Voltam sólyom, törpe és végül ember. De hogy mi cél rejtőzött egyik vagy másik életem mögött, nem tudom. Egy biztos: én vagyok Sí, aki szabad, és aki a levegő ura mindörökké!

Sí a szikla peremén állt, és várta a felkelő nap első sugarait. Nézte a folyót, a fákat és legfőképpen a mezőn támadt mozgolódást. Ahogy a fény elkergette az éjszaka sötétjét, felébredt az élet, és Sí egyre biztosabban tudta: ideje a vadászatnak. Elrúgta magát a sziklától, és szárnya alá fogta a levegőt. Szemvillanásnyi idő alatt átívelte a lomhán folyó nagy vizet, a következő pillanatban pedig már eltűnt az erdő fölött.
A sólymok magabiztosságával kanyarodott a mezők felé, és élvezte, ahogy árnyéka nyomán abbamarad a fűben minden nyüzsgés. Tavak tükrébe tekintett, szemével a messzeséget kutatta.
– Jó vadászatot – emlékezett felesége szavára, és visszaidézte magában az óvatos mozdulatokat, ahogy párja gyengéden a kicsinyeket ébresztgette.
Sí szemlélődve, csendesen lebegett, néha fordult egyet, és rádobta magát a keleti szélre. Lefelé ereszkedett zsákmány után pásztázva, majd balra kanyarodott, újabb széles kört vágott, néhány percig keringett egy-egy hely fölött, mintha látott volna valami érdekeset, de aztán újra tovarepült. Lila virágos mezők, sárga búzatáblák maradtak el mögötte.
Éles szeme egy fehér, mozgó pontot pillantott meg odalent. Sí megtorpant, összehúzta szárnyait és a szédítő magasságból iszonyatos sebességgel zuhanni kezdett. Amikor a fehér bundájú nyúl észrevette, már túl késő volt. A sólyom érzékei megfeszültek, előrelendítette lábát, szárnyai, mint óriási vitorlák kibomlottak, és fékeztek a levegőben. Hatalmas karmai belevágtak a nyúl puha húsába, aki csak néhány pillanatig vergődött, majd végleg elcsendesedett.
Sí ekkor nehéz szárnycsapásokkal a magasba emelkedett, ismét ráfeküdt a szélre, és elindult az otthon felé.
Valahol, ösztönös emlékezetének homályából felderengett egy régi szabály, miszerint a fehér nyulat nem szabad bántani, de Sí fiatal és pökhendi sólyom volt, akit vadászata büszkeséggel töltött el, hisz fiainak vitte az eleséget.
A nap már magasan járt, és ragyogása mindent beborított, amikor Sí megérkezett. Legnagyobb megdöbbenésére a fészket üresen találta.
„Hová lettek?” – tépelődött kétségbeesetten, és abban a pillanatban megérezte a közeledő veszélyt. Erős zsibbadás lett úrrá rajta, mozdulni sem bírt. Tomboló szélvész, éjszakai sötétség támadt körülötte, és megremegett az egész hegy. Valami közeledett oldalról, amiről nem tudta, hogy micsoda. A sötétségből egy fehéren izzó szempár bontakozott ki.
– Életúr vagyok, és megbüntetlek, mert megszegted az ősi törvényt! Megölted a fiamat! – menydörgött egy hang.
– Nem ismerlek, és nem ismerem a fiadat sem!
– Hiszen ott van a karmaid között a fiam! Letöröm szárnyadat és elveszem gőgödet, hogy megtanuld: mindennek ára van! Viseld tetteid következményét!
Sí dühében támadni akart, ezer darabra szaggatni ezt a megfoghatatlan hatalmat, de elszédült, és testéből kiszállt minden erő. Úgy dőlt el a szikla peremén, mint egy élettelen kődarab.
***
– Ki vagy te? Honnan jöttél?
Sí lassan, hunyorogva nyitotta ki a szemét. Érzékei eltompultak, mindent homályosan látott. Mozogni próbált, és akkor döbbent rá, hogy valami megváltozott. Szárnyak helyett ormótlan karok nőttek ki a vállából, kurta lábán karmok helyett szőrös, tömzsi ujjak éktelenkedtek.
– Tudsz beszélni? Mi a neved?
A kérdező felé fordította a fejét, és ijedten hátrahőkölt. Sár-törpék csapata állt körülötte. Sí gyűlölte ezeket a csúf, bogárszemű lényeket, akik annyira gyávák voltak, hogy csak nagyon ritkán, és akkor is csak alkonyatkor merészkedtek elő a föld gyomrából. Néha elkapott egy-két ilyen törpét, de húsuknak rossz íze miatt megvetést és csalódottságot érzett, így aztán nem is vadászott többé rájuk.
Elkeseredve vette tudomásul, hogy egy lett közülük.
A sár-törpék aztán nem fordítottak rá különösebb figyelmet. Úgy hitték, egy távoli törzsből idevetődött sebesült családtagra találtak a nagy hegy tövében, és Sí bölcsen hallgatott az igazságról. Legbelül átkozta Életurat, amiért ilyen kemény büntetést szabott rá, és kelletlenül ugyan, de hozzálátott, hogy beletanuljon a sár-törpék mindennapi életébe.
Síre keserves idők vártak. A törpék nehéz munkával töltötték a nap minden percét: vájatokat ástak a hegyek és a dombok mélyén, apró kosaraikban ide-oda hordták a kifejtett földet és kavicsot. Sí számára értelmetlennek tűnt ez a dolog, de Kosztán, a mellette dolgozó törpe csak nevetett az aggályain:
– Mi vagyunk a leghatalmasabbak a világon, hát nem érted? Szó szerint hegyeket mozgatunk! Kényünk-kedvünk szerint változtathatjuk a föld arcát, és ahonnan elvisszük az anyagot, ott élelem terem.
Ez igaz volt, mivel a sár-törpék legfőbb táplálékát a földben tanyázó mindenféle bogarak és giliszták jelentették. Sí, bár eleinte undorodott, mégis hamar rávette magát, hogy új testének ezen igényeit kielégítse. Maga is elcsodálkozott, hogy milyen hamar megszokta a napirendet. Ette a föld férgeit, beletörődött, hogy teste állandóan sáros, elviselte, hogy örök sötétségben kell élnie, amelyben csak a munkavégzés idejére gyújtottak halovány világosságot.
Nézte, ahogy Kosztán lámpásában vadul cikáznak a szentjánosbogarak, ezzel világítottak ugyanis a törpék odalent. „Rabok ezek is, mint én” – gondolta Sí, és a következő éjszakán jelentkezett az erdei gyűjtőkörútra. Ez volt az egyetlen lehetősége arra, hogy börtönéből kitörhessen. „Megszököm! Nem maradok tovább ebben a földhözragadt társaságban!” – határozta el magát titokban.
Amikor az este megvastagodott, egy maroknyi sár-törpe jött a felszínre szentjánosbogarakra vadászni. Sí vegyes érzésekkel vágott neki a kalandnak, mert számára az éjszaka mindig idegen és érthetetlen volt.
Most azonban izgalmasnak találta!
Talán a friss levegő tette, talán a fák illata, de Sí teljesen elbódult. Mindez csak egy pillanatig tartott. Csodálkozva tapasztalta, hogy mostani szemével és fülével ugyanolyan jól lát és hall a sötétben, mint sólyomkorában a nappali világosságban.
Minden zajra ijedten összerezzent, mert a baglyok, rókák és más olyan állatok, amelyekre annak idején szabadon vadászott, most prédát kerestek, és nem vetették meg a törpék húsát. „Ha tudnák, hogy én vagyok a nagy Sí” – gondolta, és még jobban megrémült. Korábbi életében erre nem volt példa, hiszen nem félt soha semmitől.
A telihold világa most soknak bizonyult, és akárhogy kényszerítette magát, óriási bogárszeme nem bírt a fénynek ellenállni. Pedig a fény mindazt jelentette, amit maga mögött hagyott: büszke, szabad madár létét. A szikla jutott az eszébe, a felesége és a fiai, és lehajtotta a fejét, mert megijesztették az emlékek. Aztán a repülésre gondolt, az emelkedésre és a zuhanásra, és nem tudta, miért vagy mitől, de egész testében reszketett.
Egy óvatlan pillanatban leszakadt társaitól, és futásnak eredt. Kurta lábai azonban nem bírták az iramot, és minduntalan meg kellett állnia. Ez a test alkalmatlan volt arra, hogy másféleképpen éljen. Sí meggörnyedt, lihegett, és összeszorult a szíve, mert most mindennél világosabban érezte rabságának korlátait. Menekült, bujkált a neszek elől. Az ijedtségtől nehezen tájékozódott, ezért nem jutott messzire. Körbe-körbejárt. Így telt el az éjszaka.
Megvirradt.
Az erős napsugarak bántották a szemét, az ébredező erdő zajától szinte megsüketült. Fájt a feje, és kínjában, félig vakon az avarban vergődött, amikor egyszer csak azt érezte, hogy megragadják és vonszolják valahová. Kosztán talált rá, és vitte magával vissza, a föld alá.
Senki nem kérdezett tőle semmit, és senki nem szidta meg. Sí rájött, hogy tulajdonképpen bármikor elmehet, ha akar, csak éppen mostani adottságaival pillanatok alatt elpusztulna egyedül a vadonban. Kosztán óriási áldozatot hozott azzal, hogy érte ment, és nem kis fájdalmat viselt el, hiszen a szemrontó napfény őt sem kímélte.
A törpék közömbösen végezték napi munkájukat, és nem álmodtak semmiről. De Sí ezentúl minden este a föld felszínére merészkedett és vágyakozva bámult mindent, ami a levegőben mozgott.
– Furcsa vagy – jegyezte meg egy nap Kosztán.
– Jobban szeretnék a magasban járni, mint itt, a föld mélyén – felelte Sí.
Hallgattak, gondolkodtak.
– Én úgy hiszem, nem szabad olyannak látnunk magunkat, mint amilyenek nem vagyunk, vagy amilyenek sohasem lehetünk – mondta Kosztán.
– Te soha nem vágytál arra, hogy éjjel-nappal szabadon járhass földön, vízen és levegőben? Hogy mindennél hatalmasabb légy, és bármit megtehess, amihez kedved van? – kérdezte Sí.
– Túlságosan belelovaltad magad az álmodozásba! Ilyen lény nincs is a világon! – nevetett Kosztán.
– De igen, van! – A hang egy sziklahasadékból jött. Odapillantottak, és elborzadva látták, ahogy egy rühös, félig vak patkány mászik elő belőle.
– Sur vagyok, az utazó. Sokat láttam, mert sok tavaszt megértem. És tudom, ki a leghatalmasabb a világon. Az ember!
Sí és Kosztán álmélkodva hallgatták Sur meséit az emberről, aki veszélyes és erős, nagy városokban él, és mindent megszerez, amit csak akar. Kosztán hamar megunta, legyintett és kijelentette, hogy sok már a fülének ez a sok hazug történet. Sí azonban nem tágított, mert érezte, hogy Sur öreg és bölcs, és hogy igazat szól. Nem tudta titkolni vágyait.
– Bárcsak ember lehetnék! – sóhajtotta.
Sur gonosz pillantást vetett rá, aztán így szólt:
– Ismerek valakit, aki segíthet rajtad. De nem adom ingyen a szavaimat: cserébe meg kell tenned egy szívességet!
– Mi lenne az?
– Előbb ígérd meg, hogy megteszed!
– Rendben, megígérem!
– A Kő-úrnőhöz kell menned. A harmadik hegyen túl lakik, egy barlang mélyén. Ha sikerül eljutnod hozzá, kérj tőle tanácsot. Én pedig azt kérem, hogy szólj neki az érdekemben, mondd, hogy adja vissza a másik fél szememet!
Sí még aznap éjjel útnak indult. Félelménél nagyobb volt az elhatározása. Éjszaka szeretett utazni, de amikor derengett a hajnal, földalatti üregekbe húzódott, mert tudta, nappal vakságra van kárhoztatva. Nem ismerte az időt, nem tudta, mióta tapossa az utat.
Egyszer, amikor napközben egy sziklás barlang félhomályában pihent, alaposan megfigyelte a levegőben nyüzsgő életet. Úgy képzelte, ő is odafenn szárnyal, lágyan és puhán, és az útjából eltakarodik mindenki, mert a nappali levegőben ő az egyedüli és leghatalmasabb úr.
Elégedettség érzése töltötte el, és valamilyen erős kényszer hatására úgy érezte, vadásznia kell. „A párom! A fiaim!” – villant elméjébe, és egyre világosabban látta célját. Alacsonyan szállt az erdő fölött, amikor meglátta a vadgalambok csapatát. Némán ereszkedni kezdett, láthatatlanul mögéjük került, aztán csak egy halk surranás, és a galamb már a karmai között vergődött. Mielőtt végleg elcsendesedett volna, utoljára felsikoltott halálfélelmében: sííí-vííí! És Sít büszkeség töltötte el nevének hallatán, mert ez azt jelentette, hogy jól vadászott, hogy megfordulhat, ráfeküdhet a szélre és mehet hazafelé. Már érezte maga körül a családját, hallotta, ahogy a felesége apró darabokra szedi a galambot, és megeteti a kicsinyeket. Olyan kellemes és tökéletes volt ez a látomás, hogy ezerszeresen fájt, amikor egy szörnyű hiányosság és balsejtelem érzése költözött a szívébe.
Sí felébredt.
Körülötte a barlang falai meredeztek, odakint pedig várta az út a sötét erdőben. Az éjszakából sokszor lett nappal, és a nappalból sokszor lett éjszaka mire elérte a célját. Végre ott állt a nagy hegy tövében, és észrevette a barlang bejáratát. Óvatosan bement, de valami nem tetszett neki, érzékei bajt sugalltak. Hatalmas szikla állta el az útját. Sí fülelt, de a vészjósló csöndben nem hallatszott semmi, csak az apró rögök csikorogtak léptei nyomán.
– Van itt valaki? – kérdezte, és döbbenten tapasztalta, hogy a visszhangban remeg a hangja. „Bármi történjék, nem szabad félelmet mutatnom” – gondolta.
– Miért háborgatsz, Sí?
Megmozdult a szikla.
Lassan kiemelkedett a földből, egyre nőtt, míg csaknem ötször akkora lett, mint a sár-törpe Sí. Teste szürke, helyenként zöld mohával borított, fejéről hosszú, gubancos pókhálók lógtak alá haj gyanánt, durva arcából gonoszul villózott sárga szeme. Páncélos bőr fedte e különös testet, amely összegörbedve semmivel sem különbözött egy átlagos sziklától. Sí tisztán hallotta az ízületek helyén kocogó köveket. „Talán a szíve is kőből van” – jutott az eszébe, és ösztönösen hátrálni kezdett. De akkor emlékezetébe idézte a Surnak tett ígéretét, összeszedte minden bátorságát, és így szólt:
– Sur barátom érdekében jöttem szót emelni. Kérlek, add vissza neki, amit elvettél tőle!
Kő-úrnő harsány nevetése nyomán megremegett a levegő és kisebb kövek gördültek le a barlang sziklás faláról.
– Amit egyszer elveszek, vissza nem adom! Sur kért tőlem valamit, aminek ez volt az ára! Hadd hallom, Sí, mi a te kívánságod?
– Ember szeretnék lenni!
– És mit adsz cserébe, ha teljesítem a vágyadat?
– Bármit! – kiáltott fel Sí, de rögtön érezte, hogy kissé elhamarkodta a választ. Kő-úrnő közelebb jött hozzá, és Sí látta, hogy lábak helyett kerek, sima göröngyökön gurul szinte hangtalanul, szájából pedig tűhegyes agyarak meredeznek. Megborzongott, de eldöntötte: nem fog meghátrálni. Egy ideig állták egymás pillantását, aztán Sí émelyegve félrefordult, mert felfedezte, hogy Kő-úrnő egyik szeme kísértetiesen hasonlít Sur épen maradt szeméhez.
– Add nekem a bal lábadat, és megegyezhetünk! – javasolta neki.
Sí falfehér lett. Gondolkodott, aztán lassan bólintott. Akkor Kő-úrnő előhúzott valamit az egyik szikla mögül, és Sí elé dobta.
– Ez mi?
– Egy ember bőre. Ami benne volt, ami élt, azt én már megettem. Néha erre téved némelyikük, és olyankor jó napom van. Látod, ez az én vágyam: olyan puhává, hajlékonnyá és érzővé válni, mint ti, élő-lények! De az én hatalmam nem olyan erős, mint Életúré, még nem sikerült az élettelent élővé változtatnom. Nekem csak kisebb varázslatokra telik. Ezért, Sí, most megbűvöllek úgy, hogy amikor magadra öltöd ezt a bőrt, arra az időre ember leszel, és amikor leveszed, újra sár-törpe. Jól vigyázz, mert függőséget okozhat! Ne tartsd sokáig magadon, mert hozzád nő, és nem tudod majd levetni többé!
„Talán nem is akarom” – gondolta Sí, de nem mondta ki, inkább felkiáltott:
– Miért öltél meg ilyen sok élőlényt, Kő-úrnő?!
– Mert azt hittem, ezzel hozzájuk hasonlóvá válhatok. Sajnos nem így történt. De rájöttem, ha valaki önszántából adja nekem testének egy részét, az nem hal el bennem, hanem megmarad. Ezért lassan, de biztosan haladok a magam útján, és egy napon majd minden porcikám élni és érezni fog. Akkor végre én is újjászületek!
Sí arca elsötétedett, majd hamuszürke lett, és keserű ízt érzett a szájában. Egyszerre gyűlölte és sajnálta Kő-úrnőt, de eszébe jutott a szabad élet, így nagyot nyelt, odalépett az ember bőréhez és magára húzta. Először csak gyenge vacogást érzett, majd erős, hideg borzongást, ami végigfutott a hátán. Aztán úgy érezte, tüzes késekkel vagdossák a bőrét, szúró fájdalom nyilallt végtagjaiba, és agyában elhatalmasodott egy iszonyú fejfájás, amely egyre csak nőtt, dagadt, súlyosodott, míg Sí végül elájult.
Nem tudta, mennyi ideig volt eszméletlen, de amikor magához tért, rögtön látta, hogy minden gyökeresen megváltozott. Teste nehezebb lett, karjai hosszabbá, ujjai kecsessé és sokkal arányosabbá váltak. „Ilyen az ember” – állapította meg hitetlenkedve, és amikor körülnézett, ijedten tapasztalta, hogy egy teljesen új világba csöppent. Meztelenül, fél lábbal feküdt a kemény kövekből kirakott utcán, és mindenfelé nagy volt a nyüzsgés. Hozzá hasonló emberek hajoltak fölé, kérdezgették, izgatottan gesztikuláltak, de Sí semmit sem értett a nyelvükből és egyre rosszabbul érezte magát. Ismét beléhasított a fájdalom, ezúttal az épen maradt lábába. Próbált felállni, de nem tudott, próbált beszélni, de csak rémisztő, artikulátlan üvöltés tört elő a torkából. Aztán félelmetes, világító szemű szörnyetegeket látott az utcán száguldozni, és még több embert, akik végül megragadták, és akárhogy is kapálózott, magukkal vitték.
Így került Sí az elmegyógyintézetbe.
Hallgatott, figyelt, tanult. Rövidesen elsajátította az emberi beszédet, és mindent megjegyzett magának, ami körülötte történt. Aztán megtanult járni egy bot segítségével. Előröl kezdte az életet az emberek között, mintha csak gyermek lett volna. Csendesen, és alázatosan viselkedett, hogy ne kapjon verést, mint a többi beteg. Sí nem tudott számot adni a múltjáról, nem tudta megmondani ki ő, és hol a családja. Ezért aztán senki nem törődött vele, és hamarosan elbocsátották az intézetből. Állt a világban, egymagában, és azon gondolkozott, hogy mihez kezdjen.
Elindult.
Végigbicegett a városon, és magába szívott minden képet, hangot, illatot. A járda mellett a porban verebek fürödtek, és Sí gyomra mélyéből különös bizsergés tört elő: gusztusa támadt a kismadarakra. Nyomban elhessegette az érzést, még szégyenkezett is miatta. „Honnan támadhatott bennem ilyesmi?” – töprengett, és nagyon gyengén felsejlett előtte korábbi sólyom élete. Összeszorult a torka és könnyes lett a szeme. De azért kihúzta magát, és folytatta az útját.
Napokon át csavargott a házak között, ismerkedett az emberek világával. Csupa durvaságot, gonoszságot tapasztalt. Nem szerette, ahogy az emberek viselkedtek egymással, ahogy otrombán lökdösődtek, összeszólalkoztak egy-egy semmiségért. A rohanó, zakatoló gépek azonban lenyűgözték, és elképzelte, hogy ő vezeti azokat a masinákat és mind engedelmeskedik neki. Megéhezett. Eleinte nem törődött vele, de a maró érzés egyre mélyebben belefészkelte magát a testébe, és nem tudott tőle szabadulni. Rá kellett jönnie, hogy az élelemszerzés nem megy olyan könnyen, mint korábban. Akárhová nézett, az üzletek tele voltak finomságokkal, a járókelők szinte mindig majszoltak valamit, de amikor ő is így akart tenni, megkapta emberléte első, kemény leckéjét: semmit sem adnak ingyen, hanem pénzért.
Nem tudta mi az a pénz, honnan is tudhatta volna? Csalódottságát még az is tetézte, hogy sehol nem talált megértésre. Kicsúfolták, megvetették, néha el is kergették. Egyszer egy asszony ráförmedt:
– Takarodj, te csöves, miért nem mégy inkább dolgozni?
Aztán megpillantotta Sí csonka lábát, elhallgatott, és zavartan odébbállt. De Sí agyában megragadt a szó: dolgozni. Elhatározta, hogy munkát keres, de ekkor megkapta a második, legkeservesebb leckét: a fél lába miatt nem kellett senkinek, és bármilyen makacsul próbálkozott, nem tudott boldogulni. Az éhség pedig nőttön-nőtt benne, és kínjában a fák törzsét rágcsálta a parkban, amíg ki nem csorbult a foga. Rádöbbent, hogy ebben a harmadik testben is nehéz élnie. Sőt, ebben volt a legnehezebb. „A sár-törpék mások, köztük jobb volt. Ők legalább segítették egymást, mint egy igazi család” – gondolta szomorúan, és maga elé idézte Kosztán arcát. Egyik éjszaka aztán különös döntésre szánta el magát: letépte az emberbőrt!
Nehezen tudta lehántani magáról, közben termete egyre zsugorodott, kiserkent a vére és őrjítő fájdalmat élt át. Üvöltött és görcsök között vonaglott mire újra törpévé változott. Aztán gondosan összecsomagolta az emberbőrt, a hátára vette, és a város melletti erdőbe sántikált.
Most minden jó volt, mert az erdő sötétjében remekül látott, és a zajokat is ismerte. Pihent, gondolkodott. Emlékezett sólyoméletére, és látta magát odafönt szárnyalni. Érezte a levegő lusta áramlását, hallotta a nagy folyó suttogását, és belül reszketett a gyönyörűségtől. Lenézett a mezőn csillogó harmatra, a fák fölött gőzölgő laza ködre, és egyszerre erős vágy lökte a hegyek felé, hogy megbizonyosodjon, ott van még a fészek és a családja, amely egyet jelentett az élettel. Amikor odaért árvának és elhagyatottnak érezte magát, mert a fészek üres volt. „Talán soha nem is volt családom”, – gondolta, mert a valóságot és Életúr büntetését teljesen elfeledte. Lassanként cserbenhagyta az emlékezete, és már csak az éhség ösztönét figyelte magában. Újra szárnyra kelt, és repült tovább a hegyeken túlra. Hatalmas sziklák fölött körözött, amikor megpillantotta az embert. Sí nem ment közel, csak leszállt egy tölgyfára, és onnan szemlélte az eseményeket.
Az embert vadállat támadhatta meg, mert menekült valami elől, és egy közeli barlang biztonságába igyekezett. Amikor odaért, megmozdultak a sziklák. Kő-úrnő jött elő, megragadta az embert, és könnyedén felemelte. Leharapta a bal lábát, az eleven sebre tapasztotta száját, és mohón szívni kezdte. Nagyokat nyelt, miközben az ember teste egyre zsugorodott, a kiáltások és hörgések egyre gyengültek, míg nem maradt más belőle, csak egy vékony bőr. Sí összehúzta magát, mert megijedt ettől a borzalomtól.
Felriadt. Hajnalodott, és Sí tudta, hogy sár-törpeként nem sok esélye maradna a túlélésre a nappali világosságban. Ismét rátört a törpékre jellemző bénító rettegés. „Kereshetnék egy földalatti búvóhelyet” – gondolta, de aztán eszébe jutottak a száguldó autók, a büszke toronyházak és a nyüzsgő, kevély emberek. „Kő-úrnő kezében semmik, de a maguk világában ők az urak. Talán mégis jobb féllábú emberként, mint gyenge sár-törpeként!” Visszahúzta az emberbőrt, kiállta a még elviselhetetlenebb fájdalmat, és visszament a városba.
***
– Sí? Miféle név az, hogy Sí? Talán inkább Simon!
Az ember a pult mögött gúnyos arckifejezést öltött, és lenézően pislogott. Majd intett, hogy átveszi az üvegeket. Sí lelkét haragos, fekete dac töltötte el. Hónapok óta szemétgyűjtögetésből élt, üres palackokat, sörös dobozokat és fémhulladékot guberált, ezeket hozta eladni a feldolgozóba. Soha nem szólt, soha nem beszélgetett senkivel, mert az emberek világa belé égetett valamit, amit már soha többé nem tudott kitörölni. Feltámadt benne a legelemibb emberi ösztön, a méltóság, ami lázadásra ingerelte, és nem tudta többé elfogadni, hogy a másik embert magánál följebbvalónak ismerje el, még akkor sem, ha neki csak fél lába volt.
A város szélére húzódott a többi hajléktalan közé, egy romos gyárépületbe. Sí a lapos betontetőn alakította ki a szálláshelyét, mert akármilyen nehezen is kapaszkodott fel nap mint nap, mégis jobban szeretett az éghez lenni közelebb, mint a földhöz. Órákig el tudott gyönyörködni a madarak röptében, egyszer pedig, amikor egy sólyom fenséges vadászatát látta, maga sem tudta, hogy miért, de sírva fakadt.
Gyűlölte az embereket, mert bár egyformának látszottak, mégsem viselkedtek testvérekként egymással. Minél több időt töltött el közöttük, annál jobban kezdett hasonlítani hozzájuk. Egyre ritkábban változott vissza sár-törpévé, és minden egyes alkalommal eldöntötte, hogy soha többé nem teszi, mert egyrészt nagy fájdalommal járt a bőr le- meg felhúzása, másrészt nem bírta elviselni a törpeként rá-rátörő gyávaságot. Emberként nem kellett félnie semmitől, de ezért hatalmas árat fizetett: minél több ideig volt ember, annál kevésbé emlékezett sólyomlétére. A repülés, a családja mind-mind akkor idéződtek fel benne, amikor rövid időre törpévé változott, akkor is csak nagyon haloványan.
Eltelt egy év, és Síből Simon lett. A bőr teljesen hozzánőtt, többé nem tudta levetni. Hagyta, hogy szerencsétlen sorstársai Simonnak szólítsák, de magában napjában többször is elismételte: „A nevem Sí. Nem szabad elfelejtenem, hogy ki vagyok. Én Sí vagyok!” Bár maga sem tudta, miért ragaszkodik ennyire ehhez a furcsa névhez.
Minden nap bejárta a várost, éhesen és rongyosan, egyre idegenebbül az emberek között. Soha nem koldult, és soha nem panaszkodott senkinek. Hallgatagon őrizte magában büszkeségét. Néha, amikor igazságtalanság érte, összeszorult az ökle a fájdalomtól, és a körmei a tenyerébe vésődtek. Tűrte a magányt, és azt a megmagyarázhatatlan hiányérzetet, ami gyakran rátört. Rémálmai voltak, és szorongva ébredt. Egyetlen vigaszát az ég figyelésében találta: a madarak röptében gyönyörködött. Egy meleg, kora tavaszi napon aztán bevillant egy emlék régi sólyoméletéből. Erőltette, hogy felidézze magában, mert érezte, hogy valamiképp fontos.
A kép kitisztult.
Kint ült a párkányon és várta a napfelkeltét. Várta a meleget és a fényt, mert tudta, hogy a nappali levegőégen ő az egyedüli úr. Számba vette az aznapi vadászlehetőségeket, aztán csak kilendült a folyó irányába, és rádobta magát a langyos szélre. Lágyan, megfontoltan szárnyalt, mert nem sürgette semmi. Pockok iramodtak alatta a fűben, ő meg szemvillanás alatt lezuhant, mint egy sötét, halálos nyíl, aztán egy nyikkanás és a pocok vergődése hallatszott.  Élvezettel evett, de eszébe jutott a fészek. „A fiaim!” – dobolt benne, és újra vadászatra indult. Szárnyait a mocsár felé kanyarította, előtte elterült a határtalan messzeség.
– Simon! Simon! Mi van veled?
Felriadt. Kezek nyúltak felé, rázogatták. Megértette, hogy egy szemétkupac tetején aludt el, és guberáló társai csak nagy üggyel-bajjal tudták félrehúzni a markológép elől. Az álomkép, a szabad szárnyalás érzése közben egyre halványodott benne.
– Hagyjatok! – kiáltotta, és kitépte magát a segítő szorításból. Felkapta botját, és soha nem látott fürgeséggel igyekezett hazafelé.
Többször elesett, majd felkelt, de végül elérte a kihalt gyártelepet. Foggal-körömmel, fújtatva küzdötte fel magát a lapos betontetőre, és kétségbeesetten kapaszkodott az emlékkép utolsó foszlányába. Remegett az izgalomtól. „Vadászni kell, igen, mert a fiaim éhesek”, mondogatta magának. Behunyta a szemét. A tető szélén állt. Felderengett előtte a végtelen erdő és a nagy folyó képe. Erősebben akarta látni, és a kép megint kitisztult. Lágy szellő simogatta az arcát. Elmosolyodott. „Életúr, ide nézz!” – kiáltotta. Kitárta szárnyát, és elrúgta magát a peremtől. Repült, szabadon.