A csípős, őszi éjszakában csak a három hold sápadt fénye világított. A csuklyás idegen magabiztos léptekkel közelített a fogadó felé. Az ablakon sárga fénynyalábok szűrődtek ki, izgő-mozgó alakokat rajzoltak a poros udvarra. A falról hullott a vakolat, a szalma és a tevetrágya nehéz szaga vegyült a tornácon tivornyázó emberek alkoholtól gőzölgő leheletével. A távoli Mór hegyek tetején az Állami Rendészet szélhajói horgonyoztak. Fürge siklóik óránként átpásztázták a környéket, és olyankor mindenki csendesen meghúzta magát, még azok is, akiknek valójában nem akadt takargatnivalójuk. Az alak egészen közel ért, majd megtorpant a bejárat előtt. – Csörtét keresem – mondta. Az emberek feléje fordultak és végigmérték. Az arcát nem láthatták, de vastag köpenye alatt jól kivehetően domborodtak fegyvereinek körvonalai, és ez önmagában is elég volt, hogy megoldja a nyelveket. – Ott hátul szokott inni – bökte ki az egyikük. Az idegen áthaladt a kopott asztalok között, ügyet sem vetve a gyanakvó tekintetekre. A legutolsó asztalnál elgyötört arcú ember ült, aki a váratlan vendég láttán felugrott, karmokat és szárnyakat növesztett, majd támadásra készen a levegőbe lendült. Lecsapni azonban már nem maradt ideje. A csuklyás férfi a másodperc töredéke alatt végzett vele: kétélű kardjának markolatából először bénító gázt fújt áldozatára, és amikor amaz kábán lejjebb ereszkedett, egy suhintással levágta a fejét. Csörte tompa puffanással ért földet, vére duruzsolva csöpögött a padlóra. A gyilkos nyugodt, kimért léptekkel távozott, útjából ijedten rebbentek szét az emberek. Mindenki tudta, hogy egy Végrehajtóval nem tanácsos ujjat húzni, főleg nem azzal, aki sárkányemberekre vadászik. *** Sedre dagadt bokával, kiéhezetten és szédelegve haladt a sűrű erdőben. Keskeny, járatlan ösvényeket választott, a széles utakat pedig elkerülte, mert azok mind emberekhez vezettek, és Sedre számára az emberek egyet jelentettek legutóbbi gazdájával, Rád úrral, aki korbácsával élvezettel hasogatott véres csíkokat inasainak hátába. Leginkább azokat gyötörte, akikről gyanította, hogy valaha a Mesterséges Munkaerő Keltetőben jöttek a világra, hisz személyazonosságukra vonatkozóan nem tudtak iratokat felmutatni. A negyedik atomháború utáni népességcsökkenést az állam klónozott emberekkel pótolta, akiket születésüktől fogva rabszolgaságra kényszerítettek. A tehetős polgárok egész klónszériákat rendelhettek, akiknek sorsáról aztán kényük-kedvük szerint dönthettek. Sedre fiatal kora ellenére igen gyors észjárásról tett tanúbizonyságot: hamar felismerte, hogy túlélésének egyetlen kulcsa a szökés. Számos sorstársához hasonlóan, egy napon kitépte a bőre alá ültetett azonosító mikro-kapszulát és nyakába vette a világot. Alkalmanként elszegődött inasnak különböző mesterekhez, de Rád úr verései elől jobbnak látta mihamarabb meglépni. Nem kockáztathatta, hogy gazdája feljelentse és visszavigyék a laborba, mert ott a biztos halál várt volna rá. Az engedetlen, szökött klónokat selejtesnek kiáltották ki, és megsemmisítették őket. Napok óta úton volt, a nyirkos avaron töltötte az éjszakákat, majd reggel tovább vánszorgott, de sebes, vérző lába miatt egyre nehezebben haladt előre. Összeszorította a fogát, és gyűlölködve gondolt mindenkire, aki nem fázik és nem éhes. Rád úr jutott az eszébe, aki minden este nagy lakomákat rendezett, miközben Sedre a többi szolgával együtt a fáskamrából leselkedett és szaporákat nyeldesett válaszul az ellenállhatatlan illatokra. – Majd az Isten megveri! És csökönyösen, elkeseredetten törtettet előre. Néha siklórajok húztak el fölötte, ilyenkor elbújt a fekete, beteg fák odvaiban. Máskor vörös pikkelyes sárkányok röptét figyelte és vágyakozva nézte lovasaiknak délceg tartását. A sárkányok és lovasaik Mór hegyein túlról érkeztek a Szabad Országból, és át- átcsaptak az Állami Rendészet területeire, csak úgy bosszantásképpen. A vörös pikkelyesekkel szemben a legmodernebb szélhajónak és siklóinak is komolyan fel kellett készülnie. Ezek a sárkányok csupán állatok voltak, akiket lovasaik irányítottak, de rajokban repültek, amelyeknek élén Szabad Ország hadseregének legtitkosabb fegyverei, a sárkányemberek álltak. Szörnyetegek, hibridek, hősök. Mindenki másképp nevezte őket. Szabad Országból átszivárgott beépített tudósok ügyködése nyomán születtek az Állami Rendészet keltetőiben, hogy aztán belülről bomlasszák az ellenséget. Később aztán ösztöneik visszavezették őket Szabad Országba, hogy a sárkányhadsereghez csatlakozzanak. Azonban nem mindegyikük járt sikerrel: a jól kiképzett Végrehajtók igyekezek levadászni őket, még képességeik kifejlődése előtt. A kimerült kisfiú észre sem vette, hogy letért az ösvényről. Zörgő, tüskés bokrok között járt, az arcát kicsípte a hideg, tagjait egyre nehezebben emelte. Megérezte, hogy figyelik, de minden ereje elfogyott, és egyszer csak nem bírt tovább menni. Leroskadt egy facsonk tövébe, és várta, hogy az a valaki vagy valami odajöjjön hozzá. Nagydarab, csuklyás idegen termett előtte. Kivont kardját a fiú torkának szegezte. – Mi dolgod itt? – kérdezte ellenségesen. – Ami magának! – felelte Sedre. A férfi kissé meghökkent, majd hátralépett, eltette a fegyvert és levette köpenyét. Sedre bátran állta szúrós, fenyegető tekintetét. – Megölhetnélek – közölte a férfi nyugodtan. Sedre nem válaszolt, csak vállat vont. „Mindegy, mikor lesz vége” – gondolta magában. Mégis, amikor az ember ingerülten megragadta, összerezzent. De nem történt semmi különös. A férfi lerántotta róla a ruhát, alaposan megnézte a sebeket a hátán meg a lábán, és közben dühösen sziszegett a foga között. – Ki vert így meg? – dörrent rá. – A gazdám. – Ezért szöktél el tőle? – Igen, ezért. – Hogy hívnak? A gyerek megmondta. – Hány éves vagy? – Tizenkettő. A férfit elöntötte az indulat. Rámordult a kisfiúra: – Hát miért nem vágtál vissza a gazdádnak? Miért hagytad magad? – Mert én… Én nem vagyok igazi ember – vallotta csendesen Sedre. Az óriás hatalmasat fújtatott, és pofonra lendítette a kezét, de aztán meggondolta magát. – Ostoba kölyök! – ordította. – Az ember mindig csak ember! Nincs különbség, még akkor sem, ha az állam másképp rendelte. Verjenek, üssenek akárhogy, nem kell eltűrnöd az igazságtalanságot! Ha még egyszer hagyod magad, én megtalállak akárhol, és agyonütlek! Megértetted? A gyerek úgy megijedt, hogy torkára fagyott a szó. Csak bólintani tudott. – Gyerünk – enyhült meg a férfi. – Kapaszkodj belém. Tudok egy biztonságos helyet. Egyetlen rándítással az ölébe kapta Sedrét, és nagy léptekkel elindult. A kisfiú ekkor vette észre a férfi jobb arcán éktelenkedő sebhelyet: az egymással kereszteződő kardok jelét a speciálisan katonai célokra kiképzett klónokba, a Végrehajtókba sütötték bele. *** Egy barlang bejáratánál ültek. A Végrehajtó elővett egy újságpapírt, fecnikre tépte, összemorzsolt néhány száraz falevelet, rászórta a papírra és cigarettát sodort. Rágyújtott, kifújta a maró füstöt, nézte, ahogy eloszlik a mozdulatlan levegőben, majd Sedréhez fordult: – Hová akarsz menni? – Szabad Országba. – Mit gondolsz, mi lesz ott belőled? – Sárkánylovas. – Buta vagy. A hegyeken úgysem juthatsz át. És ha át is jutnál, nem válsz egyből sárkánylovassá. Előbb inaskodnod kell, kitakarítani a trágyát a szörnyetegek alól, meg kipiszkálnod a körmük közül az emberi maradványokat. Ha szerencséd van, talán a nyakadon hagyják a fejedet. Sedre nem szólt semmit, de a szeme könnybe lábadt. Aztán megbátorodott, és kibökte: – Pedig én oda megyek. Azért is meg fogom próbálni! A Végrehajtó felkapta a fejét, és elnyomott egy apró mosolyt. – Mutasd a lábad! – szólt rá nyersen. A fiú mozdulatlanul feküdt, és hagyta, hogy a másik bekenje a sebeit valami különös kenőccsel, és a hátát hideg vizes ronggyal borogassa. A férfi a zsebében kotorászott, és egy fél karéj kenyeret vett elő. – Nesze, egyél! Sedrének nem kellett kétszer mondani. Három napon keresztül mentek az erdőben Mór hegyeinek fel: a gyerek a férfi nyakában, néha kenyérhajat majszolva, csendesen, mert megérezte, hogy a Végrehajtó nem szereti a sok beszédet. Amikor megpihentek, és ha a férfi kérdezte, egyenes, rövid válaszokat adott. Elmesélte addigi nyomorúságos életének történetét. A Végrehajtó hallgatta, és az arca mindinkább elkomorodott. – Maga is szökevény? – kíváncsiskodott a fiú. – Nem. Én fontos küldetésben járok el. – Meg kell ölnie valakit? – Igen. De most már fogd be a szád, és induljunk! Sedre egyre többet tudott menni a saját lábán, de így is le- lemaradozott, és olyankor a férfi káromkodva hátrafordult érte. legbelül azonban kedvelte a gyereket, mert az soha nem nyavalygott, és keményen tűrte a fájdalmat. Ahogy a hegy gerincéhez közeledtek, sűrűsödtek az őrjáratok: félóránként húztak el fölöttük a csillogó siklók, amelyek a hegytetőn létrehozott bázisokat őrizték. Mór hegyei természetes határvonalat jelentettek az Állami Rendészet és Szabad Ország területei között. Megálltak pihenni az erdő szélén. Előttük nagy kiterjedésű füves mező terpeszkedett, amelyen katonák gyakorlatoztak. A mező fölött siklók köröztek. Szemközt a hegyoldalt tucatnyi barlangszáj lyuggatta, mélyre nyúló, kacskaringós járatokat formálva. Ha valaki átjutott rajtuk, a túloldalon Szabad Országba érkezhetett. Sedre lázasan töprengett, és számba vette a lehetőségeket: a nyílt terepre nem mehet, mert odafentről egyből leszednék, és még ha valami csoda folytán sikerülne is, a hegyfalon már semmiképpen sem tud észrevétlenül felmászni az első barlangig. Csak egy megoldás maradt. Lopva a Végrehajtóra pillantott, aki rezzenéstelen arccal fegyverkezni kezdett. Messzire hordó csőfegyverét kibiztosította, kardjának mindkét pengéjét kiugrasztotta. Sedre elsápadt, rosszat érzett. A férfi így szólt hozzá: – Közel van az, akire vadászok. – És ennyi fegyver kell ellene? – Nem. A fegyverek ellenük kellenek – intett a határőrök felé. Sedre semmit nem értett. A Végrehajtó rámordult: – Most már abbahagyhatod a színjátékot. Tudom, hogy mi vagy! Kitárhatod a szárnyaidat, sárkányember! A kisfiú hátrált, de nem vette le a szemét a másikról. Úgy méregette a felnőttet, mint aki minden percen készen áll, hogy nekiugorjon, és szükség esetén foggal-körömmel védekezzen. Hosszú percekig álltak így egymással szemben. Sedre végül nagyot nyelt, és megkérdezte: – Miért nem ölt meg? – Más terveim vannak. – De hát mit akar? – Azt, hogy végre igazi ember legyek. A gyerek szeme felcsillant. – Jöjjön velem! Menjünk együtt Szabad Országba! A hátamra ülhetne, én meg átrepülnék a barlangjáratokon. Mi ketten… Lehetnénk egymásnak valakik! A Végrehajtó összevonta a szemöldökét. – Valakik? – Csak arra gondoltam, hogy talán… Lehetne az apám – sütötte le a szemét Sedre. Súlyos csönd telepedett rájuk. Az óriás elfordult, és mereven nézte az előttük elterülő nyílt vidéket. – Nem. Figyellek egy ideje. Nem tudsz még rendesen repülni. Örülj, ha a barlangokig eljutsz! Én majd fedezlek. Amikor jelt adok, azonnal indulj! Megértetted? Maszkot vett föl, és választ nem várva elindult. Kitört az erdőből, és egyenesen rátámadt a katonákra. Gázfelhőbe burkolózott az egész mező, ahogy a kétélű kard markolatából kioldódott az összes ampulla. Fegyverek dördültek. Vörös fények villantak. A lebegő siklók azonnal egy bizonyos pont fölé tömörültek, és veszettül tüzelni kezdtek. Éles füttyszó hallatszott. „Ez a jel” – értette meg Sedre, és lehunyta a szemét. Egy másodpercre mély, önkívületi állapotba merült. Hátán meghasadt a bőr, és kitüremkedtek a szárnyai. Testét pillanatok alatt vörösen csillogó, kemény pikkelyek borították. Ujjai végén éles karmok nőttek. Csak az arca maradt emberi. Elrúgta magát a földtől, és felszállt. Nem bírt túl magasan repülni, ezért a siklók mellett vitorlázott el. Lenézett, de a nagy kavarodásban nem sikerült kivennie a Végrehajtó alakját. „Még néhány szárnycsapás, és a barlang bejáratánál vagyok. Három… kettő… egy!” Bejutott a hegy gyomrába, útjából vijjogva menekültek a denevérek. A nyirkos, dohos levegőtől megszédült, itt-ott a falnak csapódott, míg végre újra egyensúlyba került. Háta mögött süvítő hangot hallott: két sikló utánaeredt a barlangjáratba. Sedre minden erejével igyekezett kikerülni a megállás nélkül záporozó lövedékeket. Rézsútosan repült, néha hirtelen lebukott, de hamar elfáradt, és lejjebb kellett ereszkednie. A szűkebb sziklafolyósok felé vette az irányt, ide már csak az egyik sikló tudta követni. Ne hagyd magad! Vágj vissza! Lesz, ami lesz! Gyorsan döntött. Élesen jobbra kanyarodott, és szembefordult üldözőjével. A lövedékek elől nem tudott kitérni. Eltalálták a szárnyát, és maró fájdalom nyilallt az oldalába. De most nem törődött ezzel. Rávetette magát a gépre, és belemélyesztette karmait. Feltépte, megszaggatta a fémburkolatot. Karmai kitörtek, a helyükön tátongó seb erősen vérzett. A sikló a falhoz csapódott, és darabjaira esett. Sedre nem várta meg a robbanást, hanem sebesen tovaröpült egy mellékfolyóson. A detonáció megrázta a hegyet, és szikladarabok hullottak a barlang mennyezetéről. Akármilyen ügyesen lavírozott, jó néhány kődarab eltalálta. Sebesülten, fél szárnnyal vergődve küszködte magát előre, amikor pedig a szárnyai végleg felmondták a szolgálatot, gyalogolva, majd kúszva-mászva haladt tovább. Végül, a hegy túloldalán kijutott a szabadba, de jóformán alig tudott már magáról. Ködösen érzékelte a levegőben nyüzsgő életet, és a köréje csoportosuló sárkányokat. *** Tizenötödik Szorild, a Szabad Országbeli sárkányemberek különleges hadtestének idős parancsnoka az előtte álló vézna kisfiút méregette. – Igaz, hogy egyedül jöttél át a Mór hegyeken? – Igen. Azaz: egy barátom segített. – Ezekkel a szétroncsolt szárnyakkal repültél? – Csak ez a két szárnyam van. Szorild szigorú arca olyan lett, mint a viharfelhő. Megmozdult nagy, csontos ökle, és a körülötte álló harcosok önkéntelenül is hátrálni kezdtek. Szerették a vezérüket, de féltek is a haragjától. Szorild megropogtatta ujjainak ízületeit, mintegy fenyegetésképpen. Rádörrent a kölyökre: – Ide hallgass! Ezentúl én parancsolok neked, és ez lesz itt a családod. Hát viseld jól magad, mert ha panasz lesz rád, ellátom a bajodat! – Igenis, mester! – csendült Sedre hangja. – De egyet én is mondok: ha engem itt bármi igazságtalanság ér, nem fogom hagyni magamat! Szorild csendesen megjegyezte: – Jól van, látom, hogy jó mestered volt, és emberségre tanított. Nálunk sem lesz rosszabb dolgod. Ebben a családban törvény és tisztesség van. Mi kiállunk egymásért, ezt ne felejtsd el! A szelíd, kedves szavaktól Sedre megrendült, és majdnem sírva fakadt. Bizakodva nézte a sárkányembereket, és büszkeséget érzett, hogy közéjük tartozhat. Aztán megeredt a nyelve, és mesélt a többieknek a hegyek túlsó oldalán élő sorstársairól, a hosszú erdei útról és a Végrehajtóról, aki akkor lett emberré, amikor őt megmentette.
Forrás:
Csoport:
Bori |
Hozzáadta:
Bori
(2011-10-04)
|
Szerző: EW
Megtekintések
száma: 950
|
Hozzászólások:
3
|
Tag-ek(kulcsszavak):
|
Nem szeretem könnyen rámondani bármire: érzelgős. Ami érzelmes még nem érzelgős. Ez egyébként is szubjektív. Nem mondom, a szélső értékek felé könnyű ítélkezni, de jobb, ha csínján bánunk az ítéletekkel. Írtam én is pár olyan dolgot, amire ezt rá lehetne mondani, de ez hangulati kérdés. Az ember minden nap másként fogadhat történeteket, érzelmeket. Nem találtam érzelgősnek. Mindössze tetszett. Sejtelmes, ismeretlen dolgokat láttatsz, olyan képet adsz elém, amit meg kell ismernem, és ami vonzza a tekintetemet. Ebben vagy Te szuper. A Toronyórás mester is ezért tetszett, de arról itt most nem akarok beszélni, mert abban van , amit idegenkedve fogadtam. Ebben ilyesmi nincs, de lehet, hogy ez személyiség függő, és más meg ebben talál kivetnivalót.
Köszi, Remetém! Igen bizony, ez folytatásért kiált, ezt jól érzed Talán lesz is folytatása, bocs, ha ez most kicsit túl érzelgősre sikeredett, de igaz történet ihlette
Szép mesét kanyarítottál Kedves Borika! Mindig képes vagy arra, hogy felépíts egy világot, mások ötletei nélkül is. Gratulálok. Kicsit úgy érzem, mintha itt nem lenne vége. Jól érzem? Nem azért, mert a történetet nem találom befejezettnek, hanem azért, mert folytatást kíván.
Szólj
hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett,
akkor pedig azért...
Talán lesz is folytatása, bocs, ha ez most kicsit túl érzelgősre sikeredett, de igaz történet ihlette 