– Adsza csak ide azt a kalapácsot, Pista!

– Ehol ni!

– Jó’ van, most a szögeket! Ne bambuljál, járjon a kezed!

– Már megint vagánykodsz, Jóska? Hán azt hiszed, ma kezdtem a szakmát?

– Idefigyelj, Pista! Ha ennek is prünnyögsz, akkó’ nem sok jót várhatsz a németeknél! Ott pontos, kemény munka köll, senki nem fog neked ennyit tűrni!

– Ha olyan nagyokos vagy, mér nem mész el te magad?

– Dehogy megyek! Sze’, akkor itt nem maradna senki, aki házat tudna építeni! – legyintett Jóska, és megemelte a gerendát.

– Építsenek a románok – morgott Pista.

– Nem tudnak azok. A faragott kapukhoz is csak mi értünk.

– A múltkó’ beszéltem a Fehér Áronnal – lelkendezett Pista –, tudod azzal, aki tavaly ősz óta Bécsben dógozik, s asszonta, hogy ezerkétszáz eurót is megkeres havonta! Most hítta a testvérét, meg engem is, hogy menjük ki vele.

– Nem köll mindent elhinni! Persze, a munkakönyvbe nem írják be, mi? Nem tiszta dolog ez!

– Hát aztán! Három héttel ezelőtt vótak a testvérek Vásárhelyen, és Áron egy alig két éves Dáciát vett magának! Meg kicsempézték az anyjáéknál a nyári konyhát!

– Dáciát? No, azé’ nem kellett vóna külfődre menni, azt itt es össze lehet hozni!

– Igen, de mikor? Évek, és nem hónapok múlva! Gondolj bele: ha te is jönnél velünk most nyáron, akkor őszire kicsinálnád a pénzt az esküvőre!

– Nem tudom, Pista. Nem lesz abbúl semmi!

– Hogyhogy nem? Csak szólók Áronnak, és mánis gyühetsz!

– Nem arra értem, hanem az esküvőre!

– No, mi van?

– Összekaptunk.

– Komoly dolog?

– Az.

– És akkor mivé lesztek?

– Még nem tudom.

– Anyád mit szól?

– Örül. Sosem szerette a Klárit. De el is van keseredve, mer asszongya, nem kapok másikat magamnak.

– Mán mér ne kapnál?

– Mer kifutok az időből.

– Hát, ha így élsz, bégubbaszkodva, nem is lesz soha senkid! Hányszor mondtam, hogy gyere el a diszkóba?

– Menjen a búbánat! Még megsiketülök, vagy békujakolok valakinek. Meg aztán… Nem lenne korrekt. Ha Klári megtudja…

– Hászen az elébb mondtad, hogy vége!

– Nem biztos. Nincs még vége. Csak úgy félig-meddig…

***

– Elég erősek a lécek?

– Ühüm. Megbírnak akár egy bivalyt is. Hozzad a cserepeket, Pista!

– Te Jóska, odanézz! Az nem a Tóth Imre, ott az iskola oldalánál?

– De igen! Erőst vigyázkodik valamiért, de nem látom, mit dugdos a hátánál.

– Lány lesz az, látom, ahogy libben a szoknyája. Biztos felmennek az iskolapadlásra, hehe, tudod, úgy szokás… – Pista hirtelen elfehéredett. – Te, az… Az ott a Klári…

– Hogy mondtad?

– Én… Én biztos nem jól láttam.

– De igen, jól láttad! Hű, a keserves atyaúristenit! Kifolyatom a beledet, Imre! Hogy a dühü eméssze meg a fejedet! Te… Te fehérnép, hát mán megint nem bírsz a véreddel? – üvöltözött magából kikelve Jóska.

– Hadd el, ne virtuskodj, úgysem hallják! Gyere, ülj le, nesze egy vizes zsebkendő a homlokodra. Te, nagyon sápadt vagy, nehogy leszédülj! Kérsz egy kis pálinkát? Itt van, húzd meg! Úgy, jó lesz mán, na ugye, hogy jobb? Rágyújtasz? Nem? Mi köll? Még pálinka? Jól van, adom mán, ehol ni! Jaj, Jóskám, beszélj már, mondd mi lesz most?

– Mi lenne? – mondta nyugodtan Jóska. – Szóljál Áronnak, oszt mondd meg neki, hogy megyek én is Bécsbe!