„Úgy jó, ha a vándorló ember vándorol.”

Néhány évvel ezelőtt került a kezembe Vargas Llosa sokadik remekműve: A beszélő. Semmiképpen nem tartozik a könnyed olvasmányok közé, viszont abban áll az ereje, hogy egyszerre tud szórakoztató, és mélyen elgondolkodtató lenni. A primitív Amanzóniai törzsek mellett felszólaló, a kultúra és az identitás védtelenségét feszegető regény annak idején nagy hatással volt rám, de nemrég újraolvasva olyan dolgokra figyeltem fel benne, amelyek fölött régebben elsiklottam. A cselekmény két síkon játszódik, két nézőpontot váltogat: az egyik helyszín a civilizált Európa talán legcivilizáltabb városa, Firenze, ahol az író egy fényképet nézeget. A kép a macsigenga törzset ábrázolja, ahogy feszülten figyelnek valamire – valószínűleg a „beszélőt” hallgatják. Erről aztán az írónak eszébe jut egy hajdani barátja, Saúl Zuritas, gúnynevén Maskara, akinek jobb arcán hatalmas anyajegy éktelenkedik. Maskara nem találja a helyét a világban, azaz végül mégiscsak megtalálja: beveszi magát a perui őserdőbe a macsigengák közé, és beszélő lesz. A másik szál maga a beszélő történetmesélése, vagyis az őshonos indiánok nézőpontja. Fájdalmas narráció ez: minél részletesebben bontakoznak ki a macsigengák mítikus és hétköznapi történetei, annál jobban érezzük a beszélő nehézségeit, küzdelmét, hogy átörökítse ezeket az értékeket. Gyászmunka ez, visszaemlékezés egy kultúrára, mely talán halálra van ítélve. A macsigengák ugyanis állandóan vándorolnak, írni-olvasni nem tudnak, szétszórva élnek. Egyetlen információforrásuk a beszélő, aki egyben kulturális emlékezetüket is megtestesíti. Hogyan lehet egy szétszórtságban élő, állandóan vándorló népet összetartani? Csakis történetek által. De mi lesz, ha kiöregszik, eltűnik, vagy meghal a beszélő? Vagy mi van akkor, ha a hallgatósága oszlik fel, és nem lesz kinek mesélni?

Hatalmas írói bravúr, hogy Vargas Llosa a civilizáció nagyobb része által beszélt nyelvet a macsigengák haldokló nyelvének a szolgálatába állítja. Olyan menekítő, átörökítő akció ez, amire ritkán van példa.

Íme, néhány részlet:

Ezen a vidéken lassan egyetlen ember sem maradt. Néhányan madárrá változtak, mások hallá, mások teknősbékává, mások pókká, és elkezdték élni a kisördögök életét. „Mi történik velünk, miféle csapások ezek?” kérdezgették döbbenten, akik még megmaradtak. Rémület és vakság szállt le rájuk, nem tudták, mitévők legyenek. Megint elveszett a bölcsesség. „El fogunk tűnni”, siránkoztak.

Meglehet, szomorúak voltak. (…) Akkor kétségbeesésükben valakinek eszébe jutott: „Látogassuk meg a Taszurincsit.” (…) Nagy haraggal szólt hozzájuk. Emlékezetükbe idézte, mik voltak, mit tettek valaha, mily gyötrelmek közt vándoroltak. Hogyan hagyhatták, hogy örök ellenségük ravaszsága megcsalja őket? Hogyan árulhatták el a napot Kasiri, a hold kedvéért? Azzal, hogy megváltoztatták életmódjukat, megbolygatták a világ rendjét, összezavarták az eltávozottak lelkét. A sötétben jönnek-mennek, és a lelkek nem ismerik fel őket, nem tudják, jó helyen járnak-e. Meglehet, ez volt az oka a megpróbáltatásoknak. Az eltávozottak lelke visszatért, de a változásoktól megzavarodva, újra eltávozott. Elárvultan bolyongtak az erdőben, nyöszörögtek a szélben.

Kinek van szüksége a beszélő történeteire? Nekünk, vagy a macsigengáknak?

Miért dönt úgy egy civilizált ember – Saúl –, hogy feladja addigi életét, identitását, csakhogy beszélővé válhasson, és primitív őserdei életet éljen? Azt hiszem, Saúl végső döntése hosszú identitás keresés eredménye. Talán saját zsidósága közrejátszik abban, hogy paradox módon egy másik (halálra ítélt) nép között találja meg az önazonosságát? Ez a döntés arculcsapása a nyugati civilizációnak: nem lehet tovább megmaradni egy olyan társadalomban, amely erőszakosan lerombol mindent, törvényrendje, erkölcsi mércéje megnyomorítja a szabad elmét, sárba tiporja a népek saját történelmükhöz és identitásukhoz való jogát. Saúl önkéntes száműzetése az egyén szabadságát hivatott szimbolizálni, az individualitás feláldozását valami jobbért: a beszélő pontosan tudja, hogy küldetésének végén halál és elmúlás várja, de az addig vezető időt hasznosan akarja eltölteni.

Az író felteszi a kérdést: „illúzió az, hogy ezeket a törzseket megtartsák abban az állapotban, amelyben vannak, ahogyan élnek?” Majd meg is válaszolja: „Ez nem lehetséges. Az egyiket lassabban, a másikat gyorsabban, de előbb-utóbb mindegyiket megfertőzi a nyugati és a mesztic hatások.”

Nem-e jobb mégis a civilizáció útjára terelgetni őket? Hiszen megtartani őket eredeti, kezdetleges állapotukban, amellett hogy idealista elképzelés, hatalmas veszélyeket rejt: „[ez] még inkább a kíméletlen kizsákmányolás és a kegyetlenkedés áldozatává tenné őket.”

A mélyre szántó tartalom mellett, a regény nyelvezete szép és igényes, a magyar fordítás Pál Ferenc munkáját dicséri.

Mario Vargas Llosa. A beszélő. Budapest: Európa, 2007.