Nagyorrú Veszedelem dühös volt az egész világra. Bár manapság az alaphangulata borongós volt, jelenleg kissé betett neki, hogy a felette lévő égbolt is szintúgy cselekedett. Azaz az eget nem is lehetett látni, csúnya – Nagyorrú szerint undorítóan ronda – felhők takarták kékjét.

A törpe a szitáló – undorítóan nyúlós – esőben kacsázott kurta, s csámpás lábain a kövezett úton. Leginkább egy száraz, fűtött szobára vágyott volna, ha nem köti le figyelmét rosszkedvének fenntartása, fokozása.

Miközben felvett egy esővizes – undorítóan elázott – követ, s igazán oda se figyelve egy eresz alá húzódott macskához vágta, hirtelen megvilágosodott előtte jelenlegi nyomorult – undorítóan nyomorult – helyzetének mibenléte.

Egyszer, egy szebb napon – ennél aztán biztosan szebb volt –, amikor egy korsó sör mellett ücsörgött Fehér Bércben a Nyakonöntött Próbagoblin falai között – persze akkor is undorítóan sokan voltak a vendéglőben, így asztalát meg kellett osztani másokkal is –, egy elf az ősei földjéről mesélt. Elmondása szerint olyan hatalmas erdőségek vannak arra, hogy napokig haladhatsz benne, senki emberfiával – elffiával, törpefiával, orkfiával – nem találkozol.

Hatalmas hegyláncok fekszenek ott, s fellelhető egy olyan nagy vízesés is, hogy amire leér a mély szurdokba, mintha eső esne, annyira szétoszlik a víztömeg.

Ezen emlék fogta kézen Nagyorrú Veszedelmet, s kivezette a tudatlanság sötétjéből, valami kicsit világosabb – de azért határozottan undorító szürke – részre. Tehát jelen pillanatban Nagyorrú szerint:

Az istenek köztudott, hogy a mennyekben élnek – már csak a kilátás miatt –, azaz innen lentről nézve ott fent. No ez jó messze van. Na már most mire onnan fentről ide leér valami, az ugyanúgy megváltozhat, mint a vízesés vize, amint leér abba a bizonyos szurdokba. Sőt, itt nagyságrendekkel mérhető az eltérés.

Mert ugyebár, ha onnan a vízesés alól felnézünk, látjuk, honnan ered. De itt az esőben – az undorító csöpörgésben – hiába tekintgetünk felfelé, csak azt érjük el, hogy az eső a szemünkbe esik, az istenekkel nem kerülünk közvetlen kapcsolatba. Hacsak úgy nem, hogy mivel az eső a szemünkbe esik, emlegetjük őket, méltatva egyes tulajdonságukat, ecsetelve cselekedeteiket, azoknak milyenségét. Mindezt színes, leíró módozatban, nagy átéléssel – és ez az adott isten fülébe jut.

Most már csak az a kérdés, hogy ami itt lent, mint eső jelentkezik, az ott fent vajon minek indult?

Nagyorrú Veszedelem határozottan úgy érezte, hogy tudja a választ!

Íme a titok nyitja: Az istenek ugyebár teszik a dolgukat. Hogy ezek milyen horderejűek, ki-ki saját maga megítélhetné, ha átlátná azokat. Nos ez nem így működik. Már csak a távolság problémája miatt sem. Meg hát egy halandó számára az istenek cselekedete általában nem érthető. Egyes nézetek szerint e dogmát maguk az istenek terjesztik, hogy ne kelljen mindig magyarázkodniuk.

Viszont csak logikusan kell végiggondolni a problémát. Kiindulva a fenti vízeséses dologból, ami lent szétszórt esőcsepp – undorítóan borzasztóan zavaróan nyálkás izé –, az fent valószínűleg összefüggőbb folyadék.

Ráhangolódva a megfelelő hangulatérzésre – ez Nagyorrú Veszedelemnél valamilyen önsajnálattal vegyes, néha dühkitörésekben kimutatkozó agresszívan negatív életérzés – máris lehull szemünk elől a fátyol, s látjuk a lényeget.

Ott fent egy isten éppen végzi a dolgát. A dolgát végzi. Mely nem nagy. S mire ide leér, ez az undorítón szemerkélő eső lesz belőle.

Viszont a törpe a megoldásra is rájött, erős koncentrálásba kezdett, s tiszta szívből egy jó nagy vesekövet kívánt az illető istennek!

Így átérezve a dolgok lényegét Nagyorrú Veszedelem felsóhajtott, s megszaporázta csámpás, kacsázó lépteit.