– Akkor nézzük még egyszer! – sóhajtottam, és tőrömet óvatosan tokjába csúsztattam. – Milyen furcsa, hogy elfér ezen a kis asztalon.

– Nem mindig a méreg a lényeg – szúrta közbe epésen kedvenc kardforgató amazonom.

– Hogyha itt sikerülne megbontani... – nyújtottam kezem az asztalka jobb sarka felé.

– Akkor szerintem a plafonra kenődnél – jósolta mosolyogva partnerem.

– Te most ellenem vagy? – érdeklődtem homlokráncolva.

– Ne játszd itt nekem a morcos csíkos morcsákot, inkább vigyázz a rúnavonalakra! – figyelmeztetett Szonja, majd vállamra tette kezét, és mögülem kukucskálta az asztalon sorakozó dolgokat.

– Ez itt egy pillanatvarázs – böktem a jobb oldalon elhelyezkedő mágikus jel felé.

– Vagyis, ha megtörik a hatása – piszkálta ellépve mellőlem vékonypengéjű kardjának markolatát, amitől legtöbbször egy hidegvérű bérgyilkosra emlékeztetett –, akkor azonnal beindul az így késleltetett varázslat.

– Azaz ez a kis szemrevaló tűzlabda itt középen – böktem a borsószemnyi időbezárt lánggolyóra – pillanatokon belül lelkes fergeteggé terebélyesedik, elnyelve az egész szobát.

– Ha lehet, ezt a megoldást hanyagoljuk – kérte exkluzív kardtáncosom, és elgondolkodva a rácsos ablakhoz sétált. Eltakarta előlem a lemenő nap bátor – a rafinált robbanó szerkezettel mit sem törődő – sugarait, majd lassan felém fordult.

A nyáresti meleg szellőben meglebbenő haja ebben a megvilágításban a quwanni nagypalota szélcibálta zászlaira emlékeztetett. Karcsú sziluettje pedig egy régen látott festményre, amely tűz körül táncoló mondabeli lényeket ábrázolt – igaz lényegesebben kevesebb ruhában. Az összhatást vörös szeme tette teljessé, aminek hírhedt becenevét köszönhette.

– Valami baj van? – értette félre bamba arckifejezésemet, és aggódó pillantást vetett először az asztalra, majd rám.

– Izé, semmi gond, csak azt… – válaszoltam gyorsan, egyúttal egy szerencsétlen kapkodó mozdulattal feldöntve az egyik megkötő rúna közepén álló furcsa tornyocskát – a jó francba, ez megszúrt!

– Mi történt? – nézett rám aggódva.

– Hát, én csak arra gondoltam, ahogy ott álltál az ablak előtt, pont olyan voltál, mint az egyik álmomban a…

– A csapdával mi történik, te lökött! – korholt résre húzott szemmel, de akkor már én is észrevettem, hogy valami megváltozott.

– Ajaj. Úgy tűnik, elindítottam a visszaszámlálást – állapítottam meg rekordidő alatt. – Egy perc lehet a robbanásig!

– Meneküljünk! – ragadta meg karomat.

– Nincs rá idő! Meg kell szakítani a folyamatot.

– Hogyan?

– Várj, várj! Itt ez a két gyertya, a kék, meg a piros.

– Az előbb még nem égtek.

– Igen, és ha a láng eléri ezt a két rúnavonalat, akkor megszűnik a pillanatvarázslat.

– Fújd el!

– Akkor egyből robbanhat.

– Ó, te ütődött!

– Várj! Ez a gyertya össze van kötve ezzel a madárfejes amulettel, a másik meg azzal a macska alakúval.

– Mi van?

– Az egyik gyertya meg tudja állítani az egészet!

– De melyik?

– Nem tudom.

– Csináld, nincs több időnk!

Ekkor furcsa, jóleső nyugalom szállt meg. Éreztem, mit kell tennem.

– Úgy mondják, a Délfoki szigeteki harcimókus sámánok szerint csak egyszer élünk – sóhajtottam, majd hirtelen megcsókoltam Szonját, de a várt pofon elmaradt.

– Ezért még számolunk – sziszegte.

– Remélem lesz rá alkalom! Gyere, kívánj gyorsan valamit! Mindig is utáltam a macskákat – mutattam a jobb oldali sistergő láng felé.

Elfújtuk a kék gyertyát.