselő csupasz faágak szünet nélkül kaparásztak az ablakon. A nappaliból a tévé bömbölése hallatszott, amelyet elnyomtak a rikácsoló emberi hangok, és a tompa puffanások zajai: apa megint verekedett anyával.

Fekete Fiú közelebb jött, és megkérdezte:

– Leszünk barátok?

Peti bólintott. Félelemmel vegyes kíváncsisággal szemlélte a jövevényt. Amaz leült az ágy szélére, és a kisfiú látta, hogy piszkos nyomot hagy a paplanon. Lesütötte a szemét, mert szégyellte a másikat figyelmeztetni. Hisz csak most lettek barátok. „Most még nem szólok, majd legközelebb” – gondolta, és hagyta, hogy Fekete Fiú megfogja a kezét. Jéghideg volt az érintése, de Peti igyekezett nem venni tudomást róla. Hajnalig beszélgettek.

Fekete Fiú ezután minden este eljött, és egyre érdekesebb dolgokat mesélt. Például azt mondta, hogy anya és apa nem szeretik már, azért veszekednek olyan sokat. Visszaviszik majd Petit az árvaházba, ugyanis többé nincs szükségük rá. A felnőttek néha jobban megvannak egyedül, de az is lehet, hogy apának és anyának saját gyermeke lesz, ezért őt már nem tudják eltartani. És az osztályban azért nem barátkozik vele senki, mert büdös.

– Anya ritkán mossa ki a ruhámat – sírt Peti, és Fekete Fiú együttérzően átölelte.

Másnap reggeltől együtt jártak iskolába is, és Peti nem érezte magát többé olyan magányosnak. A barátja ott állt mellette, még akkor is, ha rajta kívül senki más nem láthatta. Ez a közös titok örömmel töltötte el és megnyugtatta.

Hálából lerajzolta.

– Ez ki? – A tanító néni érdeklődve állt meg mellette.

– A barátom.

– És miért nincs szája? Miért ennyire sötét a ruhája?

– Csak. Ő ilyen.

Bármit kérdeztek tőle ezután, Peti nem válaszolt. Észrevette ugyanis, hogy a falon függő térképen vándorolni kezdtek a kontinensek. Jobbra-balra mozogtak, alakzatba rendeződtek, végül aztán Fekete Fiú arcává alakultak. A szája résnyire szűkült, és Peti megértette, hogy nem szabad beszélnie kettőjükről. Vacogás lett rajta úrrá, és a hideg egyre följebb kúszott a gerincén. Nem hallotta, vagy inkább nem értette, mit mond a tanító néni. Szürke hályog borult a szemére, és a valóságot bizonytalan, elmosódott világként érzékelte. Csak akkor eszmélt föl, amikor Fekete Fiú elhagyta a termet.

A tanító néni ezt írta az ellenőrző könyvébe: „Kérem, a gyermeket ne hagyják sokáig a tévé előtt és ne engedjék olyan műsorokat nézni, melyek megzavarhatják a helyes ítélőképességét.”

Hazafelé menet a régi vasúti híd alatt vitt az útja. A poros kerítések mellett a szemétkupacok és száraz bogáncsok kóbor macskákat bújtattak. A nyávogó kölykökkel teli alom mellett megállt, és a kismacskák játékában gyönyörködött. Különösen tetszett neki az egyik kis szürke cirmos.

– Emlékszel, amikor Linda néninél megmart az az öreg kandúr? – Fekete Fiú hangja vészjóslóan csengett.

– Igen. De ez itt kicsi és kedves.

– Nem. Mind egyformák. Csak úgy tesz, mintha kedves lenne. Így akar a közeledbe férkőzni.

Peti karja megsajdult, éppen ott, ahol annakidején véresre karmolta az állat. Az emlékkép minden fájdalmával együtt élesen kirajzolódott előtte. Ugyanazt a haragot és féktelen gyűlöletet érezte. A kismacska már a markában vergődött, Peti maga sem tudta, mikor, és hogyan került oda. Erősen szorította a nyakát, amíg egyszer aztán a kölyökmacska nem mozdult többé.

– Ügyesen csináltad, büszke vagyok rád! – dicsérte meg a barátja.

Vonat robogott át fölöttük, és a pokoli zajban Peti csak szívének dobogását hallotta hangosabbnak. Döbbenten bámulta az élettelen kis testet, és minden ízében reszketett. Nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e, vagy féljen. „Ezt nem lett volna szabad” – sejlett fel benne halványan, de a gondolat gyorsan tovaszállt, amikor Fekete Fiú elárasztotta elismerő szavaival. Peti nagyfiúnak érezte magát, és addig soha nem érzett bátorság költözött a szívébe. Barátjának tanácsára az ellenőrzőt otthon meg sem mutatta.

Elválaszthatatlan pajtások lettek. Egyre több időt töltöttek együtt, de Fekete Fiú néha magára hagyta, mert másokat is meglátogatott. Az, hogy nem csak vele barátkozott, rosszul esett Petinek.

– Ha azt akarod, hogy örökre veled maradjak, be kell bizonyítanod, hogy te vagy a legjobb barátom – mondta neki Fekete Fiú egy este.

– Hogyan?

– Légy türelmes. Majd eljön az ideje.

Eltelt egy hét, és nem történt semmi különös. Csak játszottak a régi, kopott játékokkal. Peti nem gondolta, hogy bármi új szórakozást ki lehet velük eszelni, de Fekete Fiú csak rájuk nézett, és a tárgyak a levegőbe emelkedtek. Ide-oda röpködtek a szobában, leszálltak a szekrény tetején, és más lehetetlen helyeken. Mókás volt látni, ahogy a szakadt maci feje végleg elválik a testétől és a csillár kinyúló rézkarján egyensúlyoz. Amikor anya benyitott, a varázslat egyszerre abbamaradt: a játékok a földre zuhantak, mintha végig ott lettek volna.

– Mi ez a rendetlenség? Lusta disznó, hányszor mondjam, hogy tarts rendet a szobádban? – kiabált anya, és idegesen fel-alá kezdett járkálni. Erősen gesztikulált, és a kezében füstölgő cigarettával a levegőbe döfködött úgy, hogy az apró füstgomolyagok egy pillanatra úgy álltak meg benne, mint a pontok. Peti nem válaszolt neki, csak a szoba sarkában mosolygó barátjára pislogott. Nem akarta őt elárulni.

Aztán egy napon Fekete Fiú apa képében jött el hozzá.

Peti tudta, hogy a súlyos, nehéz csoszogás apához tartozik, mert a lépcső fenyegetően nyikorgott a léptei nyomán. Rémülten összehúzta magát a paplan alatt, és remélte, hogy nem jön be a szobájába. Didergett. De az ajtó nyílt, és a kisfiúnak a lélegzete is elakadt a félelemtől. Mindent betöltött az alkoholszag. Mielőtt apa lesújtott volna rá, Peti megpillantotta azt a sötét villanást a tekintetében, amelyet csak Fekete Fiúéban látott eddig. A verés tovább tartott a szokásosnál, és anya most sem lépett közbe.

Peti mozdulatlanul feküdt az ágyon, barátja karjaiban. Keserves sírásra fakadt.

– Vele voltál, láttam! Miért tetted?

– Azért, hogy megfékezzem! Ha én nem fogom vissza, sokkal erősebben bántott volna! Látod, én vagyok az egyetlen barátod. Akarod, hogy ezután mindig megvédjelek?

Peti hüppögve bólintott.

Ekkor különös dolog történt. Fekete Fiú körül sűrűsödni és gomolyogni kezdett a füstréteg. Egy hajszálvékony füstfonál különvált, és megindult Peti felé. A kisfiú csodálkozva nézte, próbálta megtapintani, de csak dermesztő hideget érzett. A fonalat több másik követte, és ezek végül egész hálót szőttek köréje. Riadtan szemlélte a furcsa eseményt. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Mozdulni szeretett volna, de a tagjai nem engedelmeskedtek. Fekete, büdös tócsa keletkezett alatta, és az ágynemű merő lucsok lett tőle. Rájött, hogy a füstszerű anyagból párolog ez a ragacsos nedvesség. Különös módon eddig soha nem figyelt fel a szúrós szagára. A füst közben teljesen beborította, és úgy hozzátapadt, mint egy második bőr. Még soha nem érezte magát ennyire magatehetetlennek, ennyire kiszolgáltatottnak. Szorongása csak nőtt, amikor észrevette Fekete Fiú szemében a gonosz villanást.

– Most már örökké az enyém leszel! – hangzott fel a vérfagyasztó kacagás, és Peti nem tudta pontosan megmondani, hogy melyikük nevetett.

Peti legbelül megérezte, hogy mit kell tennie, és a nagy terv elégedettséggel töltötte el. Már nem félt, sőt, erősebbnek érezte magát a barátjánál, akinek az alakja egyre jobban elhalványult, míg végül teljesen eltűnt a szobából.

Fölkelt az ágyból, és megtapogatta magát. Nem fájt semmije. A világ kezdett megint elhomályosodni és nyomasztóvá válni körülötte. Ezt az érzést csak egyféleképpen szüntethette meg. Lement a konyhába és kézbe vette a konyhakést. Hosszan felvágta a combját, és érdeklődve figyelte a felbugyogó vért. Meg is kóstolta, de nem érezte különösebben ízletesnek. Aztán apa és anya szobájába ment.

Egy percig némán figyelte mellkasuk ütemes emelkedését. Az éjszakai sötétség lassan átadta helyét a hajnali derengésnek. Apa nyakán jól kivehetően dudorodott az ütőér, és izzadtságcseppek reszkettek állának borostáin. Peti megindultan nézte az élet utolsó szikráját. Óvatos, kimért mozdulattal illesztette oda a penge hegyes végét a torokhoz. Aztán hirtelen szúrt. Apró hörgés hallatszott, amelyre anya félálomban megmozdult. A penge ismét lecsapott: anya felriadt, és tágra nyílt szemmel figyelte a szíve tájékán keletkezett sebet, melyből gyors iramban zubogott a vér. Peti hamuszürke arccal, izzó tekintettel állt előttük. Remegett a szája széle, majd széles vigyorra húzódott.    

Aztán kitört belőle a hisztérikus nevetés, és táncra perdült. Körbe-körbeszaladgált a házban, és rettentően büszke volt tettére. Az eufórikus hangulatban többször a földhöz verte magát, majd fejét az ajtófélfának verte, és kedvtelve nézegette a tükörben, ahogy a szájából ömlik a vér. A késsel fölhasogatta saját arcát, és rettentően furcsállotta, hogy még mindig nem érez fájdalmat. Akkor összeszedte minden erejét, és elhatározta, hogy tesz még egy próbát. Egy határozott mozdulattal szíven szúrta saját magát. A földre esett, szüleinek ágya mellé. A fekete, füstös bőr megrepedt, és elméjéről kezdett szétoszlani a homály. Feltápászkodott, és megrökönyödve bámulta a vérbefagyott holttesteket. Semmit nem értett, de már nem volt ereje gondolkozni. Szédült, és minden elsötétedett körülötte. Aztán már csak üveges szemmel bámulta a plafont, és mozdulatlanul feküdt a hatalmas vértócsában, melyet a mellkasán tátongó lyukból újabb és újabb vérpatakok tápláltak.

***

Sötétúr kedvtelve szemlélte fiának világra jöttét. A tojás már szépen repedt, és a nyálkás, fekete védő masszából csakhamar kidugta a fejét a gyermek. A fiatal démon körbenézett, és megállapította, hogy a sok ezer születésre váró kölyök közül ő az első.

– Mit gondolsz arról, amit álmodban mutattam neked? – érdeklődött Sötétúr.

– Nagyon tetszett! – válaszolt buzgó lelkesedéssel az ifjú, mert ösztönösen érezte, hogy apja kedvére kell tennie, ha azt akarja, hogy továbbra is megmaradjon elsőnek.

– Remek. Akkor mindent pontosan úgy csinálj, ahogy mutattam. Most pedig indulj, ne okozz csalódást!

A fiatal démon kiröppent a fészekből. Gyönge szárnyaival eleinte még összevissza verdesett, aztán összeszorította hegyes fogait, és rövid idő alatt rájött az egyenes repülés nyitjára. Tudta, apja árgus szemmel figyeli mozdulatait.

Elhagyta a Sötét Lelkek Birodalmát és belépett az Emberek Világába, ahol már szárnyak nélkül is tudott repülni, és bármikor láthatatlanná tudott változni, de ez utóbbit még sokat kellett gyakorolnia. Sötétúr segített neki: gonosz vihart támasztott, félelmetes villámcsapásokat és zajos, kíméletlen esőt, hogy az emberek maradjanak házaikban, és ne vegyék észre a fiát. Az ifjú démon egy város fölött suhant, és éles szemével be-bepillantott a házakba, mert átlátott a falakon és a tetőkön. Végre megtalálta, amit keresett. Óvatosan leereszkedett a tetőtérbe a kéményen keresztül, és hangtalanul az alvó kisfiú fölé lebegett. Elmosolyodott, mert Peti éppen olyan volt, mint amilyennek az álomban látta. „Jól van, embergyermek, eztán nekem engedelmeskedsz!” Egy kicsit ráfújt, hogy szoktassa a leheletéhez. A kisfiún hideg borzongás futott végig, és öntudatlanul följebb húzta a takarót. A démon feszülten várakozott, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a nappaliból odaértek a veszekedés első foszlányai. Peti erre felébredt, és reszketve összekuporodott az ágyon. Akkor vette észre a szoba sarkában álldogáló Fekete Fiút.

– Leszünk barátok? – kérdezte a démon, és legbelül remegett az izgalomtól, mert tisztában volt a pillanat sorsfordító súlyával.

Peti először elképedve, aztán kíváncsian bámult rá, végül pedig lassan bólintott.