Alkonyodott. Egész nap úton volt a konvojunk a dűnék között a tikkasztó hőségben. Ideje volt táborhelyet keresni.

Végre megálltunk. Terepjáróink félkörében felhúztuk a sátrakat, és vacsorához készülődtünk. A vörös csík a horizonton kezdett egyre jobban elhalványulni, a levegő lehűlt, és a parancsnok megszervezte az éjszakai őrséget. Most már az arcunk pirosodott ki a hidegtől. Engem a második váltásba osztott be, szokás szerint a melák Ober és a folyton elégedetlenkedő Janó mellé.

– Van cigid? – kérdezte Ober, és én szó nélkül átnyújtottam neki a két utolsó szálamat, mert tudtam, ha nem adom szépszerével, erőszakkal rázza ki belőlem.

A cigarettavég felparázslott, fénye összemosódott az őrtűz szikráival. Ober lázas mozdulattal kinyitotta puskájának závárját, majd visszakattintotta.

– Ezek a mocskok – hörögte –, mind meg fognak dögleni!

Janó nem szólt, de ugyanarra gondolhatott, mert az ő szemében is csak úgy izzott a gyűlölet. Még soha senkit nem láttam, aki ilyen szenvedéllyel vágyta az ellenség vérét. Fázni kezdtem, pedig közel ültem a tűzhöz. Janó kenyérdarabokat kínált körbe.

– Az asszony sütötte! – mondta. Eltorzult arccal, vonagló ajakkal nevetett. Lehajtottuk a fejünket és nem néztünk rá. Janó feleségét pont egy éve lőtték agyon a szeme láttára.

Anyám a ház előtt ült a padon, és engem várt. Úgy várt, órák óta mozdulatlanul, ahogy csak egy anya tudja várni a messziről érkező gyermekét. Gutaütött fejével nagyokat bólintott, bal kezével görcsös botját szorongatta, és amikor meglátott, úgy igyekezett elém, hogy attól féltem, a nagy sántikálásba elcsapódik. „Menjen be, mamó, megfázik! Hoztam csipkebogyót!” Az őszi nap fénye az udvaron táncolt, pirosba borította a kutat, a tornácot, az ablakokat. Odabent már ropogott a tűz a búbos kemencében, anyám pedig, mint öreg, hófehér bagoly a sutba telepedett, és szemezgetni kezdte a bogyókat. Aztán felállt, kinyitotta a kemence ajtaját, és én egy pillanatra megláttam a tűz játékát. A lángok sercegve martak bele a gyantás, szíjas fenyőrönkökbe, emésztették a rostokat, nagy, sárga lángnyelvek születtek és növekedtek rajtuk. Vörös szikrák pattantak, fénypászmák szóródtak a falakra.

Anyám kivette a kemencéből a frissen sült kenyeret, és két madár formájú cipót, amelyeket csak az én kedvemért készített. Kukoricából rakta ki a szemüket, csőrüket. „Nem, fiam, ne segíts, bírok én még ennyit!” Lassú ünnepélyességgel ettünk a duruzsoló tűz mellett, és amikor végeztünk, feltette a kérdést, ami érkezésem óta rágta belülről:

– Mi vót a vizsgán?

– Felvettek.

Nem mertem ránézni, inkább a haldokló fák nyögését, sóhajtozását figyeltem. A hamu alatt megrokkanó parazsat bámultam, amelyből a tűz lelke minduntalan feltámadt. Anyám kivörösödött szemmel szöszmötölt. Ép keze öntudatlanul gyúrta a kötényének a szélét, és finoman reszketett a megrozzant két váll. A dolog el volt végezve, s csendes beletörődésével büntetett engem, a rossz, kegyetlen fiát, aki hűtlenül el akarom hagyni őt ősszel a városi főiskola kedvéért.

Megvirradt.

Szinte feszült a tábor a zsúfoltságtól, lármás kavarodástól, izgalomtól. A tisztek ordítva osztogatták parancsaikat, trágár viccek hangzottak el, nevetések böffentek. A fém- és olajszagú levegőben a tompán felbőgő terepjárók hangjai monoton zenévé olvadtak. Elindultunk. Felforrósodott a levegő, vér tolult az arcunkba, nyeltük a kocsikerekek alól fel-felfelpattanó homokszemcséket. Elszorult a torkunk a harc fenyegető közelségére. Izzó kövek verték vissza a fegyverek végén csillogó napfényt. Az arcok fásultnak és reménytelennek tűntek. Ober szája keserűen, szigorúan összepréselődött, mint valami vékony acélsodrony. A távolban égő olajkutak eregették az ég felé sűrű, fekete füstgomolyagjaikat. Közeledtünk a cél felé.

A város üszkös romjai között még lobogtak a bombázásokból visszamaradt tűzmagok. Lépésben haladtunk, a konvoj előtt aknakeresők jártak, akik hirtelen megtorpantak. Nagy kiterjedésű aknamezőhöz értünk, és a terepet meg kell tisztítani. A kényszerpihenő alatt feszülten várakoztunk. Árgus szemmel figyeltük a környező épületeket, felkészültünk a lesből támadó ellenségre. Az egyik ablakszem mögött mozgást vettünk észre.

– Fogjátok meg! Ott szalad! Bombát rejteget! – hallottam hirtelen a hátam mögött. Többen rohanni kezdtek, magukkal sodortak. Akkor vettem észre a menekülő alakot.

Cikk-cakkban futott, lendületében súrolta a házcsonkok falát. Lövések dördültek, szikrát hánytak a golyók a köveken, de nem lehetett utolérni a futó ellenséget.

– Kef! Kef! (Állj! Állj!) – ordította Janó.

Még soha senkit nem láttam ilyen gyorsan rohanni. A menekülő szinte úszott a levegőben, emberfeletti erővel dolgozhatott a szíve és a tüdeje, a haláltól való félelem remegett minden mozdulatában. Bekerítettük. Fekete csuklya takarta az arcát, és ruhája alatt valóban látszott egy kitüremkedés. Mikor a közelembe ért, vérben úszó szemét rám emelte. Dobogó rohanása lelassult, és megdermedt körülöttünk az idő is, mint egy kimerevített filmkocka.

Láttam mögötte Obert, ahogy arcához kapta a fegyverét. A csuklya félrecsúszott a menekülő arcáról. Fiatal lány volt, sápadt, egész teste egy ijedt rebbenés. Lövés csattant. Aztán még egy. A lány mondani akart nekem valamit, de abban a pillanatban piros vér bugyogott ki a száján. Megcsuklottak a térdei, és összeesett. Még belelőtt valaki, a test vonaglott egy utolsót, aztán nem mozdult többé. És csak ömlött és ömlött a vére, sűrűn és forrón.

Piros egy mosolygós almát tartott az orrom elé, hogy harapjak bele, és mondjam meg, savanyú-e vagy édes. Én inkább pipacsszínű ajkába haraptam volna, de ott álltak mellette a piacon az apja és a bátyja, szóval miattuk tisztességesen kellett viselkednem. Vettem egy kiló gyümölcsöt, és majd felfaltam Pirost a szememmel.

Tüzelt a vérem.

Lekaszált fű fanyar szaga terjengett az esztenán, apró, rőt levélkék hullottak ránk a bükkfákról, amikor Piros először megcsókolt. Csillogott a szeme, meglebbent a fején a kendő, a langyos szél a szőke haját az arcába hordta. Kigyúlt az arca, egyszerre volt benne akarás és rémület. Kacagás bujkált a szája szegletében. Élcelődő hangjával, titkot ígérő kacér mozdulataival, pimasz tekintetével az őrületbe kergetett. Az erdőbe szaladt, én meg rohantam utána. Futottunk szilajon, mint a vadak, szó nélkül, reszketve, mint két tüzes parázs a nyár végi szélben, várva, hogy igazi, nagy lángra lobbanjunk. Rejtőzködött előlem, én megtaláltam; elugrott, én üldöztem. Egy üver mélyén aztán megállapodtunk: dobogott a szívünk, gőzölgött a testünk, recsegtek körülöttünk a bokrok ágai. Ránk szakadt az ég. Nem létezett semmi, csak Piros és én, és az a belső tűz, mely egész éjszaka emésztett bennünket.

Hajnalhasadáskor megnéztem az arcát. Angyalarcnak láttam. Valami meleg, nyugodt érzés töltött el. Piros meztelen testén ott gyöngyözött a harmat, rózsaszínben játszott a felkelő nap fényétől. Ajkán pár csepp vér, biztos véletlenül megharaptam, s most ez is gyönyörű volt. Még aznap délben beszéltem az apjával és feleségül kértem.

– Visszamégy az oskolába? – húzta a szemöldökét az öreg.

– Igen, de az már csak egy év. A menyegzőt megtarthassuk most is!

Megtartottuk. A fiunk keresztelőjére is hazajöttem. A diplomát azonban már nem tudtam megszerezni. Kitört a háború, és én megint hazarohantam. Átvágtam a lerombolt falun, és szélhűdötten álltam a házunk helyén tátongó kráter előtt. Mindent beborított a vörös vér…

– Hová tegyük a dögöt?

– Mi van a ruhája alatt? Valaki vetkőztesse le…

– Hagyjátok ott, ahol van! Az ilyen szemetet el sem kell temetni! – mondta a parancsnok, aki éppen akkor ért mellénk.

– Csak egy lány volt! – kiáltottam dühösen, és megrettentem a saját hangomtól. Ober kiköpött, és fenyegetően felmordult:

– Mit számít az? Ellenség és kész!

 Egy helyben álltam, körmeimet öntudatlanul a tenyerembe mélyesztettem, hátul a nyakamon pergett a verejték. Mély levertséget és szégyent éreztem, keserű volt a szám, egyre csak a meleg, nyúlós vért láttam magam előtt, még akkor is …

… amikor felhangzott a gyereksírás.

A parancsnok felfordította a holttestet, és a hasára erősített batyuból kirántotta a csecsemőt. Ezt cipelte, védte a lány, és nem holmi bombát! A rugdalózó, sivalkodó, rózsaszín húsú gyermek nevetésre késztette a társaimat. A parancsnok aztán türelmetlenül intett, hogy erre nincs idő. Az anyjára helyezte a gyermeket, aztán nyugodtan, hidegen célzott a fegyverével. Kirúgtam a kezéből a puskát.

– Ne nyúlj hozzá! Mocskos gyilkosok vagytok mind! – ordítottam.

A hőség elvette az eszünket, másra nem tudtam magyarázni. Forró szél suhant végig a kövek között, és mi csak álltunk egymással szemben, támadásra készen. A konvoj felől egy akna robbanása hallatszott. Izzó tűzförgeteg szaladt a magasba, és vele együtt szállt el az emberségünk.

– Majd én elintézem – mondta Janó, és elővette a kését. – Mindenkinek jut egy-egy szuvenír. A kölyök bal lábát majd megfüstölöm, és a nyakamba akasztom. Ober, te szereted az indiános történeteket, mit szólsz a skalpjához?

Az őrültek nyugalmával beszélt, és láttam a szemén, hogy szent rituálénak gondolja a dolgot. Ober összegörnyedt, zavarodottan és tanácstalanul pislogott. Összeszorítottam a fogam, és előrelendítettem a fegyverem. Éreztem, hogy a puska agya teljesen áttüzesedett.

– Ezt Pirosért! Ezt a gyermekért!

Csak úgy zuhogtak rám az ütések. Péter, Piros bátyja, keményöklű volt, kölyökkorunk óta mindig ő került ki győztesen a verekedésekből. Szerinte az én hibámból történt minden: először megbecstelenítettem a húgát, aztán elvettem ugyan, de el is hagytam, és amikor a legjobban szüksége lett volna rám, nem mentettem meg az életét.

– Az ilyen városi ficsúr minek jön vissza parasztot játszani, he? Nem tartozol már ide, mikor érted meg? Miért kellett belerondítani az életünkbe?

Péter ölni akart, mert megbolondította a fájdalom, csakúgy, mint engem. Rekkenő nyári nap volt, megzavarodott az egész világ. Testünk eggyé fonódott, forróság áradt el rajtunk. Nem sokra emlékszem, csak arra, hogy vér ízét éreztem a számban, undor markolta a gyomromat. Csak ütöttem és ütöttem öntudatlanul. Még akkor is minduntalan nekiestem és téptem Pétert, mikor az élet már régen kiszállt belőle. Ez volt az első ölésem. Nem látta senki, és úgy temettem el a sógoromat, hogy egy könnyet sem ejtettem, csak nagy ürességet éreztem legbelül. Ahogy még utoljára megnéztem a holttestét belém hasított, hogy ez a vér, amivel bemocskoltam a kezem, ugyanaz a vér: a Pirosé, a fiamé. Aztán elfelejtettem ezt is.

Janó úgy feküdt előttem, mint egy rongy. A mellkasán füstölt még a seb, a kezemben remegett a fegyver. Fáradt voltam és megcsömörlöttem. Mintha ólomból lettek volna a lábaim. Felvettem a csecsemőt, és elindultam. Mentem a forró homokon, és tüzes karikák táncoltak a szemem előtt.

– Állj meg! Azonnal fordulj vissza! – ordította a parancsnok.

Nem néztem hátra. Hallottam, ahogy kattan a puskáján a závár. Lüktetett a halántékom, zsongott a testem, és vadul vert a szívem. A csecsemő elcsendesedett. Ober is kibiztosította a fegyverét.  A fojtott csöndben csak a robbanás utáni tűz sercegését lehetett hallani. Mentem előre rendületlenül, egyenesen bele a nap vörös korongjába, és hittem, hogy nem mernek lelőni hátulról. Hittem, hogy vannak még helyek a világban, békés, emberséges helyek, ahol a fiam és én új életet kezdhetünk.