Eső jár az erdőkön.

Hűvös szél szalad nyomában, mint szolgálatkész, hű követő.

Siető alak sziluettje rajzolódik ki a távolság fátylán, mi most közelebb húzta a látóhatárt.

A vándor leszegett fejjel, lassan halad a sáros szerpentinen.

Nyomát elmossa a víz.

Che Les összehúzott szemmel vizslatta a hidat. Furcsa viadukt volt, mert a völgyet nem nyílegyenesen szelte át, hanem enyhe kanyarívben. A töltetek elhelyezése során akadt egy kis fennakadás, de szerencsére semmi megoldhatatlan.

A sínpár a másik irányban enyhén emelkedett, és fényes csillogással árulkodott a rendszeres vonatforgalomról. Hála a megfelelő felderítésnek, Che Les percre pontosan tudta, hogy mikorra ér a hídhoz az a bizonyos szerelvény.

Mindenki az előre megbeszélt helyén tartózkodott. A kellő észrevétlenséget mi sem mutatta jobban, mint egy, a sínekre nem messze leszálló madár. A kövek közt melegedő kígyó foglalkoztatta, nem a közelben lapulók.

A parancsnok az órájára nézett, majd még egyszer ellenőrizte a gépfegyverét – persze mindent a legnagyobb rendben talált. Már csak öt perc volt hátra, amikor meghallották a vonatfüttyöt. Nemsokára a mozdony is feltűnt a kanyarban.

Che Les összehúzott szemmel figyelte, ahogy az acélkerekek a hídra gördülnek. Kivárta a megfelelő pillanatot, majd megnyomta a gombot.

A szerelvény – mint egy kopott játékvonat – furcsa lassúsággal, ebből a távolságból nézve szinte hangtalanul zuhant a lenti sziklás folyómederbe.

Hajnalodott. A lopva terjedő derengés egyre jobban előrenyomult, az idáig foltot alkotó hegyoldali fáknak visszaadva egyedi alakjukat. Che Les kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd egyenként végignézett a parancsnoksága alá tartozó kis gerillacsapaton.

Juríj félálomban forgolódott függőágyában, a föléje kifeszített vízhatlan ponyva alól kikandikált jobb keze, csuklóján elszürkült kötéssel. Két hete ficamította ki egy rajtaütés során, amikor nagyobb sziklákon átugrálva lepték meg az ellenséget. Szerencsére a sérülés nem okozott túlzott problémát. Juríj elbeszélése alapján fiatalkorában, egy orosz vándorcirkuszban, volt amikor gyakorlás közben hetente többször is fájdalmasabb dolgokat kellett elszenvednie – az egykerekű biciklizési kiképzés jóvoltából. Persze a szakmai körökben ellesett késdobáló tudományának és a cirkusszal együtt vándorló céllövöldésnek hála akadtak sokkal hasznosabb képességei is.

Joe Smith és Jack Smith nem álltak rokoni kapcsolatban. Először is azért, mert ők is – mint a többiek – jelen pillanatban feküdtek. Másodsorban pedig Joe éjfekete volt, Jack pedig hófehér. Mindketten az USA-ban látták meg a napvilágot, azaz Jack először csak valami ködbe burkolózó nyirkos szürkeséget, mivel akad egy kis különbség Bronx és Alaszka között. Bár mostanság a petroll-karbon köd felveszi a versenyt a párával.

Az akciók során mindig vállvetve harcoltak egymás mellett. Talán akadt bennük egy kis lenézés a többi, nem Amerikai harcos iránt, de Che Les szigorú fegyelmet tartott, többször konyhaszolgálatra, azaz krumplipucolásra ítélve Joe-t egy-egy gúnyosabb megjegyzéséért.

Krokodil Dandy veszélyes harcos volt. Sajnos ennek néha a saját társai látták kárát. Egyedi fegyverarzenállal rendelkezett, és olykor előfordult, hogy nem a megfelelő céleszközt részesítette előnyben. Például a múltkori lőszerszállítmány elleni rajtaütéskor a bumeráng határozottan rossz választásnak bizonyult. Lassan kezdett elszigetelődni a többiektől. Bár szülőföldje, Ausztrália is csak egy nagy sziget.

A lassan ébredező Géza valahonnan Közép-Európából származott. A gerillahadviselés alapszabálya a csapj oda, majd fuss el elv. Géza mindenesetre szaladni jól tudott. De a felszabadító harc minden eszméjével azonosult, úgymint az elnyomó rendszer végleges megdöntése, szabad cselekvési jog és szabad véleménynyilvánítás – legyen szó akár olyan csekélységről is, mint a mezőgazdaság reformpolitikája a kizsákmányoló spenótültetvényesekkel szemben.

– Kedves gerillatársak – kezdett bele beszédébe Che Les. – Elkövetkezendő akciónk kiemelt fontosságú, mely reményeim szerint fordulópontot jelent nemes küzdelmünkben. Készen álltok, barátaim? – tette fel a költőinek szánt kérdést.

– Naná, hogy készen – dörmögte öblös hangján Joe Smith.

– A rajtaütés során teljes figyelemmel, minden megbeszélt dolgot a terv szerint betartva kell véghezvinnünk a siker érdekében. Felkészült harcosok vagytok, nem állhat semmi sem az utatokba. Még egy nap és győzni fogunk! Győzni fogunk vagy elpusztulunk! Még egy nap és miénk lesz a világ! Induljunk hát a döntő ütközetbe! – harsogta Che Les, majd kis csapata élére állt. Nekivágtak a lefelé vezető ösvénynek.

– Eljött a hajnal, elébe mentem. Bella csaj, Bella csaj, Bella csaj csaj csaj – kezdett bele az énekbe Géza furcsa, brummogó hangon. – Eljött a hajnal, elébe mentem, és rám talált a megszálló-ó-ó.

– Ha partizán vagy, vigyél el innen! Bella csaj, Bella csaj, Bella csaj csaj csaj – csatlakozott Juríj, és széles mozdulatokkal, ütemre cammogott a sorban. – Ha partizán vagy, vigyél el innen, mert különben meghalo-o-ok!

– Ha meghalok majd, temess el engem! Bella csaj, Bella csaj, Bella csaj csaj csaj – zengték immár egyszerre. – Ha meghalok majd, temess el engem. Legyen virág a síromo-o-on.

– Petike, kész a vacsora! – hallatszott az előszobából.

– Baj van, fussatok mackók! Gyorsan bújjatok el! – súgta Peti, majd szomorúan felsóhajtott, amikor meghallotta a közeledő lépteket.

– Gyere enni, ne mondjam még egyszer! Mi ez a rendetlenség? Mik ezek a könyvhegyek? Vacsora után azonnal visszapakolod a helyükre!

– Dörmi, Fülesmaci, Brumi, Jeges, Koala, Micimackó… gyertek, visszateszlek a polcra benneteket.

A kissrác az ajtóból visszafordulva arra gondolt, hogy eljön még az ő idejük.

Peti távoztával Che Les így szólt a polcon a többiekhez:

– Reménykedjünk, bajtársak, hogy a Suhancsámán mihamarabb beavatást nyer, és megismeri a Medve Igazi Nevét!