Akik figyelték a kislány és a bálna nagyságú öregasszony körül zajló eseményeket, azok tudták jól, hogy mi következik.

– Várj még, bogaram! – mondta a kövérség mézes-mázos hangon. – Helga néni minden kisgyermeknek finom cukorkát ad, de ehhez be kell jönnöd gyorsan a házba!

Tokája úgy lebegett, mint a galléros gyík díszes bőrlebenye, ahogyan körbeforgatta a fejét. A romos téren egyetlen alakot sem lehetett látni, nem is zavarták meg soha az öregasszonyt, mégis körbekémlelt. Akik figyeltek, azok így is láthatatlanok maradtak.

Az öreg steppelt rózsaszín pongyolája sátorként borult a kislányra, amikor az előszobába beengedte.

– Levesszük a kabátkádat – mondta nagymamis affektálással. – Bemegyünk a cukorkádért – tette hozzá még kedveskedve, de a szemében már mohó tekintettel.

– Szívesen elfogadom az édességet – csacsogta a szőke copfos pici lány –, de azután haza kell indulnom, mert tetszik tudni, én a barikád másik oldalán lakok ám.

­– Persze aranyom, hol is máshol – hagyta rá a néni, és a következő ajtó felé terelgette.

A gyermek ártatlan mosollyal lépett át a küszöbén. Szeme még mindig a félhomályt, füle a furcsa hangokat szokta, amikor Helga néni behúzta, és zörgő kulcsával bezárta az előszobát a nappalitól elválasztó ajtót.

A kislánynak e helyen a félelemtől össze kell zavarodnia, ennek biztos tudatában állt meg mögötte vendéglátója. Adni egy kis időt, kiélvezni a gyermek félelmét, aztán levetkőztetni, és a megüresedett ketrecbe lökni – alig várta.

Tucatnyi, fából eszkábált rácsos tákolmány állt a falak mentén, mindegyikből szurtos gyerekarcok bámulták az új jövevényt. Szúrós vizeletszag terjengett, és innen-onnan szipákoló, elfojtott sírás.

Az öregasszony úgy döntött, hogy kiélvezi az ijedt arcocska látványát, ezért a gyermeket az egyik karjánál fogva maga felé fordította, miközben elégedett, gonosz vigyorra húzta fogatlan száját.

­– Üdvözöllek az új otthonodban! Ne aggódj, nem leszel itt sokáig – mondta csúfolódva.

– Nem is tudod, milyen rövid ideig – válaszolta a gyermek, de egyáltalán nem beijedt hangon.

Váratlan erejű mozdulattal, az idős ember hüvelykujjának irányába rántva kiszabadította a csuklóját. Ezzel a lendülettel másik kezének előre tartott ujjait belemélyesztette a meglepett nyanya torkába. Ezután egy gyönyörűen kivitelezett egyenes rúgást intézett vasalt orrú lakkcipőcskéjével a fuldokló asszony térdére. Amaz féloldalasan dőlt, mint egy villám verte, korhadt fa, nagy döndüléssel rá a legközelebbi faketrecre. Az abban lakó gyermek sikítással üdvözölte.

A szőke csöppség szétvetett lábbal állt meg a hörgő, mázsás test mellett és kissé pöszén, de felnőttes határozottsággal így szólt:

– Robinetta ügynök vagyok! Parancsom van rá, hogy felszámoljam ezt az objektumot és kiszabadítsam a túszokat!

– Hörrr – próbált az öregasszony is mondani valamit.

Az ifjú titkos ügynök a zsebéből régimódi, lapos elemlámpát vett elő, gyér fénnyel körbevilágítva a siralmas állapotú nappaliban.

– Robinetta Klaus bácsinak! – kezdte jelenteni egy láthatatlan készülékhez szólva, miközben megszámolta a ketrecekben kapaszkodó kezeket, és az eredményt elosztotta kettővel. – A célpont pihen, összesen tizennégy civilt számolok. Megkezdem az evakuálást, jöhettek takarítani, vége!

Egy recsegő „vettem”, és némi statikus zaj volt a válasz.

Nem gyermeki báj, éppenséggel hideg profizmus sugárzott minden szavából és mozdulatából. Az öregasszony kezét műanyag gyorsrögzítővel hátrakötötte. A ketreceken belülről el nem érhető reteszek sorakoztak, ezeket egymás után elhúzta, az ijedt gyermekeket pedig libasorba állította.

Az előszoba felől csizmák kopogása, vezényszavak hangzottak, Robinetta pedig kinyitotta az ajtót.

Cserzett bőrű, szikár öregemberek nyomultak be a helységbe, némelyik kopott katonai gyakorlóruhában, de néhánynak csak foltozott melegítőnadrág, kifakult,kockás flanel ing volt az öltözéke. Összeszokottan, gyorsan mozogtak, csak némi szögletesség engedett következtetni korral járó reumájukra. Helga nénit talpra ráncigálták, és fájó térdére ügyet sem vetve kivezették. A gyermekeket Robinetta vezényelte ki a házból.

– Gyere lányom – mondta a csapat vezetője, Klaus bácsi, miután az osztagot útnak indította a barikádok felé. – Mi menjünk vissza körülnézni!

Kívülről nézve a hórihorgas alak és a copfos gyermekfej hol az egyik, hol a másik ablaknál tűnt fel. Láthatóan kerestek valamit, és a házat megfigyelők abban reménykedtek, hogy találnak is.

­– Ha megvan az anyag, akkor majd idekint lecsapunk, és elvesszük tőlük – mondta az a fiatalasszony, aki a kémlelők csapatát vezette. –  A többiek már elmentek, de óvatosnak kell lennünk, tudjátok, hogy a kis amazon mire képes!

Az egész csapat – csupa koszos, elnyűtt külseje miatt koravén benyomást keltő fiatal nő – egy közeli romos kerítés mögött kuporgott.

– Már jönnek is! ­– mondta feszülten egy másik leselkedő, aki szakadt, virágmintás kartonruhát viselt és ápolatlan, szemébe lógó haja alól feszülten kémlelte a házból kilépőket.

Csalódott sóhajtással nyugtázták, hogy a napfényre kilépő Klaus bácsinál és Robinettánál nem volt semmi. Azok is kedvszegetten indultak a másik irányba, a barikádok felé.

– A fenébe! – csapott mérgesen a levegőbe a női banda vezére. – Ha amazok nem találták, akkor mérget vehetünk rá, hogy egy darab sem volt a házban! Hazug vén szipirtyó!

– Nincs is cukorka! – összegezte a helyzetet a könnyeit nyelő kartonruhás nő. – Talán már nincs is az egész világon több cukorka…