Északnak indultak. Nehéz volt a járás, és különös tájakon vezetett az út. Egész nap csak mentek. Lompos, fehér koronájú, fagyos törzsű erdők gátolták a gyaloglást. Havazni kezdett: először csak itt-ott tűnt fel egy pehely, azután sűrűbben kezdett szakadni. A kislány nagy szemeket meresztett az égre, és várta, hogy mikor ömlik rájuk a fehér fátyol. A férfi magához szorította, hogy el ne veszítse a tejszínű kavargásban. A lány kinyújtotta a kezét és nézte, ahogy meggyűlik benne a puha, nedves hó. Meg is kóstolta, de az íze fémes volt. Szétolvadt az ujjacskái között, és gyorsan lepergett. Egyszerre eszébe jutott, hogy mindjárt rájuk esteledik, és nincs hol aludni. Az éjszaka félelmetes, sötét és vacogtató volt. Bartos úgy ment előre, mint egy jégtörő hajó, néha térdig süppedt a hóba. Végre találtak egy mélyre nyúló hasadékot. Leereszkedtek, és a férfi kövekkel és fával betömte a lejáratot. Fát gyűjtött és tüzet gyújtott. A lábuk egészen elgémberedett, a gyerek már alig bírta mozgatni. Mire Bartos elkészült a tűzzel, Kul-Anni előkészítette az ételt. Lassan, sokáig ettek. Azután gondosan elcsomagolták a maradékot és aludni tértek. A kislány beleborzongott a hidegbe, öntudatlanul közelebb húzódott a tűzhöz. Bartos karjaiba fészkelte magát és megbűvölten bámulta a lángokat. Kicsit mocorgott még, gondolkozott, aztán kérlelni kezdte a gert, hogy meséljen neki. Bartos pedig mesélt a régi időkről, a fehér hagurikról és a Majákról. Három napon át minden este így tettek. Szertartásukká vált, hogy a férfi mesélt neki valamit, és a Kul-Anni arra elaludt. A negyedik nap estéjén a hideg és a sötét hozzájuk vágta halálos nyirkosságát. A gyerek teste egészen kihűlt, az ennivalójuk elfogyott, és attól fogva Kul-Anni nem kérte többet a meséket. Némán, szenvedve feküdt, csak a fájdalom és az éhség érzésére tudott figyelni, ami belémart, majd egyre jobban kapaszkodott a húsába. Melléjük szegődött a halál. Hiába volt az erős tűz, olyan éjszaka szállt rájuk, ami megnyomorítja a lelkeket, megrokkantja a testet és elnyel mindent kérdezés nélkül. Másnap továbbindultak. A nap közepére nagy utat tettek meg, és alaposan elfáradtak. Előttük nagy hegyvonulat tornyosult. Az ormokon hótakaró fénylett. Út nem vitt fel oda, a hegyek gyomrában tátongó szakadékok ásítoztak. Aki itt eltévedt, bizony derékig belesüppedhetett a magas hóba. Az összezsugorodott fák kuporgó, görnyedt vénemberekre hasonlítottak, de kihúzták magukat a völgyek mélyén. Ha alájuk érkezett az ember, sűrű, összegabalyodott koronaáguktól nem láthatta a fáradt napot. A rejtelmes berkek hallgatagon őrizték veszélyes titkaikat, minden roppanás, minden nyekkenés figyelmeztette az utazót: ne tovább. A gyémántosra fagyott tavak még mutatták fodraikat, a megkövesedett habok lágyan ropogtak a lábuk alatt. A néma mozdulatlanságban csak a behavazott fák nézték hidegen és közömbösen az úttal küszködő két hagurit. Elöl menetelt nagy iramban Bartos, csökönyösen és magába fordulva. Mögötte vesződött a kicsi, akadozva, meg-megiramodva, kétségbeesetten. Az álmosító hideg csípte az orrukat, kezüket, arcukat. Lihegve jutottak fel a bércekre, forró páraként kiáradó lélegzetük egybeolvadt. Szakadt róluk az izzadtság, de tudták, hogy nem állhatnak meg. A ruha is rájuk fagyott, Bartos szakállában tanyát vertek a jégcsapok. Megzsibbadt a levegő, beszürkült az ég boltozata. Bartos fölfelé kémlelt és nagyokat szippantott. Fagyos szél sajdította az arcukat, és megszurkálta a lábukat. Kipirosodtak. Furcsán csendes lett minden. Mintha a fák, a bokrok, és a föld egyszerre némultak és vártak volna valami ijesztőre és elkerülhetetlenre. Kul-Anni a szívében érezte a veszélyt. Egyszerre csak rájuk szakadt az ég. Kavarogtak a hópelyhek, betódultak a szájukba, a fülükbe, az orrukba. Prüszköltek és lélegezni próbáltak, de a levegő is megsűrűsödött. Tudták, hogy mielőbb hajlékot kell keresni. Kitört a vihar. Szörnyűbb volt, mint amit eddig valaha is átéltek. Alig-alig sikerült bevackolniuk magukat egy barlangba. Egész éjszaka tombolt a jég és süvített a szél. Óriási robajjal csapódott be a fejük fölötti hegyekbe a több száz leszakadó jégcsap. A kislány reszketve keresett menedéket a ger karjaiban. Minden sötétnek és irtózatosnak tűnt, csak Bartos két izzó szeme világított, ahogy a kicsi álmát vigyázta. Bartos reggel otthagyta a gyereket a bundák alatt melegedni és kiment, hogy vadásszon és húst szerezzen. Órákig távol volt, de nem járt sikerrel. Egyetlen vad sem került az útjába. A csend ráfagyott a fákra. Az éjszaka alatt úgy megnőtt a hó, hogy derékig álltak benne a hatalmas lezuhant jégcsapok. Visszament, felrángatta a kislányt és továbbindultak. Még egyetlen karéj kenyerük volt, de a fenigh elfogyott, és Kul-Anni nagyon megszenvedte a hiányát. Akkor kezdett először köhécselni. A jel a homlokán elhalványult és eltűnt. Arcának színe hamuszürkévé lett. Nehezen tartotta a lépést Bartossal, de egyszer sem panaszkodott. Keservesen kínlódott, sokszor elesett a magas hóban, de talpra állt és tovább küszködött. Egy nagy hegynek fölfelé mentek, de nem bírta már tovább és összerogyott. Fölemelte a fejét, és megpillantotta Bartost, ahogy a sziklák tetején áll és visszanéz rá. Olyan volt, mint egy hatalmas útjelző tábla, mint egy hívogató csoda, ami arra figyelmeztet, hogy kitartás, már nincs sok hátra. Felkecmergett, és imbolyogva ugyan, de továbbfolytatta az utat. A hideg mellett az éhség volt a legszörnyűbb. Hányingere lett, és megfájdult a feje. Elszédült, és már sírni sem maradt ereje. Arra gondolt, hogy aludni kellene, kicsit pihenni. De Bartos csak ment előre. Mikor a lányt a lába már nem vitte tovább, és az agya is felmondta a szolgálatot, összeesett. Bartos visszajött érte és ölbe vette. Az este beálltáig a karjában cipelte az öntudatlan gyereket. Akkor keresett egy menedéket és tüzet szított. Megnedvesítette a maradék kenyeret, és lassacskán lenyomta a kicsi torkán. Majd száját rászorította a gyerek homlokán a jelre, és fújni kezdte bele belső tüzének melegét. A lányka feleszmélt és öntudatlanul szívni kezdte a tüzet. Bartos így sok erőt vesztett, és egészen elsápadt bele. Mélyen, öntudatlanul aludtak. Másnap reggel Kul-Anni azt mondta, hogy ő nem megy tovább. Bartos folytassa nélküle, és ha megtalálja a haguri űrhajó-temetőt, majd visszajön érte. Bartos úgy tett, mint aki meg sem hallotta. Talpra állította a kicsit és indultak tovább. Kul-Anni kétségbeesetten botorkált a férfi után, és nem hitte, hogy ki fogja bírni az egész napi kutyagolást. A ger bíztatta, azt mondta neki, hogy már nagyon közel járnak. Valóban, egy emelkedő után feltűnt a hatalmas, kör alakú hegylánc. Nehezen, csúszkálva közelítették meg a sziklákat. Még meg is kellett kerülni a kőgyűrűt, hogy nyugat felől megkeressék a bejáratot. De minden egyformán fehér volt. Megálltak pihenni, és Bartos fürkészően nézegette a hegyet. Mintha át akarna látni rajta. A teljesen sima felületű hegy szinte az égig ért. Nem lehetett megmászni, hogy a gyűrű szájából ereszkedjenek alá, muszáj volt megkeresni a bejáratot. Bartos minden furcsa kiszögellést alaposan megvizsgált, sokszor órákig seperte róluk a havat. A kislány nagyon rosszul érezte magát. Lerogyott a hóba, és köhögött. Vékony, tüzes folyadékot hányt. Már jelentős mennyiségű hőt vesztett, és elkezdte felemészteni legbelsőbb tűzlelkét. Szervezetének fenigh tartalma alaposan lecsökkent, és a férfi tudta, hogy ez már a vég. Ha nem jut gyorsan a vörös tűztulipán porához, a gyerek kómába esik, aztán meghal. Bartos eszelősen küzdött. Az ereje megkétszereződött, és halálos iramban dobálta a havat. Veszett állat módjára őrjöngött. Az nem lehet, hogy idáig eljutottak és feladják. Azt nem engedheti meg, hogy elérje őket a halál, miután már ennyi áldozatot hoztak. Érezte, hogy ha a kislány meghalna, abba ő beletébolyulna. Egyszer csak megcsúszott és elesett. Valami csúszós, fémes felület dobta le magáról. Ráugrott és foggal, körömmel szakította le róla a havas jégpáncélt. Tenyeréből kicsaptak a lángok és mohón falni kezdték a fagyos kását. Hamarosan óriási víztócsa keletkezett, és a vastag hótakaró alól előbukkant a repedezett, fémes hajótest. De ez még nem a bejárat volt. Elolvasta a jeleket és dühösen a fémfalba öklözött. Tovább kellett ásnia jó öt méterrel. Ezt is megtette. Közben odaszaladt a gyerekhez és megnézte, hogy van. Ráterítette az összes bundát és pokrócot. Közelebb húzta a hajótesthez, hogy míg ő a tűzzel dolgozik, a gyerek legalább a tenyeréből kipattanó lángnyelvek melegét élvezhesse. Két órán keresztül gyömöszölte a havat és dacolt az egyre jobban erősödő széllel. Megsűrűsödtek a felhők, táncolni kezdtek az égen. Vihar készült. Állatok visítását és hőrgését hozta feléjük a szél. Azután egyszer csak megtalálta a bejáratot. A hatalmas, rozsdás ajtó nem akart azonnal engedelmeskedni. Nekifeszítette a vállát és nagy erővel feltépte. Felnyalábolta a félig ájult kislányt és bevonszolta. Az ajtót beakasztotta a helyére, és néhány helyen odaforrasztotta, nehogy egy menedéket kereső vadállat bejöjjön. Ekkora tűzerőt régen adott ki magából és alaposan elfáradt. Lihegett és rogyadozott, de még nem volt vége a küzdelemnek. Ennivalót kellett keresni. Végighurcolkodott a hosszú folyósón, és eljutott a vezérlőbe. Tüzet gyújtott, hogy elkergesse a sötétséget. Megtalálta a szentélyt, és a hideg, barátságtalan tűzhelybe életet lobbantott. Most nagyon kellett a meleg. Bartos szakállából és hajából patakokban ömlött a víz, ahogy a belefagyott jégkristályok megolvadtak. Lepakolta a gyereket, betakarta, és felfedezőútra indult. Hosszú órákig távol volt, mert nagy volt a hajó, és sok helységet bejárt. De sok élelemmel és fenighel tért vissza. Azonnal vizet tett főni és beledobálta a port. Fenighes kekszeket tört össze, megrágta, és a pépes masszát a lány torkán lenyomta. Megitatta a tüzes folyadékkal. Aztán várt. A kislány lassan, nagyon lassan éledezett. Nem köhögött már, de még mindig nagyon sápadt volt. A férfi megnyugodott, hogy túlélték. Evéshez látott ő is, miközben kint féktelenül tombolni kezdett a vihar. Idevezető nyomaikat, a felásott bejáratot pillanatok alatt betemette az újabb hó és jég.
Forrás:
Csoport:
Bori |
Hozzáadta:
Bori
(2011-10-18)
|
Szerző: EW
Megtekintések
száma: 1215
|
Hozzászólások:
6
|
Tag-ek(kulcsszavak):
|
Nekem is a kedvencem volt, ezt a mai Barbarót nem ismerem eléggé, de ez már nem ugyanaz. Az ismertetőből kifelejtettem: Szerintem Nikola Parov kiérdemelte a legmagyarabb bolgár címét, de a szülőhazája is büszke lehet rá. Azt nem írtam le, mert úgy látom, nem szereti a magánéletét a nyilvánosság elé tárni, az első felesége Sebestyén Márta volt. Azt nem tudom, hogy Herczku Ágnes a felesége-e, de sokat szerepelnek együtt.
Kedves Borika, de bárki, aki erre jár! Pár évvel ezelőtt láttam egy csodálatos táncjátékot, amit DVD-n is megszereztem egy idő után. Kivágtam belőle a legszebb részletet, és feltettem a Jutyubra. Cserébe a szép Jack London mnovelláért fogadd el tőlem ezt a pár perces részletet a Naplegendából. http://www.youtube.com/watch?v=CwY9ofJ5aNQ Egy kis ismertetés: A Naplegenda című táncjáték zeneszerzője Nikla Parov tízévesen érkezett Magyarországra. Itt tanult zenélni, itt lett a Kárpát-medence és a balkáni népek zenéjének avatott értője. Az első ismertebb formáció, amelyben zenélt a Barbaro volt. Innen hívta el őt Michael Flatley az ír szteptáncos. Öt évig járt a Flatley együttessel a világ körül, utána hazatért Magyarországra. Azóta is a népzene és a műzene mezsgyéjén alkot. Sok nézenét éneklő énekessel dolgozik együtt, elsősorban Herczku Ágnessel. A Naplegenda évente négy-öt alkalommal színre kerül, általában a Müpában. A zene és tánckedvelők számára az előadás katartikus élményt nyújt. A feltöltött részletben a zene a fontosabb elem, a tánc más részletekben jelenik meg hangsúlyosabban.
Sejtettem, hogy a tél és hideg leírása nekem szólt, és köszönöm! Valóban más, ahogy te megfogalmazod. Sokkal érzékletesebb, tényleg fázósabb lesz tőle a közérzetem, irigyellek érte. Majd lesek, hogy csinálod. Köszönöm a példát.
Drága vagy, és köszönöm! Nos, ezen nincs sok folytatni való, mert ez már készen van, ez egy részlet egy régebben megírt regényemből, amit remélek, egyszer majd ki fogok tudni adni. Igen, kicsit furcsa lehet a vége, de hát ez csak egy részlet, mondom még egyszer... És csak azért raktam fel, hogy megmutassam, én is próbálkoztam régebben ilyen tél- meg hideg leírásokkal (több kevesebb sikerrel).
Ugye nem tervezed azt, hogy most félbehagyod! Felcsigáztál. A szokott módszerrel. Megint kitaláltál valamit, megint elindultál a feltöretlen úton, és rettentően izgat, mit akarsz megmutatni. Az olyan mondataidat mint" Az összezsugorodott fák kuporgó, görnyedt vénemberekre hasonlítottak, de kihúzták magukat a völgyek mélyén." Nagyon tudom irigyelni. Azért most kifogásolnék is. Az utolsó bekezdést elnagyoltnak érzem. A korábbiakban hosszabban, és részletesebben ábrázoltad a szenvedést egész úton. A megszabadulás kicsit katartikusabb is lehetett volna. A tény mag nem nélkülözi a drámát, de kicsit színezhetted volna. Összességében nagyszerű! Amilyent mindig írsz. Félbe ne hagyd!!! Ja a csillagokat az előbb is majd elfeledtem. Úgy mentem vissza, utólag odatenni. Most el sem megyek nélkülük.
Szólj
hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett,
akkor pedig azért...
És csak azért raktam fel, hogy megmutassam, én is próbálkoztam régebben ilyen tél- meg hideg leírásokkal (több kevesebb sikerrel).