A szobámban ülök, és nézem a tévét ahogy minden áldott nap reggeltől estig. Hány éve is? Talán húsz. Vagy több. Magam sem tudom már.

Hírek. Valaki meghalt. Egy másik kontinensen egy távoli országban. Baleset. Hol is van ez a hely? Nem tudom. Sohasem hallottam az ország nevét. Hogy micsoda dolgok történnek! Újabb bankrablás, a héten a harmadik vagy negyedik. Már számolni sem tudom, bár úgyis mindegy. A veszély engem kiváltképp nem fenyeget. Itt benn, a szobában, ahol csak egy tévéállvány, egy asztal és a hosszú évek alatt megsárgult függöny van. Nameg a jó öreg cimbora, a dohos zsírpecsétes fotel, ami még apámé volt. Õ szeretett engem. Emlékszem gyermekkoromban sokat játszottunk. És nevettünk. Felhőtlenül. Néha jól esik felidézni. Jobb kedvre derít. Bár halványul az érzés. A múlt. A gyermekkor.

Reklám. Mindenki nevet. Mindenkinek gyönyörű csillogóak a fogai. Mint a gyémánt. Mindenki boldog. Mindennap ugyan az, vegyél ezt, vegyél azt, mert jobb leszel, mert boldogabb, mert erősebb, mert szebb, vagy soványabb. Egy világ ahol mindenki tökéletes. Mert ez így jó. Mert így akarják. Mert ennek így kell lennie. Én már nem akarok kitűnni. Nincs szükségem semmire. Már túl késő.

Egy mosolygós idős ember családja körében jókedvűen hirdeti, ha nincs elég pénzem vegyek fel kölcsönt. Mert az jó. Nekem. Meg a családnak. Mert segít. Mert vehetsz új kerti bútort, vagy ajándékot. Meg szeretetet. Én nem tudok. Rajtam már nem segít semmi és senki. És családom sincsen már.

Egy fiatal nő tűnik fel a képen. Azt mondja holnap két fokkal melegebb lesz. Kit érdekel. Ma is agyon meleg van. Az izzadság végigfolyik a homlokomon. És a gerincem mentén. És én ugyanott ülök. Több mint húsz éve minden nap. Egyedül. Pedig minden szép volt, és tiszta. Régen. Volt célom. Munkám. Családom. Aztán elhagytak mind. Szépen, lépésről-lépésre. Hogy gonosz ember lettem volna? Nem. Csak így alakult. Hogy eladtam volna a lelkem? Lehet. Bár nem szándékosan. Csak így hozta az élet. Nem hibáztatok senkit. Magamat sem. Így alakult.

 Rágyújtok. Mennyit is szívok naponta? Fogalmam sincs. Talán negyvenet? Többet? Úgyis mindegy. már megint leégett a cigarettám. A hamu leesett. Az asztalra. Túl sokat gondolkodom, bár a szú rágta dohányzóasztalnak már úgy is mindegy. Együtt öregedtünk meg. Itt, a négy fal között. Régen még számított volna. Akkor még nem ittam. De, persze ittam, csak nem mindig. Aztán megváltozott minden. Hogy mikor vettem észre hogy nincs kiút? Túl későn. Ezen a lejtőn már nincs megállás. Most már mindegy.

Mi lenne, ha lehunynám a szemem. Örökre. Senki sem ejtene egy könnycseppet sem értem. Ha nem lélegeznék tovább, senkinek nem tűnne fel. Talán változhatnék. Még tán nem késő. Bár a világ is ilyen. Azt mondják "rohanó". Igen, ezt látom. Aki nem rohan velük együtt, egyre gyorsabban, az elbukik. Én már nem bírom ezt a tempót. Meg nem is akarom. Elfáradtam…

…gondolta, majd vett egy mély levegőt, feje lassan hátrabukott a támlára és visszaadta lelkét teremtőjének.