Arkagyíj végigsimított őszbe vegyült borostáján, majd ritkás hajába túrt, vállán súrlódó hang kíséretében elmozdult a méretes túrazsák. Mélyen leszívta a friss levegőt, és lepillantott a Transzszibériai-vasútvonal rozsdás sínpárjára: a belső oldalon gyártási szám türemkedett ki az anyagból, mellette cirill betűk hirdették a nagy Szovjetunió letűnt dicsőségét. Elmosolyodott, szeme lassan továbbvándorolt a kopott vasúti talpfákra, melyeken az utóbbi tíz kilométeren lépkedett. A szúette deszkákba mélyen belemart az idő, némelyik középtájon eltörve meredezett az ég felé.

Úgy érezte, néhány perc pihenésre van szüksége. A bokája sajgott a megerőltetéstől, ahogy lába minden egyes lépésnél egyensúlyt keresett. A kietlen vidéken nemhogy egy földút, de még egy keskeny ösvény sem húzódott, így már az odafelé úton is végig kellett bukdácsolnia az utat Babushkin falu vonatállomásától a Szaratov-barlangrendszer bejáratáig. Az utóbbi hónapban a tó alá is benyúló járatok egyedülálló cseppköveiről gyűjtött anyagot, melyből újabb tudományos publikációját tervezte megírni. A hátizsákjában a túléléshez szükséges felszerelés mellett sok száz fotó és több oldalnyi jegyzet lapult – hosszú hetek fáradtságos munkájának eredménye.

Az övére akasztott kulacsért nyúlt, aminek alján már alig lötyögött valami. Az utolsó adagot még a járatok mélyén húzódó belső patakból merítette, most pedig néhány mohó korttyal tűntette el a maradékot. Számításai szerint már nem lehetett túlságosan messze az állomástól, bízott benne, ha tartani tudja a tempót, nemsokára eléri Babushkint. Már alig várta, hogy a késő délutáni gyorssal tovább menjen Irkutskba, majd onnan szeretett Moszkvájába, a civilizációba. Imádta a természet csodáit, de ennyi idő múltán mindenét odaadta volna egy jó forró fürdőért, nem is beszélve egy éttermi vacsorával egybekötött Bolsoj-előadásra.

Végül elhessegette a gondolatokat és tovább indult. Balra tőle a hosszú szárú füves területen túl ott csillogott a víz, a másik oldalán szúrós cserjék és göcsörtös fák alkottak áthatolhatatlan falat, azon túl pedig a tetején csipkézett függőleges sziklafal húzódott végig, ameddig a szem ellátott. A levegőben erős illat terjengett, ami a néhol derékig érő, lenszínű fű bocsájtott ki magából.

Újult energiák szabadultak fel benne, ami arra ösztönözte, hogy növelje a tempót. Néha rápillantott a végtelen hosszúnak látszó tóra, melyet mindig a természet csodálatos teremtményének tartott. A föld édesvíz készletének egyötöde – idézte fel a régen tanultakat. Valójában sohasem értette, egy ilyen csoda környezete hogyan lehet majdnem teljesen lakatlan. A nyugati oldal északi és déli csücskében egy-egy kisváros helyezkedett el, és a keleti oldalon sem talált senki a térképen néhány településnél többet. Amikor bővebb tájékoztatást kért a témában az irkutszki Tourinformnál, a fent említetteken kívül még meséltek neki néhány elszórt halászfaluról, melyek populációja a száz főt sem éri el. Vajon mi tarthatta távol innen az embereket? Csak a nomád élet nehézségei, vagy az, hogy az ipar sohasem telepedett meg a tó mellett?

Szíve hangosan dobbant meg, amikor meglátta a falutól kőhajításnyi távolságra lévő rönkfából épített állomást. Lehunyta a szemét, és maga előtt látta, ahogy felül a szerelvényre, majd a büfékocsiban elfogyasztott jó konyak után nyugovóra tér a puha heverőn. Utolsó erőtartalékait felemésztve, félig futva sietett az épület felé. A környékre halotti csend telepedett, Arkagyíj fülébe csak a kabócák reszelős éneke jutott el. A peronon senki sem várakozott, csak az egyik pad oldalában kuporgott egy zsemleszínű, girhes korcs, ami az ő közeledtére felemelte a fejét, majd szomorú arckifejezéssel vissza is helyezte azt keresztbe tett lábaira. Belépett a váróba. Üres padok nézte vele farkasszemet, a jegykiadó ablaka sötétbarna függöny sötétjébe burkolózott. A szemközti két szárnyas ajtó félig nyitva állt, a hátsó veranda korlátján túl nem messze terebélyesedett a Bajkál, amit Arkagyíj hirtelen olyan sötétkéknek és haragosnak látott, mint még soha azelőtt.

– Hahó! Van itt valaki?

Egy ideig várt, de nem kapott választ. Egy hirtelen jött széllökés meglökte az ajtót, ami hangosat nyikordult, részben elfedve egy ember mélyről jövő, ugató köhögését.

– Erre jöjjön! – szólalt meg egy erőtlen hang. – Itt vagyok hátul.

Végiglépdelt a megvetemedett hajópadlón, ami többször megnyikordult a súlya alatt. Friss szél csapott az arcába. A Bajkál túloldala felett sötét felhők gyülekeztek, itt-ott ismerősnek tűnő alakokat formázva az égen. A széles verandán meglátott egy kék filcsapkás-egyenruhás öreget, aki ezeréves fonott karosszékében pihent, arccal a tó felé fordulva.

– Jó napot! – köszönt rá a férfire. – Időben indul a vonat?

A vízben, nem messze tőlük hangos csobbanással a felszínre úszott majd visszabukott egy méretes hal. Arkagyíj csak odakapta a szemét, de az öreg úgy bámulta a fodrokat, mintha most látott volna először ilyet életében.

– Uram, minden rendben? – kérdezte Arkagyíj, és a férfi elé lépett.

Kis szünet után a férfi lassan elmozdította a fejét, vizenyős kék szemeit Arkagyíj arcába fúrta. Arca napcserzett volt, és olyan mély árkok szabdalták keresztül-kasul, mint a Bajkál medrének alját.

– Nem jön több vonat. Most már nem jön egy se’ majd.

– Tessék?

– Tudja, tegnap éppen a verandát söprögettem, amikor meghallottam benn a távíró kopogását. Elsőször még azt se’ tudtam, mi lehet az, mer’ legutóbb vagy hatvankilencbe’ hallottam működni. Irkutszkból írtak: Tegnap kora délután atomtalálat érte Moszkvát és a jelentősebb városokat az Urálon onnét. Hát ezért van most ez a helyzet itten. Nem jön több járat…

Arkagyíjnak hirtelen gombóc kúszott fel a torkán, hogy végül az ádámcsutkája alatt megragadjon. Próbált valamilyen kérdést kinyögni, de tüdejéből csak halk, sípoló hang tört fel. Először eszébe jutott, hogy odalép az öreghez, megrázza az aszott testet, hogy ébredjen fel ebből az őrültségből, de végül nem tette. A férfi olyan tiszta volt a maga egyszerűségében, hogy Arkagyíjnak legbelül rá kellett döbbennie, a kegyetlen igazságot hallja.

– És mondja… hogyan, miért…

– Ne kérdezze, magam se’ tudok többet. Családja van talán az úrnak arrafele?

     Arkagyíj a fejét rázta.

– Nem, nem, tudja, csak barátok és kollégák…

– Fogadja részvétem – bólintott az öreg és egy pillanatra lekapta a fejéről a sapkát. Ritkás ősz haja alól kivilllantt  rózsaszínű fejbőre.

Arkagyíj gépisen maga elé mormogott egy köszönömöt, majd meredt tekintettel lerogyott a férfi mellé a deszkákra. Maga alá húzta a lábait, térde alatt átkulcsolta a lábát, és maga is a tavat kezdte bámulni. A felélénkülő hullámok csobbanásai idáig hallatszottak, a tó szélén fehér tajtékot vetett a víz.

Hosszú hallgatásba burkolóztak mind a ketten. Habár Arkagyíj agyában össze-vissza csapongtak a kérdések, úgy érezte, felesleges feltennie őket. Arra gondolt, egyáltalán fontos–e a miért? Kell-e okokat keresni egyáltalán, vagy egyszerűen csak elég megküzdeni a következményekkel? Bevillantak agyába a tudomány dicsőségére áldozott életének legfontosabb eseményei, és most hirtelen mindazt az erőfeszítést és sikert, amire büszke volt, és amit értékesnek gondolt, teljesen jelentéktelennek érezte. Mindaz, aminek eddig értelmet és jelentőséget tulajdonított, úgy foszlott szét, mint a hajnali köd. A legszomorúbbnak azt találta, hogy azt sem tudta eldönteni, vajon nem csak kizárólag saját magát sajnálja-e.

Az öreg lenyúlt a jobb lába mellé, és felemelt egy fém kekszes dobozt. A mozdulat közben a szék sokat látott rostjai olyan fájdalmasan nyikordultak fel egymáson, mint egy gyászdal. A dobozból dohányt vett elő, meg egy az idők folyamán barnásra színeződött sodrót.

– Kér egy cigit?

Arkagyíj először nemet akart mondani, hiszen már jó tíz éve leszokott a káros szenvedélyéről, de aztán mégis határozottan bólintott.

Rágyújtottak. Arkagyíj mélyen leszívta a füstöt, és csodálkozva vette tudomásul, hogy a várt köhögés elmaradt. Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha csak fél órával ezelőtt nyomta volna el azt az utolsó csikket, és most egy fantasztikus történet szereplője lenne, aki hirtelen időugrást hajtott végre. Keresgélte a szavakat, forgatta a fejében a gondolatokat, próbálta valahogy feloldani a gyomrában kavargó feszültséget, de aztán csak annyit nyögött ki:

– Mondja csak, hol vannak a falubeliek?

– Hát, mindenki hazament. Ma a vihar miatt úgyse’ tud senki kihajózni, de holnapra megnyugszik az idő. Kell a hal, hogy eltartsák a családot, holnap hajnalban elindulnak majd útjukra. Mi egyebet tehetnénk itten?

– És mi lesz a világgal? – kiáltott fel Arkagyíj. Egy pillanatra feldühítette az öreg nemtörődöm viselkedése. – Hiszen már semmi sem lesz úgy, mint előtte!

Az öreg nyugodtan kipöfékelte a füstöt, aztán testét megrázta a hurutos, mélyről jövő köhögés.

– Mondja, uram, mégis, mi változna? Kisgyerek voltam, amikor apám hazajött a gulágról. Hat testvérem volt, és sokat nélkülöztünk akkoriban, de anyám – Isten nyugosztalja – mindig aszondta, hogy ezen is túl leszünk valahogy. A döntéseket mindig is az Urálon túl hozták, mi mégis megéltünk itten valahogy. Annak idején nem számított nekünk, hogy az az átkozott Dzsugasvili vagy akár Gorbacsov ül ott fenn, Moszkvában. Tudja, nekünk egykutya mindegyik, de az élet itt ugyanaz marad.

Arkagyíj egy pillanatra biztos volt benne, hogy a másik elvesztette a józan ítélőképességét, és össze-vissza zagyvál. Hogyan is lehet az élet értelme, hogy kizárólag az mindennapi túlélésért robotoljunk, minden nemes és előremozdító célt elfelejtve?

– De hát a civilizáció! A kutatások, a gyógyítás mesterfokra emelése, a televízió, űrutazás. Elindultunk egy olyan úton, amelyről vétek lenne letérni. Annyit mindent elértünk, és most…

– Mégis, mit értek el? – vágott közbe az öreg. Jókorát szívott a cigarettába, majd a padlón a bakancsa talpával eltaposta azt. – Megtanultak mindenféle fegyvereket gyártani, aztán öldökölni a gyengébbeket, meg azt, hogyan forgassák a tőzsdén – vagy min – a semmit, amiből sokan milliomosok lettek végül. Itten sohasem volt pénzre szükség, csak akkor, ha valaki felkerekedett Irkutszkba. De ha nem így lett volna, akkor is meglennénk magunk. Itt a tó, ami ellát minket, több se kell itt a népeknek!

Arkagyíj lepöckölte a közben kialudt parázs hamuját, és sóhajtva az égre nézett. A teljesen lila ég beborította a tájat, nappali félhomályt varázsolva a vidékre. Északnyugaton villám cikázott át a levegőn, amit rögtön dörrenés követett.

– Ez közel vót – szólalt meg az öreg. – Mindjárt ideér a vihar. – Ahogy elmondta a mondatot, hatalmas cseppekben esni kezdett az eső. A szél feltámadt, belekapva a sásba és a tóparti fák lombjába. Az ódon bádogtetőn hangosan koppantak meg a jókora esőcseppek.

– Még mindig nem hiszem el, hogy megtették.

– Tudja mi a baja maguknak, városiaknak? Mindenben csak a logikát meg az összefüggéseket keresik. Mint például itten gyün ez a vihar. Na, most mondja meg nekem, ennek jönnie kellett, avagy nem? Van-e ebbe’ összefüggés?

– Nem tudom.

– Jó. Hát éppen erről beszélek. Ha tudnám, mi fog történni, aszerint cselekednék. Így inkább megpróbálom megoldani az előttem álló dolgokat.

Arkagyíjnak még mindig nehezére esett megérteni az öreg álláspontját. Úgy vélte, teljes mértékben elbeszélnek egymás mellett. Az volt az érzése, mintha ők ketten két külön bolygón élnének.

– De mégsem lehet ilyen érzéketlen! Hiszen rengeteg ártatlan ember halt meg!

Az öreg újra elővette a sodrót, és rövid időn belül újabb cigarettát készített magának. Kérdezve intett Arkagyíj felé, aki határozottan megrázta a fejét.

– Eltemettem apámat, anyámat… Aztán meghalt Mása, a legkisebb kishúgom. Ahogy gyüttek az évek, sorra elmentek mind. Egyedül én maradtam. Azt hiszi, nem tudom, mit jelent a gyász és az együttérzés? Mégis, mit tehetnék?

Arkagyíj egy ideig hezitált. Rengeteg gondolat kavargott a fejében, és olyan érvek után kutatott, amellyel meggyőzheti igazáról ezt a makacs öreget. Végül úgy érezte, rátalált a megfelelő szavakra.

– Kötelességünk, hogy összefogjunk, és együtt munkálkodva újjáépítsünk mindent. Igaz, nem lesz könnyű, talán mi már meg sem éljük, de végül…

– …de végül megint lesz valaki, aki újra a hatalmat akarja – vágott közbe az öreg. – És újra lesznek azok, akik melléállnak majd. Ilyen az ember. Nekem ne magyarázza!

– Mondja, magának nem hiányzik majd, hogy megtehetne dolgokat – például eljuthatna más bolygókra – de mégsem teszi meg? Inkább itt éli le az életét egy nevenincs sárgolyón, ahol semmi sem történik?

– Ha annyira jól értesült, mondja má’ meg nekem, miben változtunk mi, emberek abban a néhány évezredben, mióta az eszünket tudjuk? Történt-e valami eget rengető változás, ami miatt esetleg mások lettünk? Mert ugye, azzal hogy jó’lakottan beül a flancos limuzinjába, meg néha kifurikázik a tó melletti dácsájába, még nem lesz jobb ember… Én estetájban lehunyom a szemem, reggel fő’kelek, oszt csinálom a dógom. Vagy nem ezt várja el tőlem az Isten? Legyek pilóta, oszt repkedjek fenn az égen, akkor majd jó leszek neki, ha meg a földet túrom vagy itt a bakterbódéba’ várom a vonatot, akkor meg nem? De tovább megyek, maga szerint mi a helyzet a szeretettel, meg az emberséggel?

Arkagyíj úgy érezte, most először fordul vele elő életében, hogy menthetetlenül meg fog bukni a vizsgán. Sokszor állt nehéz próbatételek előtt az életben, de sohasem gondolta volna, hogy éppen egy egyszerű öreg mondatai fogják csapdába. Végigpörgette a fejében az elmondottakat, és megpróbált kilépni a saját nézőpontjából – ez volt életének eddigi legnehezebb feladata. Az öreg mondatai szöget ütöttek a fejébe. Összerakta a tanult és látott múltbeli eseményeket, viselkedésformákat, a történelmet, és rá kellett jönnie: csak a technikai szint, a szokások és a ruhák változtak. Soha sem voltunk mások, mint sok kicsi önös érdek, alárendelve magasabb irányvonalaknak, amelyeket legtöbbször olyan dolgok motiváltak, mint a hatalom vagy a pénz.

– Szóval, ha jól értem, ezzel azt akarja mondani, hogy mindannyiunknak tenni kell a dolgunkat, aszerint, ami elő van írva. Tehát akkor a sorsunk előre meg van írva, ha így nézem.

– Dehogy is! – nevetett fel az öreg. – Félreérti. A döntés mindég ott van. Ez a szép benne… Én például úgy döntöttem, hogy nem azzal fogok törődni, ami elveszett, hanem azzal, ami még van. Magának mi a terve?

Igazából nem tudott mit mondani. Már majdnem szólásra nyitotta a száját, de egy hatalmas mennydörgés beléfojtotta a szót. Hirtelen végigborsódzott a háta, és a hátán érezte egy felső erő figyelmét. Fogalma sem volt, hogy mit akar. Azzal sem volt tisztában, mit tehetne, egyáltalán van-e még feladat a számára. Mindig úgy vélekedett magáról, egyfajta státusz, amivel foglalkozik. Előremozdító dolog, ő maga pedig a haladás szolgája, és tényleg ad valamit az embereknek. De most mégis feleslegesnek gondolta az egészet. Vagy csak megítélés kérdése az egész? Magával a szituációval megváltoztak az alaptézisek is? Minél jobban belelovalta magát, annál inkább rátelepedett a felismerés, hogy túl sok impulzus érte a mai napon. Talán holnap tiszta fejjel képes lesz átgondolni a jövőjét. A nagybetűs Sors jutott az eszébe. Vajon az övé milyen irányt vesz? És mi vár a bolygóra és lakóira a jövőben?

A fejében cikázó gondolatoknak az öreg vetett véget.

– Na, jöjjön csak beljebb. Hideg lesz az este, én meg nem venném a lelkemre, hogy megfázzon. Megvacsorázunk, aztán lepihen a priccsen, reggelre meg eldönti, merre tovább.