Az asztal körül négy ember kártyázott. Egyikük erősen vesztésre állt, és rémülten a szoba sarkában álló, csuklyás mágusra pislogott. Az asztalfőn ülő figura szájában felparázslott a cigaretta, puha, párnás kezét előrelendítette, és felfedte lapjait. Vizenyős, szürke szemével közömbösen elbámult a fejek fölött, és rekedt hangon így szólt: – Mutasd, mid van, Felügyelő! A Felügyelő elvesztette ezt a kört is. Reszkető kézzel fogta a lapjait, és arra gondolt, percei maradtak az életből, amit ezen a világon emberként tölthet. A mágusra sandított, és igyekezett nyugodt maradni, miközben az asztalfőn ülőhöz kezdett beszélni: – Maximus, úgy döntöttem, kockáztatok! Felteszek mindent az utolsó körre! – Jól meggondoltad? Ha veszítesz, örökre a családhoz fogsz tartozni! – Tudom. De ha nyerek… – Akkor veled megyek az Igazságok Termébe! – vigyorgott gúnyosan Maximus, és szélsebesen megkeverte a paklit. A mágus közelebb jött, halk, zümmögő hangon ontotta magából a varázsigéket. A Felügyelő lehunyta a szemét, megtapogatta a nyakában lógó szerencsehozó kristálytalizmánt, a Tiszta Szellemhez fohászkodott, és kiterítette a lapjait. Megfagyott a levegő a játékteremben. A Tűzkereső Vénasszony, a Kék Borjú, és a Hatos Harcos páratlan együttállása a végső játszma megnyerésével kecsegtettek. A Felügyelő fellélegzett, és egy pillanatra reménykedett, hogy neki elsőként sikerül majd végrehajtania a bravúrt, amely száz év óta egyetlen Tisztalelkűnek sem állt módjában: leszámolni a legerősebb Tisztátalannal. Maximus hanyag mozdulattal fedte fel lapjait. A Vörös Kaszás, a Tíz Szerencsekerék, és a Mindent Őrlő Malom ütötték a Felügyelő pontszámait. A Felügyelő tudta, hogy csalás áll a dolgok hátterében. Megdermedt. A mágus a vállára tette a kezét, és kiáltva idézte a démonokat. A vesztes kristálytalizmánja megrepedt a nála sokkal erősebb varázslat nyomása alatt. Szúrós szag töltötte be a levegőt, nagy szélzúgás, velőtrázó sikoltozás hallatszott. Megnyílt a föld, sűrű, fekete füst szállt fel, és vele együtt az első démonok. Ide-oda cikáztak az asztaltársaság fölött, csattogtatták denevérszárnyaikat. Az egyikük a Felügyelő mellére telepedett, és kiharapta a szívét. – Jöjj, Urunk, töltsd el új testvérünket! – kántálta a mágus. Abban a pillanatban a földön keletkezett repedésből előszivárgott egy nyúlós, fekete szellemalak, a Felügyelő feje fölé lebegett, és hirtelen besurrant a száján. „Csak Mira és a gyermek meneküljenek meg, legalább ezzel is időt nyerek nekik! Mostanra már Joshi mágusnál kell lenniük!” – gondolta utoljára a Felügyelő, majd elveszítette az eszméletét. Kisvártatva magához tért. Mellkasán a seb „M” alakban összeforrt, hiányzó szíve helyét jelölve. Maximus szenvtelenül figyelte, majd egy mozdulattal talpra rántotta. – Üdv a családban, fiam! – mondta neki, és a Felügyelő ködös tekintettel nézett vissza rá. Egyetlen ösztön, egyetlen gondolat foglalkoztatta: minél több vért ontani, minél több gaztettet elkövetni, hogy gazdája kedvében járhasson. *** Mira Prominenta megigazította fejkendőjét – a már házasságban élő nők jelét –, és köpenye alá rejtett egy míves darkszoszi tőrt. Felkészült vendége fogadására. Kitekintett az ablakon, és elszoruló szívvel figyelte a városképet. Az ősei – a Prominenták – által épített régi, pompás város szinte felismerhetetlen volt. A toronymagas üvegkupolák betörve, a lebegő járdák használaton kívül, a függőkertek helyén elszenesedett csonkok. Az idők során az épületek többségében a vízzel védő varázslatok megkoptak. A környéken garázdálkodó sárkányok, ha ilyen házat találtak, éltek a lehetőséggel, és kíméletlenül porig rombolták. Egyedül Mira tízemeletes palotája állt még érintetlenül, dacosan és büszkén, biztos pontként a fokozódó zűrzavarban. Az utcáról felszűrődő fegyverropogás, a távolban lángoló és füstölgő épületek romjai félelemmel töltötték el. Kezét ösztönösen a hasára szorította, gondolataival nyugtatni próbálta a rugdalózó gyermeket. Felharsant a csengő hangja, és Mira összerezzent. A központi oltárhoz lépett, megérintette a kapunyitó kristályt, majd várt. Súlyos lépések visszhangoztak a lépcsőházban, aztán feltárult az ajtó, és belépett Maximus. Mira újra megérintette a kristályt, gyors igézetet mormolt, és hirtelen láthatatlan védőfal termett közte és vendége között. Maximus húsos ajka széles vigyorra húzódott, nevetett a biztonsági intézkedésen, de amikor észrevette Mira állapotát és a fejkendőjét, elborította az agyát az indulat. Utasította kíséretének tagjait, akik minden erejükkel megpróbálták áttörni a védőfalat, persze sikertelenül. Mira jobban félt a Maximus feje fölött lebegő két démontól, amelyeket csak ő látott, és amelyek izgatottan nyújtogatták nyelvüket az asszony gömbölyű hasa felé. Támadni egyelőre nem mertek, és Maximus lelkiállapotával összhangban lassacskán megnyugodtak. – Miért hívattál? – kérdezte Maximus. – Azt akarom, hogy hagyd el a városomat! – mondta Mira. – A te városod? Ne légy nevetséges! Száz éve nem járt itt Tisztalelkű Nemes, erre most megjelensz a semmiből, és azt hiszed, legyőzheted azt, amit én fáradtságos munkával felépítettem? – Az Igazságok Termében fogsz felelni a tetteidért, a Törvény szerint! – Itt én és a családom vagyunk a Törvény! – dühöngött Maximus. – És nagyon rosszul döntöttél, hogy visszautasítottál! Mostanra már te is családtag lehetnél! Az a fattyú a hasadban az én véremből származhatna! Mira hátrálni kezdett. Mintegy megadott jelre, az oldalsó szobákból felfegyverzett egyenruhások rontottak elő élükön a Felügyelővel. Közrefogták Maximust és egész kíséretét. – A Törvény nevében, le vagy tartóztatva! – kiáltotta a Felügyelő, és megpróbálta a Tisztátalanokat a földre kényszeríteni. A fővezért azonban nem sikerült csapdába ejteni. Maximus cserbenhagyta az övéit; kitört a gyűrűből, és kitörve az ablakot, a semmibe vetette magát. Az egyik vörös viharsárkány félbehagyta a város rombolását, és ura segítségére sietett. Még estében elkapta Maximust, aki átkozódva parancsolta neki, hogy pusztítsa el Mirát. – Halál a Prominentára! – üvöltötte, miközben a sárkány tüzet okádott a toronyházra. Az épület évszázados vízzel védő varázslata azonnal működésbe lépett. Odabent Mira és a Felügyelő megkönnyebbülten szemlélték a fentről alázuhogó vízfüggönyöket, a sistergő gőzfelhőket, ahogy az újabb és újabb tűzcsapásokat kioltották. Amikor Maximus látta, hogy támadásai hiábavalóak visszavonult, de még aznap este üzenetet küldött a Felügyelőnek: „Intézzük el a dolgot az ősi módszerrel: átokkártyával! A következő holdtöltekor gyere el a játéktermembe!” Mira sóhajtott, elővette az ősanyáitól örökölt kristálytalizmánját, és a férfi nyakába akasztotta. A Felügyelő hálásan elmosolyodott és megcsókolta a feleségét, miközben mindketten tudták, hogy a talizmán varázsereje semmit nem ér Maximus nagyhatalmú mágusaival szemben. *** A Felügyelőnek még soha, egy városban sem gyűlt meg ennyire a baja a helyi családdal. Kétségkívül Maximus volt az eddigi leghatalmasabb vezér, bűnszervezete behálózta az egész térséget. Az Igazságszolgáltató Tisztek maroknyi csapata alig-alig bírt ellenállni neki. Az új felügyelőtől várták a csodát, de a fiatal Tisztalelkű azonnal átlátta a helyzet reménytelenségét. Gyanította, hogy tisztjei közül többen korruptak lettek, néhányan pedig titokban a démonokhoz pártoltak. Amióta csak megérkezett megoldatlan ügyek sorozata tornyosult előtte: gyilkosságok garmadája, eltűnt emberek, tiltott szerek, rejtélyes módon lerombolt épületek – köztük az Igazságok Terme –, mágiával való folytonos visszaélések, szabadon garázdálkodó veszélyes bestiák. Működését az Igazságok Termének újjáépítésével kezdte, mert úgy gondolta, legalább a törvényesség látszatát fenn kell tartania. A csökkenni nem akaró problémák olyan érzéssel töltötték el, mintha valaki szándékosan sok akadályt görgetne az útjába. Keserűen gondolt a régi, nemesi Prominentákra, akik száz éve megfutamodtak, és engedték, hogy városuk ebek harmincadjára jusson. Ezen az éjszakán fülest kapott az egyik megbízható forrásától: bizonyos Joshi mágust kellett keresnie, aki talán segíthet legyőzni a Tisztátalanokat. Egyedül ment a városszéli rablótanyára. A lepukkant paneltömböket – Maximus uralmának első építészeti remekeit – csak a rajtuk villogó cégérek neonfénye világította meg. Egymást érték a kocsmák, a játéktermek, a kínzókamrák, és a gladiátor– illetve bestiaküzdelmekre kialakított beltéri arénák. Vér és égett hús szaga töltötte be a levegőt, az utcasarkokon züllött varázslók és jövendőmondók kínálták bagóért álságos tudományukat. A Felügyelő hamar megtalálta Joshi házát, a romos, sötét épületbe azonban nem tudott bejutni. Megtudta, hogy csak törzsvendégek nyerhetnek bebocsátást szigorúan meghívásos alapon. Nem tehetett egyebet, minthogy tervet készített, és másnap technikai felszereléssel együtt tért vissza. Bevette magát a szemközti lakatlan épületbe, és egy második emeleti lakásban kialakította megfigyelőállását. Messzelátójával fáradhatatlanul kémlelte a kétes lokált. Mindenféle furcsa alakot látott jönni-menni, köztük – úgy gyanította – Tisztalelkűeket is. Döbbenete akkor érte el a tetőfokát, mikor ráébredt: a vendégek legtöbbje mégiscsak Maximus családjához tartozik. Napközben igyekezett helytállni, annak ellenére, hogy nyomozásainak sikertelensége mind jobban elkedvetlenítette. Éjszaka viszont kilopózott a város szélére, és feszülten figyelte a különös ház minden rezdülését. Erősen vágyakozott, hogy megpillanthassa a mágust. „Vajon sarlatán, csakúgy, mint a legtöbb varázsló? Vagy a régi igazságok tudója?”, forgatta magában a kérdéseket. Teljesen összezavarodott, nem volt többé nyugalma. A következő este világosságot vett észre az egyik ablakban. Elképedve tapasztalta, hogy a szemközti ablakból egy szintén látcső mögé rejtőzött férfi néz vissza rá. Így figyelték egymást órákon keresztül, míg a Felügyelőnek hirtelen melege nem lett. Olyan érzése támadt, mintha saját magát figyelte volna a tükörben. „Nagyon ismerős ez a helyzet”, gondolta. Határozottan felsejlett benne, hogy önmaga meglesése sokadjára ismétlődik, hogy ez valahol valamikor már megtörtént vele. Félni kezdett. A szemközti ablakban kialudt a fény, és abban a pillanatban kopogtattak az ajtón. Mire odabotorkált és kinyitotta, egy lelket sem látott, de a földön egy apró papírfecnit talált: Holnap este idejön egy lány. Mikor eltávozik, kövesd, és védd meg az életed árán is! Még valami: tíz hónap múlva Maximus átokkártya játszmára hív. Menj, és küzdj meg vele, mert az a játszma megváltoztathatja a világot! Joshi. A Felügyelő maga sem tudta, hogy miért, de szentül elhatározta, hogy az üzenet minden pontját betartja. Hatodik érzéke azt súgta, meg kell bíznia a mágusban. Joshi az Idő Kútjának peremét tisztította. Megjáratta ujját a zavaros, vörös vízben, amely érintésétől kitisztult, és különböző képeket jelenített meg előtte. Joshi legszívesebben megmártózott volna benne, de tudta, ma nincs ideje egy teljes utazásra. Dohogva otthagyta kedves foglalatosságát, hogy hétköznapi kötelezettségeit teljesítse. Kicsoszogott a gyógyító kamrába, elpiszmogott a ritka elixírekkel, bozontos, fehér szakállából kitépett három szálat, elégette őket, és fohászkodott az aznapi varázslatok sikerességéért. Az első kliens egy idős prostituált volt, aki rontást rendelt arra az úriemberre, aki legutóbb fizetés nélkül távozott tőle. Másodikként egy Tisztátalan harcos jött, aki tiltott teljesítménynövelő szert vásárolt a másnapi viadalra, aztán egy kényes bérgyilkos tanonc következett, aki olyan igézetet szeretett volna, amely gyorsan, csendesen, vérfröccsenés nélkül végez az áldozataival. Joshi csak akkor kapta fel a fejét és hunyorgott csodálkozva, amikor az idegen belépett. Arca csuklya mögött rejtőzött, ahogy bizonytalanul állt a szoba közepén, árnyéka a szoba falára vetődött. Joshi kiegyenesítette vénségtől meggörbült hátát amennyire lehetett, és felkiáltott: – Nocsak, Mira Prominenta! Mi szél hozott haza, őseid városába? A lány megborzongott, és igyekezett leplezni elképedését a mindentudó öreg előtt. – Azt hallottam, Tisztátalanok járnak hozzád – kezdte. – Talán valami gondod van ezzel? – vonta fel a szemöldökét a mágus. – Ami azt illeti, van! – csattant fel Mira. – Azért jöttem haza, hogy rendet tegyek, hogy visszaállítsam a Tisztalelkűek uralmát! – És hogy akarod legyőzni Maximust és a családját? Mira nagyot nyelt, és zavartan lesütötte a szemét. – Ebben akartam a segítségedet kérni! Maximus eljött hozzám, feleségül kért. Azonnal kiutasítottam, erre megfenyegetett! Megölte tíz hűséges testőrömet, és mocskos üzeneteket küldözget! Azt mondja, előbb-utóbb úgyis az övé leszek, és a gyermekünk majd megváltoztatja a világot! – A gyermekkel kapcsolatban igazat beszél, csak azt nem tudja, hogy nem ő lesz az apja. Hamarosan házasságot kötsz, Mira, egy Tisztalelkűvel! – Kímélj meg az olcsó jóslataidtól, mágus! Inkább azt mondd meg, hogyan állítsuk félre Maximust! – Mi? Sehogy. Maximus legyőzhetetlen. – Látom, te is átálltál a sötét oldalra – legyintett szomorúan Mira. – Félreérted a helyzetet. – Ezen nincs mit félreérteni! Tudom, hogy sok Tisztátalan jár hozzád, és nem átallasz nekik segíteni! – Hiszek abban, hogy egy Tisztátalan újra Tisztalelkűvé válhat, csak akaraterő kérdése. Én ebben segítek az embereknek. – Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Álomvilágban élsz, Joshi, és nem tudod, vagy nem akarod a valós problémákat megoldani! – Már mondtam, hogy ostobaság Maximusnak ellenállni. A véget nem kerülheted el, de nem tagadom, talán lehet késleltetni. Most, amikor kilépsz a házamból, a nyomodba fog eredni egy Tisztalelkű férfi. Arról a fiatal felügyelőről van szó, aki nemrég érkezett a városba. Itt szimatol a házam körül egy ideje. Megbízhatsz benne, ő mindenben segít majd neked. A lány kiment, és legbelül olyan érzése támadt, mintha ugyanezt korábban már átélte volna. Joshi becsukta utána az ajtót, kipillantott az ablakon a Mira után eredő álruhás Felügyelőre, majd visszatért a Kúthoz. Komótosan levetkőzött, előbb csak a lábát merítette meg a vörös folyadékban, aztán lassan egész testével beleereszkedett. „Unom már, nagyon unom – dörmögte bosszúsan. – Ha a következő körben sem lesz semmi változás, betömöm ezt az átkozott kutat!” *** Mira lélekszakadva rohant a kacskaringós utcákon, gyermekét erősen magához szorította. Nem látta, csak hallotta, ahogy palotája összeomlik. A romok között meglapuló túlélőket sárkányok és démonok marcangolták. Maga sem tudta, hogyan jutott el Joshi házáig. Csapzottan állt az idős mágus előtt. – A férjem elveszítette a játszmát! Gyorsan, menjünk vissza az időben! Tudom, hogy te képes vagy rá! Meg kell akadályoznunk, hogy elmenjen Maximus játéktermébe! – kiabálta Mira. – Ó, ha tudnád, hányszor próbáltam! De a jövő mindig ugyanaz: a véget nem lehet elkerülni! – Azt mondod, máskor is beleavatkoztál az idő folyásába? – Számtalanszor. Most éppen az ötvenhatodik verziót éljük. Mindig Maximus győz, sajnálom. Mira döbbenten bámult rá. – Nem értem… – nyöszörögte. – Azt mondtad, tudsz segíteni, azt ígérted, megvédesz… Legalább a gyermeket! – Az egyetlen megoldás az, ha visszautazunk az időben abba a pillanatra, ahol megfordult a világ, és az ilyen Maximus félék erőre kaptak. Ha ott és akkor közbe tudnánk avatkozni, talán lenne esélyünk. – Joshi, te tudod, hol van az a pillanat? Talán a nagy világháborúk előtt, amikor a sárkányok még aludtak, és az emberek nem hittek a mágiában? – Nem. Sokkal korábban: négyezer évvel ezelőtt. Ez nagy ugrás, és félek, a démonok is utánunk jönnek az Idő Kútján keresztül! És ha mi el is kapnánk azt a pillanatot, akkor sem tehetnénk semmit. Hanem a gyermek… A démonok visítása egyre közelebbről ütötte meg a fülüket. Mira felsóhajtott, és félhangosan azt kívánta, bárcsak vele lenne a Felügyelő. A mágus ekkor felnyitotta ruháját, és jól láthatóvá tette a szíve fölött éktelenkedő „M” alakú sebhelyet, és a nyakából lógó, repedt kristálytalizmánt. – Emlékszel, mondtam neked, hogy a Tisztátalanok, ha elég erős az akaratuk, újra Tisztalelkűvé tudnak válni. Mira értetlenül meredt rá. – Ez… Ez hogy lehet? – nyögte. – Évszázadokon keresztül utaztam az időben. Amikor elveszítettem a játszmát és megszállt az a démon, azt hittem, minden elveszett. De legbelül nem haltam meg! Minden nap egy kicsit többet küzdöttem a gonosz lélek ellen, és végül legyőztem! Nem tudtam, hogy varázshatalmam van. Utazásaim során sok mágussal találkoztam, és mindannyiukban felfedeztem egy bizonyos közös vonást: hatalmuk akkor tört felszínre, amikor életüknek legnagyobb fordulópontjához értek, vagy valamilyen trauma érte őket. Nálam is ez történt. Maximus azzal, hogy családtaggá tett, tulajdonképpen a bennem szunnyadó mágiát aktiválta! Mira sírva fakadt, és Joshi fehér szakállába rejtette a könnyeit. Aztán összeszedte magát, és így szólt: – Vidd magaddal a fiunkat! Én itt maradok, és feltartóztatom őket. Ismerek annyi igézetet, hogy pár percre védőfalat vonjak a házad köré. Amint útra keltek, betemetem a kutat, senki nem fog a nyomotokra akadni. Joshi habozott, de Mira erélyes fellépése végül meggyőzte. Elvette a csecsemőt, és a ház hátsó részébe rohant. A Kút vörös vize enyhén fodrozódott, amint a mágus lassan beleereszkedett. Erősen koncentrált, akaratával próbálta behatárolni azt a bizonyos pontot az időben. Mikor úgy érezte, tökéletesen ráhangolódott az erősödő örvényekre, egy gyors, határozott mozdulattal elmerült. Mint annyiszor, most is hallotta a jól ismert zúgó hangot, majd egy hatalmas robajt, amiből tudta: Mira betartotta az ígéretét. *** Aetius Prominenta és Maximus Primus egymással szemben álltak az arénában. Aetius – a fiatal mágus – felnézett a főpáholyra, és a jelet várta. A caesar intett, hogy kezdődhet a küzdelem. Maximus kolosszusként a törékeny fiatalember fölé tornyosult. Előrelépett, és ütésre lendítette hatalmas kardját. Aetius még nem mozdította fegyverét. Megvárta, míg Maximus pengéjének az éle majdnem az arcához ér, akkor egy pillanatra lehunyta a szemét, és megállította az időt. Egy madár, amely a küzdőtér fölött szállt el, megdermedt a levegőben, mintha láthatatlan kéz fogta volna meg. Az őrjöngő tömeg elnémult. Akik ettek, és a szájukhoz akarták vinni a falatot, azoknak a keze félúton elakadt, mintha megbénult volna. A caesar serlegébe éppen bort töltött egy szolgáló, de a vörös nedű mozdulatlanul a levegőben függött. Aetius az időszövet minden rezdülését érezte testében, és azt is hallotta, ahogy két alvó sárkány megmoccant a föld mélyében. „Reagáltak a mágiámra! De ezeknek most még nem szabad felébredniük”, gondolta, és csak három másodpercig tartotta a világot ebben az állapotban. Ez elegendő idő volt ahhoz, hogy kitérjen Maximus Primus pengéje elől, és saját kardját a rettenetes gladiátor szívébe mártsa. A következő másodpercben üdvrivalgás hangzott fel, és a tömeg a győztest ünnepelte. Sylvia Merca domina, a caesar felesége, elfintorodott, és bosszúsan odasúgta az imperátornak: – A legjobb harcosom volt! Aetius Prominenta a caesar elé járult, és fogadta gratulációit. Az uralkodó a dominával ellentétben remekül szórakozott, és nem akarta elengedni maga mellől a fiatal mágust. Aetius rövid időre kimentette magát, és a harmadik páholyba sietett. – Elégedett vagy velem, atyám? – kérdezte, és fejét az ősz mágus ölébe hajtotta. – Az enyémnél is nagyobb a hatalmad, Aetius! Anyád büszke lenne rád, ha látná! – Joshi jókedvűen a fiúra hunyorított. – De biztos vagy benne, hogy ez volt az a Maximus, akivel minden elkezdődött? – Igen. Ne aggódj. Most azt hiszem, sikerült végre megváltoztatni a jövőt! Eközben Sylvia Merca csendesen visszavonult. Szolgálóit elküldte, és ügyelt, hogy senki ne követhesse. Betért egy Nemesis szentélybe, áldozati ajándékait elhelyezte az istennő oltárán. Zokogva gyászolta Maximust, kedves gladiátorát, aki már évek óta titkos szeretője volt. Gyűlölettel gondolt a fiatal Aetiusra. Kezét ökölbe szorította, és az oltárra csapott. – Halál a Prominentára! – ordította. Ahogy ezt kimondta, megrepedt a föld, és fekete füst szállt fel. Sötét démonalak röppent elő belőle, és besurrant az elképedéstől moccanni sem bíró Sylvia száján. Amikor a domina elhagyta a szentélyt semmire nem emlékezett. Testében a démon összefonódott a Maximustól fogant gyermekkel. Ezalatt az arénában megkezdődött a következő küzdelem. Aetius kezet csókolt atyjának, és visszasietett a caesarhoz. Elfogadta a felajánlott kegyeket, a nyári birtokot a hozzátartozó szolgákkal, és hozzáfogott, hogy a Prominenta nevet az emberiség történetébe vésse.
Forrás:
Csoport:
Bori |
Hozzáadta:
Bori
(2011-07-11)
|
Szerző: EW
Megtekintések
száma: 903
|
Hozzászólások:
5
|
Tag-ek(kulcsszavak):
|
Várjál, várjál hékám, mer közbe a szőke nő rájött, hogy mi is a vágólap... notepad No, innét már bódogulok magam is, mint a legújabb feltöltött dógom mutassa. Aztán csak köszönöm ides fiam, hogy ezidáig is mögsegitettél, de most mán tinnyleg bódogulok!
Maggoth is rám hagyja, hogy a tömbben feltett írását megformázzam, akkor Neked még duplán is jár az ilyen szövegszépészeti szolgáltatás. (Mert Te sokkal csinosabb vagy, mint a Zsolti...) Ráadásul tapsikolok az örömtől, hogy ennyit töltesz fel, pont azt esdem, hogy telis-tele legyen az írjunk ilyen minőségi tartalommal!
Kritizálni is fogom, de legelőbb is egybe tettem, mert a Nálad a Word önállósítja magát (azért tudod csak két részletben feltenni). Még nem volt olvasója a számláló szerint, gyorsan megcsináltam, jó lesz így? Azért nézd át, hogy a vágólapra pakolgatás közben nem hagytam-e ki valamit...
No, innét már bódogulok magam is, mint a legújabb feltöltött dógom mutassa. Aztán csak köszönöm ides fiam, hogy ezidáig is mögsegitettél, de most mán tinnyleg bódogulok! 
