Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sűrű, kerek erdő, valahol Erdélyország szívében, a székelyek földjén. Se madár, se ember nem járt arra. Egy szép őszi reggelen vidám fejszecsattogás verte fel csendes nyugalmát: Pista bácsi szorgoskodott az egyik tisztáson, vágta a télire való tűzifát. Délidőben megpihent, egy széles fatönkre telepedett, tarisznyájából hagymát, szalonnát, kenyeret vett elő, és jóízűen megebédelt. Utána pedig pipára gyújtott, és elmerengett a világ dolgain. Hát amint így üldögélt, egyszer csak hallott egy istentelen mennydörgést, aztán látta, hogy távolabb, a fák között szikrázó fényesség támadt. Kétszer is megdörzsölte a szemét, mert majd megvakult a nagy ragyogástól. Hirtelen sűrű ködgomolygás keletkezett, ami csakhamar szertefoszlott, és a tisztás szélén felbukkant két furcsa szerzet. Emberhez hasonlóak, de sokkal alacsonyabbak, és a kinézetük rémséges: nagy, szürke fejükből két óriási, fekete bogárszem meredezett, szájuk helyén kis rés, bőrük löttyedt és ráncos, és szégyenszemre meztelenek az istenadták! Pista bán végigfutott a hideg, de azért nem mutatta, csak ült rendületlenül, várta, hogy mire alakulnak a dolgok. Amazok fürgén közeledtek pipaszár lábaikon, vékonyka karjaikkal vadul hadonászni kezdtek, és különös, vinnyogó hangot hallattak. Pista bácsi felszökött, és a fejsze nyelével alaposan kupán csapta őket: – Eltakarodjatok, rusnya férgek! – Azzal visszaült a fatönkre, és nyugodtan pipázott tovább. Visítva menekültek előle a jövevények, és mikor tisztes távolságra értek, megszusszantak, majd jelentőségteljesen egymásra néztek. Babráltak valamit a nyakukon, átbucskáztak a fejükön, és láss csodát: egyikük gyönyörű szép hajadon lánnyá változott, másikuk pedig deli legénnyé! Odamentek az öreghez, és a legény tisztán, érthetően magyarul köszöntötte: – Adj’ Isten, Pista bácsi! Csiri a becsületes nevem, ez meg itt a testvérem, Biri. – Hő! – Hogy megy sora? – Abbiza, elég rosszul, mert megláttalak benneteket, ördögfajzatok! Hát ezt is meg kellett érnem, hogy maga az ördög meg a húga látogatnak meg! – Ne tessék félni, Pista bácsi, nem akarunk mi rosszat, csak egy kis szívességet szeretnénk kérni, és természetesen busásan megjutalmaznánk – hízelgett Biri. – Tyű, azt a kutya Úristenit, még hogy az ördöggel cimboráljak! Oszt még a végén a pokolra jutok. Nem segítek én nektek semmi pénzér! – Teljesítjük három kívánságát, bármi legyen is az! – No, fiam, emmá beszéd, hán mér nem ezzel kezdted? Jól van, akkor imhol az első: Erdély legyen visszacsatolva Magyarországhoz! – És a románokkal mi légyen? – Mi lenne? Felőlem maradhatnak, ha megtanulnak magyarú! – Halljuk a második kívánságot! – Én akarok lenni Magyarország miniszterelnöke! – Rendben. És az utolsó? – Hát, ha jobban meggondolom, jobb vóna, ha az egész világ, és minden nép alávetné magát az akaratomnak. Tanuljon meg mindenki magyarú! – Jól van, Pista bácsi, akkor megegyeztünk. Itt a kezem nem disznóláb! Most pedig jöjjön velünk, megmutatjuk, mit kell érte csinálni. Felcihelődött Pista bácsi, nyakába kanyarította tarisznyáját, övébe dugta a kisbaltát, s követte a két ördögfajzatot az erdőbe. Mentek, mendegéltek, mígnem eljutottak egy nagy tisztásra. Pista bácsinak a lélegzete is elakadt a csudálkozástól, mert egy cifra, tányér alakú, gyémántosan csillogó palota terült a szeme elé. Erőst invitálták befelé, és vonakodva ugyan, de ráállt a dologra. Odabent minden csillogott-villogott, kényelmes székek, tükörfényes padló, sima asztallapok, de az asztalokon nem volt semmi, még egy árva pálinkás butykos sem. – No, azt hittem több ördöggel fogok itt találkozni! – rikkantott az öreg – Vagy ez még itten nem a pokol? – Nem, ez még nem az – válaszolta somolyogva Biri. – Az messzebb van, még két üveghegyen is túl! De ide hallgasson Pista bátyám, mi lenne a kérésünk: ismeri-e kegyelmed ezeket a régi jeleket? – Azzal elővett, és megmutatott neki egy rovásokkal teli kőlapot. – Régi az eszed tokját! Már hogyne ösmerném, ez székely rovásírás, sze, ma is használjuk errefelé! – Nagyszerű! Akkor jöjjön velünk Magyarországra, egy Dobogókő nevű helységbe, van ott a föld mélyében egy még szebb palota, és annak a kapuján kellene elolvasni ezt az írást. Megvakarta a fejét az öreg, szippantott egyet-kettőt a pipából, majd kibökte: – Jól van, úgyis mindig vágytam az anyaországba menni! De az messze van ám, hogy jutunk oda? – Egyet se féljen kend, felszállunk ezzel a hajóval, akarom mondani repülő palotával, és secc-pecc ott termünk! – Rendben van – hunyorított ravaszkásan Pista bá –, de mifelénk nem így szoktunk vásár csinálni. Elébb kérem a fizetségemet, amiben megegyeztünk! Csiri és Biri aggódva összenéztek, toporogtak, majd rábólintottak. Biri odalépett az egyik szekrényhez, kivett belőle egy sisakot, és az öreg kezébe adta. – Ez egy varázssisak, amikor a fejébe nyomja, azon nyomban engedelmeskednek az emberek az akaratának, csak erősen rá kell gondolnia. Így hamarosan Magyarország, és a világ ura lehet, ha ügyesen használja – okította Csiri. Felvette Pista bácsi a sisakot, illegett-billegett benne, megtapogatta jobbról-balról, majd álmélkodva kijelentette: – Nem érzek semmi változást, nem működik! Tán bé akartok csapni?! – Majd megmutatjuk, hogyan kell bekapcsolni, ha kegyelmed is teljesítette a ráeső részt! Akkor Pista bácsi háromszor megforgatta a fején a sisakot, egy gyakorlott mozdulattal megnyomkodta a hátulját, mígnem a teteje egyszer csak vörösen felizzott. – No, rusnya férgek, üljetek le! – dörrent az öreg hangja, mire Csiri és Biri bárgyú képpel, álmatagon lehuppantak a földre. Kifejezéstelen szemmel bámultak, mint akik nem tudják, milyen világon vannak. Pista bácsi szépen odaballagott a sima asztallaphoz, megjáratta rajta ujjait, és nagy szakértelemmel megszemlélte, ahogy egymásután felvillantak rajta az apró fények. Benyúlt a tarisznyába, elővette mobiltelefonját, szemüveget tett, és pötyögtetni kezdett. Hamarosan kicsengett, és Pista bá belekiabált: – Hálló! Hálló! – Igen, tessék. – Kivel beszélek? – Magyar Nemzetbiztonság, Ön a különleges, világmegváltó csoportot hívta. – Na azé! Itten meg a Pista ügynök Csíkbúl. Adsza csak ide a miniszterelnököt, aranyoskám! – Ez csak vészhelyzet esetén engedélyezett. Kérem, mondja be a titkos jelszót. – Sánta Katát táncba viszik. A vonal túlsó végén halkan felsikoltott a hölgy, mindenféle zörejek, kiabálások foszlányai hallatszottak, míg végül beleszólt a miniszterelnök: – Üdvözlöm, Pista ügynök, csak nem elfogott néhány betolakodót? – De biza, elkaptam őket! – Remek! És megszerezte az agy manipulátort? – Ezt az otromba sisakot mondja, amivel az egész világot meg lehetne magyarítani? – Azt, azt! – Itt van a fejemen. – Az Isten áldja meg, Pista bátyámat a bátorságáért! Aztán, mit akart az ellenség? – Csak a szokásosat: a Dobogókői bázisra akartak béfurakodni, gondolom kikapcsolni a Föld védőburkát, de abból mán nem esznek! – Meg is ölte őket, Pista bácsi? – Ejsze, csak ketten vannak. Nyuvasszam meg őket? Itt vannak a többiek is nem messze, csak két üveghegynyire, azaz galaxisnyira. – Nyuvassza, nyuvassza Pista bátyám! Mire vár még? Van fegyvere? – Két neutron bomba a tarisznyámban, elég lesz? – Elég hát! Igyekezzék, most kell elpusztítani őket, míg van lehetőség, különben ők rohannak le minket! – Jól van, megteszem, amit tudok. Majd jelentkezem. Azzal kikapcsolta a telefont, odament a merev bénultságukban is rémülten pislogó Csirihez és Birihez, és rájuk szólt: – Állítsátok be ezt a hajót úgy, hogy egyenest az anyahajótokhoz menjen. Ha valaki otthun kérdezi tőletek, akkor mondjátok, hogy sikerrel jártatok. Megértettétek? Bambán bólogattak, és engedelmeskedtek. Ügyesen kiszámolták a távolságot, hogy mennyi idő alatt érnek oda, és ahhoz mérten élesítették a bombákat. Utána búcsút vettek, és a megbűvölt Csiri-Biriék pillanatok alatt felszálltak az égbe. Pista bácsi addig nézett utánuk, míg már csak egy egészen apró pontnak látszottak, végül pedig teljesen eltűntek a szeme elöl. Akkor szépen visszasétált az erdőbe, és folytatta a favágást. Késő estig dolgozott, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, felkapaszkodott egy közeli dombra, elterült a fűben, és egykedvűen pipázgatva kémlelte a csillagos éjszakai égboltot. Néhány óra múlva apró villanásokat pillantott meg, amelyek aztán egész szép kis tűzijátékká terebélyesedtek. – Ezután majd kétszer meggondoljátok, mielőtt egy székely embörrel ujjat húztok – kaffantotta vidáman az ég felé, és lassú, komótos léptekkel megindult hazafelé.
Forrás:
Csoport:
Bori |
Hozzáadta:
Bori
(2011-09-06)
|
Szerző: EW
Megtekintések
száma: 949
|
Hozzászólások:
8
|
Tag-ek(kulcsszavak):
|
Kedves eszperente ember, remek, szeretem e kedvedet, s kellemes, mert megnevettetett, ez nekem teljes meleg szeretet, ej de rettenetes eme nyelv, de kedvelem.
Ezt szeretem, nem ez lett legkedvesebb mese nekem, de rendesen beletetted lelkedet, emellett megnevettet. Remete! Este nem ment herceges mese eleje sem, nem fedeztem fel ezt, de megteszem, mert felkeltem. Gyerekeket eleresztettem, menjenek, ne legyenek neveletlenek, ezt meg elkezdem. Letesztelem: megkedvelem-e? Megyek, mert teljesen eszperente leszek!
Kedves Borika! Ez remek! Ez mese is meg sci-fi is. Nem lenne rossz, ha egy-két dologban megéreznéd belőle a jövőt, de azért ezzel csínján volnék, mert ki tudja mi teljesül. Lehet, hogy éppen az a része, amit nem szeretnék megtapasztalni. Köszönöm szépen! Ízes stílusból, választékosságból és a székely gondolkodás dolgából is finom csemege. Nekem nagyon tetszett!
Andy, bocs, ez nem egészen olyan sci-fi, amire te vágysz, ez egy régebbi sztorim, s csak felraktam ide Remetének, hogy lássa, mit jelent nálam a sci-fi mese. Hehe.
Szólj
hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett,
akkor pedig azért...
Nekem nagyon tetszett!