A feleségem izgatott sikkantására ébredtem. Kinyitottam a szemem, megdörzsöltem borostás állam, és álmosan kinéztem a leszállóegység ablakán. A Traidan bolygó hatalmas kék óceánja bontakozott ki előttem, amely körbevette az ebből a magasságból eléggé aprócskának tűnő szárazföldet. Lepillantottam az előttem lévő ülés háttámlájára szerelt monitorra: a számláló még tizenöt percet jelzett a landolásig.

– Day, ugye, milyen csodálatos a bolygó innen felülről? Te pedig sohasem látsz semmit, ha nem keltelek fel!

Jól tudtam, a Donna hangjában bujkáló tettetett rosszallás nem a személyem ellen irányul. Friss házasként tisztában voltam az érzéseimmel, és tudtam, hogy Donnának is én vagyok a legfontosabb. Valójában ő csak azt szeretné, ha együtt élnénk át a pillanatot, én pedig állandóan keresztül húzom a számításait. Hiába, én sem vagyok tökéletes. Mindig megfogadom, hogy nem alszom el leszállás közben, de azt hiszem, kezdem feladni a reményt, hogy ez valaha is megváltozik.

– Tényleg nagyon szép! – válaszoltam. Habár tényleg értékeltem a látványt, a szemem előtt akaratlanul is egy hotelszoba jelent meg hatalmas tévével, és a bárszekrényen pihenő hideg sörrel.

Donna mintha meglátta volna a szememben az igazságot, szemeit fúriaként meresztette rám.

– Remélem, az egész nászutunkat nem a szobában henyélve képzeled el?

Ha kimondtam volna az első gondolatot, ami eszembe jutott, Donna valószínűleg menthetetlenül kirepít az űrbe. Nem tehettem mást, mint átélést tettető arccal feloldani a helyzetet.

– Természetesen nem. Azt hiszed, engem nem érdekel a Galaxis legnagyobb múzeuma?

A határozott válasz láthatóan megnyugtatta Donnát. Tudtam, hogy minden álma végigjárni a múzeumot, és hazudnék, ha azt mondanám, én nem tartottam fontosnak a dolgot.

Beszélgetésünknek a leszállási procedúra megkezdésére figyelmeztető gong vetett véget. Mindketten elhelyezkedtünk az ülésünkben, és becsatoltuk az öveket. Az űrkomp éles kanyart vett, hogy megfelelő szögben lépjen be a légkörbe, majd süvítő hangok kíséretében megkezdte útját a végcél irányába. Donna felé fordultam, megfogtam a kezét, és arra gondoltam, mindent megadnék azért, hogy végre lehessen közös gyermekünk. Habár az orvos szerint az esély gyakorlatilag elenyésző arra, hogy Donna teherbe essen, én azért sohasem adtam fel a reményt. Utólag be kell vallanom, hogy nekem volt igazam.

 

***

 

Mielőtt saját vállalkozásba kezdtem volna, geológusként dolgoztam egy galaktikus nagyvállalatnál. Gyakorlatilag bejártam az ismert Univerzum határait, megismerve kultúrákat és fajokat. Ezzel szemben Donna, aki tősgyökeres földlakóként alig mozdult ki az anyabolygóról, tátott szájjal bámulta a hotel várótermében kószáló alakokat.

– Látod azt a nagy lábasfejű humanoidot? – kérdezte suttogva. – Úgy néz ki, mint egy nautílusz.

– Micsoda? – kérdeztem vissza. Sohasem volt erősségem a földi biológia.

– Hát tudod, azok a csápos izék, amik a tengerben élnek.

– Tulajdonképpen daleianoknak hívják őket, és ők adják a Traidan populációjának legnagyobb részét.  – válaszoltam végül. Ejteni akartam ezt a nautílusz–témát. – És tényleg a vízben élnek… bár képesek arra, hogy a bőrükön keresztül lélegezve elboldoguljanak a szabad levegő alatt.

Donna elismerően pillantott rám, én pedig egyből kihúztam magam. Hiába, a férfi csak férfi, hiú és sohasem változik.

Gondoltam, átveszem a kezdeményezést.

– Látod azokat a kék elefántormányos lényeket?

– Igen. – Donna kikerekedett szemmel bámulta az idegeneket. – Innen is látszik, milyen finom, bársonyos bőrük lehet. Mit nem adnék érte!

– Nos, az a bársonyos bőr évente két alkalommal cserélődik.

Úgy láttam, mondatom hatására kirázta Donnát a hideg.

– Mr. és Mrs. Aldus. Idefáradnának, kérem? – A bejelentkező pult irányából közös nyelven elhangzott mondat azonnali cselekvésre késztetett. Felpattantam, Donna pedig furcsán nézett rám.

– Mit mondott? – kérdezte.

– Azt hiszem, végre bejelentkezhetünk.

Felkaptam a csomagjainkat, és a pulthoz léptem. A másik oldalon egy kedves, a hangja alapján nőnemű, szőrös humanoid állt. Megpróbált mosolyogni, de a mélyen ülő gombszerű szeme és a hatalmas szájából kimeredező éles fogak miatt kellőképpen ijesztőnek látszott. Donna szorosan mellém lépett, majd olyan erővel szorította meg a karom, hogy majdnem felkiáltottam.

– Nos, történt egy kis probléma, ami miatt nem tudjuk biztosítani önöknek a lefoglalt szobát.

Egy pillanatra elvörösödtem a méregtől. Arra gondoltam, ha Donna megtudja ezt, akkor elszabadul a pokol. Már majdnem válaszra nyitottam a számat, amikor a recepciós még kedélyesebb hangsúllyal folytatta a mondatot.

– Ezért felajánlunk önöknek egy másikat, amely a luxuskategóriába tartozik. Természetesen ugyanazon az áron. – Ahogy beszélt, még szélesebb mosolyra nyitotta a száját. Attól tartottam, ha most nagyobb levegőt venne, beszippantana a szájába mindkettőnket.

– Óh, nagyszerű! – válaszoltam. – Azt hiszem, ebben az esetben minden rendben lesz.

– A 4474-es szoba lesz az. Ha megtennék, hogy belenéznek ebbe a retinaszkennerbe, akkor rögzítenénk is a biológiai sajátosságaikat.

Megkönnyebbülten hajtottam a szerkezet elé a fejem. Egyelőre nem akartam elárulni Donnának a jó hírt. Jobban fog örülni neki, ha a meglepetés erejével hat.

Donna adatai is bekerültek a rendszerbe, aztán elindultunk megkeresni a szobánkat. Meg kell mondanom, őszintén csodálkoztam, amikor az első felfelé tartó liftbe befértünk. Valahogy sokkal nagyobb tömegre számítottam a hotelben. Főleg azért volt meglepő a pangás, mert a főszezon közepén jártunk, amikor a polgárok a galaxis minden pontján kiveszik a szabadságukat.

Végül feljutottunk a négyszázadik emeletre, Donna pedig apró sikkantással vette tudomásul, hogy a pénzünkért extra szolgáltatást és helyet fogunk kapni. Ledobtuk a táskákat a szőnyegre, aztán pihegve hevertünk végig az óriási, formatartó habból készült ágyon.

– Nem várt szerencse! – kiáltott fel boldogan Donna. – Lezuhanyozok, és már indulhatunk is!

Egy pillanatra két dolog között vívódtam. Az egyik a gyöngyöző pohárban rám váró sör képében kísértett meg, a másik pedig egy kósza szeretkezésről szóló gondolat volt, amely Donna vetkőzése közben fogalmazódott meg bennem. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy rávetem magam a szinte tökéletes testére, de aztán felrémlett előttem a céltudatos nők merev ellenállása. Ha egy nő azt mondja, indulunk, akkor senki és semmi nem tántoríthatja el ettől a döntéstől. Bezzeg fordítva! És még valaki azt meri állítani, hogy a nők kizárólag érzelemből hoznak döntéseket…

Végül lecsillapítottam háborgó lelkemet, a bárpult hűtőjéhez ballagtam, és zubogó víz monoton hangjának kíséretében mégis csak megittam azt a sört.

 

***

 

Fél óra múlva már a múzeum előtt álló sorban vesztegeltünk. Körülöttünk rengeteg náció nyelve olvadt össze totális kaotikus duruzsolássá. Az egyazon fajú lények apró csoportokba verődve barátkoztak egymással, de fellelhetőek voltak vegyes csoportok is. Embereket egyáltalán nem láttam, mintha mindenki inkább a Bahamák homokos tengerpartjain töltötte volna a vakációját. És több mint valószínű, hogy eltaláltam az igazságot.

Végül egy daleian gyermek lépett oda hozzánk, és kezünkbe nyomott egy brosúrát, amiről a vastagsága alapján először azt hittem, egy könyv. A gyermek megnyugtatott, hogy a nyomtatvány csak felsorolja a lehetőségeket és megmutatja a lehetséges látnivalókat.

– Szent Univerzum! – kiáltottam fel. – Nézz csak ide, szívem! Ezt egy év alatt sem tudjuk bejárni!

Donna rosszallóan végignézett rajtam. A szemén keresztül úgy láttam, egy nyafogó kisgyereknek gondol, aki nem képes alávetni magát a kihívásoknak. Pedig csak egyszerű férfi vagyok, semmi több.

– Akkor majd kiválasztjuk, mely területek a számunkra legérdekesebbek. A céltudatosság sosem hátrány!

– Ne vedd a szívedre kicsim, de azt hiszem, az is legalább két nap, mire kiolvassuk ezt a regényt. Jobban tennénk, ha inkább a szerencsére bíznánk magunkat.

Donna elkapta a fejét. Valószínűleg úgy döntött, nem hagyja, hogy elrontsam a jó kedvét. Egy lépéssel elém helyezkedett, majd kissé duzzogva hátat fordított nekem. Egy ideig én is pufogtam belül, majd a kíváncsiságtól hajtva kinyitottam a prospektust. Elhatároztam, hogy legalább a tartalomjegyzéket végigszenvedem.

A szám aztán gyorsan tátva maradt, mert a lehetőségek teljesen ámulatba ejtettek. Nemcsak történelmi emlékek, múltbeli relikviák vagy kipusztult állatok maradványai színesítették a látnivalót, de a múzeum egyik része rendelkezett a kiválasztott bolygók mintájára felépített mini–ökorendszerrel és klímával, amelyeket hatalmas átlátszó búrák alatt tartottak fenn. De ezen kívül galaktikus könyvtár, orvosi és úrhajózási kellékek, valamint különböző világokból összegyűjtött meteorit kollekció is színesítette a képet.

Úgy éreztem, nekem már ez is sok, és még csak az összefoglaló első oldalán tartottam – a tízből. Lehet, hogy néhány másik faj egyede ezt mind be tudja fogadni az agyába, de én féltem attól, hogy hamarabb bolondulok meg, mintsem fel tudnám fogni ezt a végtelennek tűnő információáradatot. Végül nagyot sóhajtottam, és megfogtam Donna karját.

– Ne haragudj. Majd elindulunk valamerre, aztán meglátjuk, hogyan tovább.

Donna arcáról azonnal eltűntek a felhők. Odalépett hozzám, majd a nyakamba ugrott.

– Tudtam, hogy nem gondolod komolyan!

– És szerinted merre menjünk? Az útikönyv azt írja, a távolabbi részek felé közlekedhetünk a belső metróval is.

Donna lekászálódott rólam, majd erősen gondolkodni kezdett. Lelki szemeim előtt láttam, amint a fejében kattognak a fogaskerekek.

– A mai napra nem terveznék túl hosszú barangolást – szólalt meg végül. – Te is fáradt vagy, és én sem vagyok teljesen fitt.

Megnyugtatott az érzés, hogy életem értelme ennyire aggódik értem, habár tisztában voltam a mondat második részének fontosságával is. Végül úgy döntöttünk, megvesszük a jegyeket, és ma csak az előttünk magasodó épületet járjuk körbe.

A nyári hőségből kellemes volt belépni a klimatizált helyiségbe. A fogadó csarnok az égbenyúló magasságával és monumentális kupolájával teljesen lenyűgözött, és a kinti zsivajhoz képest érzékelhetően kisebb zaj is jótékony hatással volt rám. Most éreztem hozzá elég erőt, hogy megkíséreljem átvenni az irányítást.

– Szívem, a keleti szárnyban van a tudományos szekció első része, valamint a szakmai könyvtár. Menjünk, vessünk rá egy pillantást!

Kellőképpen határozott mondatom végül elnyerte jutalmát. Donna, akin látszott a helyiség varázsa okozta csodálkozás, belém karolt, aztán elindultunk a terem bal oldalán húzódó lépcső irányába. Útközben vetettünk néhány pillantást a fotelekben és kanapékon pihenő vendégekre, akik csendesen beszélgettek. Némelyikük faját sikerült minden kétséget kizárólag bekategorizálnom, de akadt egy embermagas, sáskakinézetű pár, akit nem tudtam hova tenni. Hiába, a galaxis tényleg majdnem végtelen, mindenhova pedig én sem jutottam el.

Az emeleten ráléptünk a közlekedést könnyítő futószalagra, ami komótos sebességgel döcögött végig a következő néhány száz méteren. Habár az épületek előtt várakozók száma alapján mindenhol teltházra számítottam, ebbe az irányba mégis sokkal kevesebben tartottak. Először arra gondoltam, talán szólhatnék Donnának, hogy ne erre menjünk, de aztán meggondoltam magam. Azóta sokat morfondíroztam azon, miért döntöttem így, és most már teljes mértékben meg vagyok győződve arról, hogy ami velünk történt, egyáltalán nem volt véletlen.

Végül ott magasodott előttünk a hatalmas kapu, amin egy óriási elefánt is könnyedén átfért volna.

– Hát akkor, menjünk! – szólalt meg Donna. Úgy látszott, kezd feloldódni a kezdeti sokk után.

Közeledtünkre az ajtó feltárult, mi pedig beléptünk a csodák birodalmába. Amerre a szem ellátott, mindenfelé több tíz méter magas polcok sorakoztak egymástól egyenlő távolságban, egy akkora teremben, melynek nagyságát megbecsülni sem mertem. Hirtelen ijedtségemben előkaptam az útikönyvet, és megrettenve tapasztaltam, hogy az egész terület csak egyetlen pöttyként jelenik meg a teljes oldalas térképen. Most már abban sem voltam biztos, hogy akár egy év alatt is képesek lennénk bejárni mindent.

– Day, ez fantasztikus! Úgy érzem magam, mintha valamiféle szent helyen lennék.

Valamit próbáltam kinyögni, de pár próbálkozás után feladtam. A fejemben kavargott egy kósza köszönetnyilvánítás mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy ez a csoda létrejöhessen.

– Mindenkinek el kellene jönni ide – szólaltam meg végül. – Mégha nem is tudná bejárni az egészet, akkor is rengeteg élménnyel gazdagodna. Már ez a szelet is szinte felfoghatatlan, és akkor még nem is beszéltünk a digitalizált tudásanyagról.

– A legfurcsább az, hogy parányinak és jelentéktelennek kellene éreznem magam, mégis inkább büszke és felszabadult vagyok.

Én is hasonlóképpen éreztem. Még egy ideig gyönyörködtünk a látványban, majd megindultunk a szemben lévő oldal irányába. Tátott szájjal bámultam a polcokra kiírt kategóriákat, majd időnként szúrópróbaszerűen odaléptem egy-egy terminálhoz, ami közös nyelven hirdette az éppen aktuális területen tárolt könyveket. Donna eufórikus állapotban követett engem, én pedig lelkesen fordítottam neki a leírtakat. Néha elhaladtunk egy beszélgető csoport mellett, úgy látszott, nem csak minket nyűgözött le a környezet.

Több mint egy óra telt el, mire átkeveredtünk a túloldalra. Habár a távolságok miatt itt sem ártott volna egy mozgó járda, szinte észre sem vettük, mekkora utat tettünk meg. Végül a terem végén megálltunk egy pillanatra, hogy szemügyre vegyük az egyik terminált. Most jutottunk el arra a pontra, hogy megtervezzük, hova menjünk még el a zárásig.

Éppen a kulcsszavas keresővel bíbelődtem, amikor Donna idegesen böködni kezdte a vállam.

– Szerinted mi lehet az? – kérdezte suttogva.

A mutatott irányba néztem. Egy alig embermagasságú kétszárnyas ajtó árválkodott előttünk, amely valahogy nem illett ide, a hatalmas komplexumba. Egy daleian teremőr ült a bejárat mellett egy széken, akinek hideg szemei érzelemmentesen meredtek a semmibe.

– Fogalmam sincs. De ha gondolod, megnézhetjük.

Donna szeme felcsillant, majd finoman tuszkolni kezdett az őr irányába.

– Beszélj vele! – mondta. – Kérdezd meg, mi van ott benn!

Az őrhöz léptem, majd feltettem neki a kérdést. Egy pillanatra Donnára nézett, majd vissza rám, végül a száját takaró sűrű csáperdőn keresztül felbugyogott a torkából a fajára jellemző gurgulázó hang. Az indulás előtt sokan figyelmeztettek, hogy a daleian kiejtést nem lesz egyszerű megérteni, de most rá kellett jönnöm, hogy az igazság sokkal közelebb áll a lehetetlen küldetéshez. Végül nagy sóhaj kíséretében visszakérdeztem, és megpróbáltam kiszedni valamit a torokhangú suttogásból és szörcsögésből.

–…arrgghh… khh…att..egori…ssszálat..lllanhh… thárrrgyakhh…

– Mit mond? – szólt közbe izgatottan Donna.

– Azt hiszem, valamiféle kategorizálatlan dolgokról beszél.

– Hmm… izgalmasan hangzik! Bemehetünk?

Habár semmi kedvem sem volt a további kommunikációhoz, megpróbáltam áthidalni az őr és köztem lévő galaktikus távolságot.

– Elnézést, bemehetünk?

A daleian határozottan rázni kezdte a fejét, a húsos nyúlványok pedig spagettiszerű felhőbe burkolták az arcát. Aztán hörgött néhányat, és határozottan ránk mutatott.

– Ó, úgy látom, nem enged be! – sóhajtott fel Donna.

Nevetve néztem vissza rá.

– Szerencsére a daleian faj a galaxis azon táborába tartozik – hozzáteszem, hogy ez a népesebb tábor –, akiknél a bólintás jelenti az elutasítást. Jelentem, mehetünk! Persze, azzal a feltétellel, ha nem nyúlunk semmihez.

Donna sikkantva ugrott fel. Először úgy látszott, boldogan az őrhöz fut és a nyakába borul, de aztán hirtelen megtorpant. Azt hiszem, ő lett volna az első ember, aki megölel egy daleiant. Szerencsére nem tette.

A szűk folyosó egy emberi léptékkel nagynak számító terembe vezetett. Mindenfelé összerakható ipari polcok álltak, egészen a mennyezet magasságáig szerelve. Rendezettségnek a nyomát sem lehetett felfedezni: egymás hegyén-hátán különféle szerkezetek, ruhadarabok, használati eszközök hevertek. Mindegyik tárgyon címke lógott, amelyen kézzel írt feljegyzések voltak találhatóak. Mindent beborított a finom por, a helyiség sarkaiban pedig vastag pókhálók lengedeztek a klímaberendezés által keltett gyenge légmozgásban.

– Hűha! – kiáltott fel Donna. – Rengeteg kincs lehet itt.

Végignéztem a számomra haszontalannak tűnő szeméthalmokon, majd csodálkozó arccal Donnára néztem.

– Kincsek? Én csak egy nagy rakás ócskaságot látok, ami annyira értéktelen, hogy még a precíz és állhatatos daleianok sem nagyon foglalkoznak vele.

Donna összehúzta a szemét. Láthatóan nem értette a reakciómat. Végül belenyugodtam, hogy nem nyerhetek.

– Jól van – mondtam határozottan. – Nézzünk körül!

Végigmentünk a bal oldali fal mellett húzódó polc mellett. Felpillantottam a fejem fölé, ahol egy hatalmas, leginkább lábszárcsontnak látszó valami hevert, néhány kitömött gülüszemű lény között. Egyre jobban kezdtem lelombozódni.

Végül Donna sikkantása zökkentett ki a letargiából. Csak annyit láttam, hogy Donna a sarokba rohan, majd megáll egy polc elé állított kis asztal mellett. Közelebb léptem. Közvetlenül előttem egy üvegburába zárt, odvas fatönköt pillantottam meg, amely nem volt nagyobb egy normál méretű kutyaólnál. A tönk előterében apró füves terület látszott, néhány gombaszerű valamivel körülvéve. Rápillantottam a tárgyon lógó címkére, amelyen csak annyi állt: MAMMENOID.

– Milyen aranyos név! – kiáltott fel Donna. – Szerinted benn lakhat a fában?

Először egy gúnyos válaszon törten a fejem, de hirtelen pozitív érzés fogott el. Közelebb léptem a burához, kinyújtottam felé a kezemet, ami jól érezhetően bizseregni kezdett.

– Te is érzed? – kérdeztem Donnát.

– Igen. Valamiféle bizsergés. Szerinted mi lehet ez?

– Nem tudom. De nem hiszem, hogy valami élő.

– De hát az van ráírva, hogy mammenoid. Biztos nem írták volna rá, ha nem lakna benne senki. Szerintem olyan, mint valami értelmes létforma neve.

Ránéztem Donnára, fejemben pedig az alábbi mondat szólalt meg: lehet, hogy csak magára a fára gondoltak. De végül nem mondtam ki. Valahol legbelül éreztem, hogy ennél sokkal többről van szó, és végül lenyeltem a szavakat.

– Jó lenne látni. Szerinted előjön? – kérdezte Donna. Láthatóan elragadta az izgalom.

Hello Day és Donna!

Hirtelen összerezzentem. Először azt hittem, Donna mondott valamit, de aztán rápillantottam: ugyanolyan értetlenül és csodálkozva állt, mint én. Láthatóan ő is hallotta a szavakat.

Kisvártatva egy kistermetű, hajlott hátú lény botorkált ki a fa odvából. A feje kicsi volt és egészen emberszerű, a hátán tüskés gerinc futott végig, ami hosszú farokban ért véget, a testét pedig halványszürke, finom szőr fedte.

Nem kell megijednetek. Csak egy mammenoid vagyok. Habár nem tudok beszélni, telepatikusan képes vagyok kommunikálni veletek. Már ha van hozzá kedvetek… Évtizedek óta nem társalogtam senkivel.

Most már biztos voltam benne, hogy a hang tényleg a fejemben szólalt meg. Egy pillanatra elfogott az ijedtség, de a belsőmet melegség járta át, ami megszűntette félelmet. Donnára néztem, aki hasonló transzban meredt a mammenoidra. Furcsának találtam a helyzetet, de egyáltalán nem kellemetlennek.

Érzitek a melegséget és a bizsergést?

– Igen – válaszolt Donna. Látszott rajta, hogy teljesen átéli a pillanatot.

– Mi ez valójában? – szólaltam meg végül. Úgy éreztem, a tudatom kinyílt, és teljesen megnyugodtam.

A mammenoid összekulcsolta a tenyerét és lehunyta parányi szemét.

Hát mi lenne? Ez az Univerzum energiája, mely létrehozta és alakítja azt. Bolygókat és csillagrendszereket teremt, és átitat mindent körülöttünk, beleértve önmagunkat is. A parányi atomok és a fejlett szervezetek is belőle táplálkoznak, és táplálják azt. Tulajdonképpen ti is és én is ugyanannak a rendszernek fizikailag eltérő kivetülései vagyunk. Úgy is mondhatnám: testvérek.

Olyan természetességgel ejtette ki a szavakat, mintha a világ legegyszerűbben megérthető evidenciájáról beszélne. A hangja nem volt kioktató sem fölényes. Inkább úgy beszélt, mint ahogy a tanár teszi azt a diákjaival.

– Honnan tudod mindezt? – kérdezte Donna.

Minket, mammenoidokat az idők kezdetén azért hívott életre a Teremtő, hogy használói és vigyázói legyünk a végtelenül áramló energiának. Kezdetben mindenhol ott voltunk az Univerzumban, éreztük, ahogy beleolvadunk a közös öntudatba. Tanítottunk, és ha kellett, gyógyítottunk. Megértettük a különböző fajokkal, hogy nem egymás ellen, hanem egymásért létezünk. Egy olyan célért, amiért mindannyiunknak tennünk kell valamit… Felnyitottuk a szemüket a közös munkálkodás érdekében.

– Akkor ez azt jelenti, hogy a törvény csak az élő rendszerekre vonatkozik – mondtam. – Mi a helyzet az élettelen dolgokkal? Például egy űrhajóval.

A mammenoid jókedvű nevetése betöltötte a fejem. Nem éreztem ki belőle semmilyen bántást vagy lenézést. Egyszerűen csak nevetett.

Látszik rajtad, hogy még nem értetted meg. Gondolj csak bele: te miből állsz?

Nem értettem a kérdést. Csak tátott szájjal bámultam és gondolkodtam. Végül Donna törte meg a csendet:

– Szén, nitrogén, kén, foszfor, vas…

A válaszom igen, és mégsem. Képzeljétek el, hogy a világ összes alkotóeleme ugyanúgy épül fel, függetlenül azok milyenségétől. Tehát nem lényeges, hogy metán, vagy kén, esetleg foszfor, a rendszer alapjai ugyanazok. Vegyünk csak egy atomot. A benne lévő anyag szinte elenyésző, úgy is mondhatnák, semmit sem tartalmaz. Ráadásul az egész ugyanolyan felépítésű, mint egy fekete lyuk körül keringő galaxis.

– De ez teljességgel értelmetlen – mondtam. – Mármint, ha nincs ott semmi, mégis, mi van ott?

A mammenoid vakargatni kezdte a fejét. Látszott rajta a mély koncentráció.

Furcsa lenne, ha azt mondanám, az Univerzum anyaga valójában az a fekete semmi, ami kitölti a bolygók és egyéb tárgyak közti rést?

– Azt hiszem, kezdem érteni – felelte Donna.

Nem csodálkoztam azon, hogy könnyebben közelebb jutott a megoldáshoz, mint én. A földhözragadtságom nem sokat segített rajtam, de valahol a lényem legbelsejében éreztem a mammenoid által elmondottak igazságát.

– Akkor ez azt jelenti, amiben élünk, az alapvetően egy kivetülés – folytatta Donna.

A mammenoid elismerően pillantott Donnára.

Nagyon jól gondolod. Tudod, hajdanán évek munkájával juttattam el egyedeket erre a szintre. Neked néhány perc alatt sikerült. Ebből is látszik, a bölcsességet lehetetlen létezés-években mérni. A lélek érettsége sokkal fontosabb.

– Azt hiszem, segítettél összerakni azokat a mozaikdarabokat, melyeket még a teljes képhez kellett illesztenem. Régóta munkálkodik bennem valami, ami nem hagyott nyugodni, most pedig megkaptam a főbb válaszokat.

Nagyon örülök, Donna. De engedd meg, hogy egy pillanatra visszatérjek a Day által említett űrhajóra. Ha tudjuk, hogy a szerkezet elemei valójában atomokból állnak, akkor Day, szerinted ugyanez igaz erre a rendszerre is?

Arra gondoltam, néha nem is a meggyőző erő nyitja ki előttünk a tudást, hanem a módszer, ahogy megmutatjuk az összefüggéseket.

– Határozottan igen.

Akkor most már te is látod, miért is vagyunk egyek. Valójában nincs is olyan, hogy élettelen. Maximum csak viselkedési hajlandóság szempontjából. A Traidan bolygó is él, minden egyes eleme lüktet, mozog, változik. Valójában, a közös öntudatunk kivetülése. Mi tettük olyanná, amilyen. Az alakítás pedig nem nehéz, ha tisztában vagy vele, hogyan lehet tudatosan csinálni.

– Mi történt a többiekkel, a többi mammenoiddal? – kérdezte Donna.

A fajok többsége elfordult a közös tudástól. A mi fajunk akkor él, ha átáramlik rajta az energia, ha mozgatja és átalakítja azt. Enélkül kiszárad és meghal. Az utóbbi évezredekben fokozatosan egyre kisebbnek éreztem az öntudatot, mára pedig már semmit sem érzek. Azt hiszem, magamra maradtam.

A mammenoid elhallgatott egy pillanatra. Lehunytam a szemem, és ki tudtam tapintani a felőle érkező megváltozott rezgéseket. Mintha egyik pillanatról a másikra vevővé váltam volna. Vagy mindig is vevő voltam?

Valójában érezhettem volna a romlás útját, de túlságosan bíztam az egyértelmű kapcsolatban. Talán kicsit naivan fogtam fel a helyzetet, mert azt hittem, minden magától megoldódik majd. Aztán elkezdődött egy visszafordíthatatlan folyamat, a fajok többsége pedig kizárólag a technikát kezdte isteníteni, megfeledkezve a gyökereiről.

– A technika nélkül most nem lehetnénk itt – mondtam.

Természetesen a tudomány is fontos: mára olyan dolgokat tehetünk meg, ami régen elképzelhetetlen volt. A baj csak az: eközben elfelejtettük a legfontosabbat: mi is mozgatja valójában a világot. Mindent, ami körülvesz minket, közösen, összefoglalóan kellene értelmeznünk, de nem így teszünk. Ehelyett becsukjuk a szemünket és a fülünket.

– Azt mondtad, gyógyító vagy – szólalt meg Donna. – Rajtunk is tudnál segíteni? Régóta szeretnénk gyereket…

Már kitapogattam az energiameződben lévő sérülést, és ha te is hiszel benne, tudok rajtad segíteni. Nem is olyan nagy az a probléma… De most mennetek kell. Holnap gyertek vissza kipihent testtel és tiszta elmével.

Donna a visszaúton szótlanul, önmagához képest a végletekig visszafogottan viselkedett. Láttam rajta, ahogy többször is végigpörgeti fejében az eseményeket. Visszatérve a hotelbe keveset és lassan evett. Korán tért nyugovóra.

Én ezzel szemben nehezen aludtam el. Egész végig a napközben történtek jártak a fejemben. A rengeteg információ, melyet a mammenoid mondott, lassanként leülepedtek és a helyükre kerültek. Végül nyugtalan álomba merültem, amelyben végig menekültem valami elől. Talán az igazság volt az?

 

***

 

Másnap alig tudtam meggyőzni Donnát, legalább reggelizzünk meg, mielőtt elindulunk. Annyira magával ragadták az események, hogy szinte önkívületi állapotba lovallta magát. Végül megráztam, és felemelt hanggal adtam tudtára a véleményemet:

– Donna, most éppen az ellenkezőjét teszed, mint amit a mammenoid mondott. Vissza kell térned a valóságba, hogy kellőképpen felkészülhess a rád váró feladatra. Meg kell nyugodnod!

Zavarodott szemeibe hirtelen újra fény költözött. A legnagyobb bajom az volt, teljes mértékben megértettem mi zajlik benne. Tíz év próbálkozás, gyógyszerek, kisebb-nagyobb beavatkozások után már teljesen feladta a reményt. Most pedig itt állt előtte az utolsó utáni lehetőség.

– Jól van – mondta, miután kifújta magát. – Azt hiszem, igazad van. Össze kell szednem magam.

Talán csak ez a lökés kellett neki, hogy visszarázódjon a valóságba. A reggeli közben újra mosolygott, és én is sokat nevettem. Megbarátkoztam a gondolattal, én csak kívülről segíthetek neki, abban viszont biztos voltam, hogy ez elengedhetetlen lesz a sikerhez.

Mindennél jobban akartam egy gyermeket. Barátaimmal, akiknek volt már gyermeke, sokat jártunk egymáshoz vendégségbe, így aztán könnyen figyelemmel kísérhettem a gügyögő csöppségeket, akik fogatlan ajkukkal lehelnek csókot szüleik arcára. Végigkövettem a mászkálós korszakot, majd láttam a csodát, amikor már képesek felállni, elindulni, később pedig hallottam, ahogy kimondják az első szavakat. Láttam a szülő-gyerek között vibráló mély szeretetet és az összekötő kapcsot, amely a köldökzsinór elvágása után sem szűnik meg soha.

Akkor reggel, mielőtt elindultunk, újra Bízni kezdtem abban, hogy nemsokára én is átélhetem mindezt.

A reggeli után gyorsan összekészülődtünk. A tegnap már kipróbált úton mentünk a múzeumba, majd a legrövidebb úton keltünk át a könyves termen. Az őr már meglepetés nélkül vette tudomásul, hogy újra itt vagyunk. Először azt hittem, valaki más ül a helyén (az ember nehezen igazodik ki az alapvetően egyforma daleianok között), de a szörcsögés és suttogás hangszíne megerősített abban, hogy a tegnap megismert ismerősünkhöz van szerencsénk. A daleian egy pillanatra értetlenkedve hablatyolt, miért is akarunk megint bemenni oda, de végül aztán probléma nélkül beengedett minket.

Kis gombóccal a gyomromban lépdeltem a fatönk irányába. Reméltem, Donnának nem fog fájni a beavatkozás. Még oda sem értünk, amikor a mammenoid kijött a vackából. Láthatóan fittebben mozgott, mint tegnap. Valószínűleg ő is erőt gyűjtött a feladatra.

Már éppen köszönni akartam, amikor megszólalt fejemben az ismerős hang.

Remélem, mindent átgondoltatok, amiről tegnap beszéltünk. A hit és a pozitív energiák befogadása elengedhetetlen lesz a sikerhez. Felkészültetek?

Egyszerre vágtuk rá az igent.

Kérem, fogjátok meg egymás kezét, a szabadon lévőt pedig nyújtsátok felém.

A mammenoid kinyújtotta a kezét az irányunkba, majd lehunyta a szemét. Hosszú percekig álltunk így, egymással szemben. Akkor még nem tudtam, miért volt erre szükség, de úgy gondolom, a kis lény a csatornákat kereste, amelyen megnyithatja felénk az éltető és gyógyító energiát.

Az élmény minden másodperce azóta is bennem van. Még mindig olyan intenzív és kézzelfogható, mintha csak egy pillanattal ezelőtt történt volna meg. Amikor a mammenoid kinyújtotta a kezét, egy pillanatra megszűnt számomra a világ, vagy ha nem is szűnt meg teljesen, annyira lelassult, mintha megállt volna minden. Becsuktam a szemem: éreztem az ereimben a vér zúgását, mely úgy morajlott, mint a vad hegyi patak. Minden részem atomi szinten mozgott, rezgett és remegett. A kezem zsiborogni kezdett az ujjperceimtől kiindulva egészen a felkarom végéig, a lábam pedig hirtelen ólmos súlyként húzott a talaj felé.

Ekkor átléptem egy határt. Minden fizikai jellemző megszűnt körülöttem, mintha nem is a testemben léteznék. Tisztának és erősnek éreztem magam. Egy olyan helyen lebegtem, melyet nem lehet formákkal leírni: fehér, pulzáló fény vett körül, mely határozottan lágyan, kellemesen tapinthatóan simult a kezembe, erősítve a valóságérzetet. Hiába nyitottam ki a szemem, semmit sem láttam, csak vakító fehérséget, ami teljesen körülölelt. A fülembe halk, pulzáló zümmögés zaja jutott el, mely valamilyen általános rezgés hangja lehetett, amely mindenre hatással volt a környezetemben. Minden együtt, ugyanazon a rezgésszámon vibrált. Kinyitottam a számat, hogy egy kérdést kiáltsak bele az ismeretlenbe, de még mielőtt feltettem volna azt, a tudatomban ott visszhangzott a válasz: mind egyek vagyunk.

 

***

 

Az ágyamban tértem magamhoz. Hajnalodott. Rossz előérzettől telve hátrafordultam, de Donna édesdeden szuszogott mellettem. Fogalmam sem volt, hogy kerültünk ide, és arról sem, mi történhetett. Habár az emlékek tisztán éltek bennem, teljesen elvesztettem az időérzékemet. Óvatosan kikászálódtam az ágyból, és a fürdő felé indultam. Útközben akaratlanul is ránéztem a folyosón elhelyezett információs panelre, amely péntek reggel nyolc órát mutatott. Egy pillanatra megrázta a fejem, mert rá kellet jönnöm, hogy lehetséges, éppen egy teleportációval kombinált időeltolódással van dolgom. Hiszen már kedden megérkeztünk, az emlékezetemben pedig nem szerepel két napnál több eltöltött idő.

Mivel magyarázatot nem találtam a dologra (természetesen a velünk történt eseményeken kívül), arra gondoltam, később átbeszélünk mindent Donnával, ha ő is felébredt.

Még a fürdőben voltam, mikor Donna felkelt. Éppen a zuhany alatt folyattam magamra a forró vizet, amikor megláttam formás sziluettjét az áttetsző függönyön keresztül. Kecsesen odalépett a kabinhoz, majd óvatosan bekukkantott hozzám. Arca mosolygott, alakja jól láthatóan ragyogott. Mintha újjászületett volna.

– Te is érzed? – Miközben beszélt, elsimított a szeme elől egy pajkos fürtöt, közben pedig hagyta, hogy a hálóinge lecsússzon róla a földre. Ebben a pillanatban tényleg úgy nézett ki, mint egy istennő.

– Mit? – kérdeztem vissza. Valójában a fáradtságon kívül nem sok mindent éreztem.

– Hát a változást. Azt, hogy valami végérvényesen elkezdődött.

– Téged nem érdekel, mi okból vagyunk most itt, a szobánkban?

– Egyáltalán nem.

Nagyon furcsán nézhettem rá, mert mielőtt újra megszólalhattam volna, mellém lépett, a kezét a számra tapasztotta, és a következő kérdést suttogta a fülembe:

– Day, nem lehetne, hogy életedben először befognád a szád?

Nem tehettem mást, minthogy átadom magam neki. Úgyis mindig a nő dönt – és ezt már ideje volt végleg megtanulnom.

A forró zuhany alatt olvadtunk egymásba, én pedig úgy éreztem, ebben a szent pillanatban mi magunk vagyunk az Univerzum. Donna mohó volt és szilaj, mintha az lett volna a legfontosabb pillanat az életében. Az extázis pillanatában újra éltem a tegnapi gyönyört, biztos voltam benne, hogy tartozom valahová. Most már tudtam volna felelni Donna kérdésére.

Nem egészen fél óra telt el, én pedig teljesen feltöltődve ültem a kanapé szélén, néztem, ahogy Donna készülődik. Gondosan kiválasztotta a megfelelő ruhákat, majd komótosan, odafigyelve vette fel őket.

– Hová készülsz ennyire? – kérdeztem.

– Hát nem egyértelmű? Elmegyünk, és meglátogatjuk a mammenoidot. Meg kell köszönnünk neki, amit értünk tett. Ennyivel tartozunk neki.

– Miért, mit tett?

Donna furcsán nézett rám, mint aki nem érti, miért kérdeztem ezt.

– Meggyógyított engem. Érzem, hogy minden rendben velem. Ezt pedig el szeretném mondani neki.

Igazat adtam neki. Habár még mindig izgatott, hogyan kerültünk haza, arra gondoltam, most talán majd lesz alkalmam megkérdezni a dolgot.

– Jó, egy pillanat, és elkészülődöm.

Magamra kaptam néhány ruhát, majd jeleztem a hotelszerviznek, hogy légitaxira van szükségem. Nem tudom miért, de olyan érzés kerített hatalmába, hogy sietnünk kell. Donna egy kissé morgolódott az elmaradt séta miatt, de szerintem alapvetően nem bánta a dolgot.

Nem sokkal később már boldogan lépkedett mellettem a múzeum mozgójárdáján. Mindenkire mosolygott, csak úgy sugárzott belőle az energia. Utólag halványulnak az emlékek, de határozottan az volt az érzésem, hogy lénye vonzza a tekinteteket. Megbámulták őt a daleianok, a sáskaszerű népek (akik alapvetően senkivel sem foglalkoznak) vetettek rá néhány hosszú pillantást, sőt, még a mindig lusta, szőrös és rozsomákpofájú Treonok is megnézték maguknak.

A könyves termen az utat már a rohanás határán tettük meg. Donna ment elől, én csak ott loholtam a nyomában. Az őr felé már csak egy biccentésre futotta, majd mindketten lihegve rontottunk be a jól ismert kacatok tároló helyére. Végigszaladtunk a polcok mellett, egészen a sarokig, majd földbegyökerezett lábbal torpantuk meg nem messze a mammenoid helyétől.

Az asztal üresen tátongva nézett velünk farkasszemet. Nem volt rajta semmi, csak finom por, amely középtájon, egy kör alakú részen sokkal vékonyabbnak tűnt.

– Mi történhetett? – Donna próbált higgadt maradni, de a hangja határozottan remegett.

– Nem tudom – válaszoltam. Szerettem volna valami megnyugtatót mondani, de csak ennyi jött ki a számon: – Talán katalogizálták, és valahová a végleges helyére került.

Rossz érzés kerített hatalmába.

– Megtennéd, hogy beszélsz az őrrel? – kérdezte izgatottan Donna.

Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem. Lógó orral baktattunk ki a helyiségből, egyenesen a daleian irányába, aki szangvinikus nyugalommal ült megszokott helyén.

Odaléptem hozzá, majd pár szóban lefestettem neki a helyzetet. Elmondtam neki, hogy pontosan milyen a tárgy, amit keresünk, mi szerepelt a besorolási címkéjén, majd rákérdeztem, esetleg látta-e valahol. Végül lehajtotta a fejét, látszott, ahogy elmerül a gondolataiban. Sokat hallottam a daleianok gyenge memóriájáról, de most abban reménykedtem, valamilyen oknál fogva az őr emlékezni fog valamire. Végül ránk nézett, torkából pedig a jól ismert hangok törtek fel.

– Mhhe… ghhh… allllthh. Ahh… teshhh… tetthh… elhh… vhhitt… ékhh…

Donnára néztem, de először nem tudtam megszólalni, a gyomromból gombóc indult fel a torkomba, ami feszesen megszorult ott. Akkor és ott valami megtört bennem. Nem csak magam vagy Donna miatt éreztem a szomorúságot, de úgy gondoltam, az utolsó mammenoid távozásával, sokkal szegényebb lesz a világ. Jó néhány hosszú másodpercig álltam ott, mielőtt sikerül volna megszólalnom. Végül aztán kinyögtem a rossz hírt.

– Donna… A mammenoid meghalt.

Donna nem szólt egy szót sem. Szeméből könny kezdett csorogni, majd végigsimított a hasán, és elmormolt egy alig hallható köszönömöt.

Ezután sohasem beszélt a mammenoidról, vagy arról, ami történt. Túl nagynak érezte a veszteséget – akárcsak én. A nászút végeztével, a visszaúton vágyakozó tekintetét a Traidanra óceánjára vetette, majd odabújt hozzám, fejét a hasamba fúrta, és feltett egy kérdést:

– Day, mi legyen a születendő fiunk neve?

 

***

 

Három év telt el a Traidanon történt látogatásunk óta. Habár a terhességi teszt két héttel a hazaérkezésünk után már jelezte a pozitív eredményt, én csak azután hittem el a csodát, amikor kezemben tarthattam kis Dannit. Jól tudtam, kinek köszönhetjük mindezt, és nem múlt el nap, amikor ne gondoltam volna a mammenoidra.

Amikor Danni megszületett, úgy döntöttünk, kiköltözünk a város szélére, közel a természethez. Összeszedtük a megtakarított pénzünket, majd eladtuk a zsúfolt belvárosi lakást, és megvettünk egy házat, amely az erdő közvetlen közelében állt. Hamar megszerettük az itteni életet, én pedig rohanva tértem haza hozzájuk egy-egy csillagközi utamról. Megpróbáltam a Földhöz lehető legközelebb folyó projekteket elvállalni, hogy a lehető legközelebb legyek a családomhoz.

Donna nemrég visszament dolgozni a munkahelyére, én pedig kivettem egy hónap szabadságot, hogy a fiammal lehessek. Hatalmas sétákat tettünk az erdőben, néha nem csinálunk mást, csak bandukoltunk órákon át, és hallgattuk a kismadarak vagy a kabócák zenéjét. Ilyenkor mindig csodálattal néztem a mellettem lépkedő kis emberkét, aki a fejlődés azon határához ért, amikor már értelmesen beszélgetni tudtunk egymással. Néha megállt egy-egy fűszálnál, majd amikor már azt hittem, megnyugszik egy pillanatra, megfordult, rám nevetett, és ugrándozva folytatta tovább megkezdett útját.

Egy pénteki napon történt meg a végső megvilágosodásom. Éppen jókedvűen lépdeltünk az erdő mélye felé, amikor megpillantottam magam előtt egy törött szárnyú galambot, ami bukdácsolva próbált meg felemelkedni a földről. A sérült állatott Danni is észrevette, és engem megelőzve rohant oda hozzá. Mire melléjük értem, Danni már a tenyerében tartva simogatta madarat. Lehunyta a szemét, és a két tenyere közé szorította a kis testet. Azt hiszem, az lepett meg legjobban, hogy az állat meg sem próbált szabadulni. Danni karjára hajtotta a fejét, és láthatóan elernyesztette magát.

Percekig álltam, és néztem, ahogy a fiam szemhéja meg-megrándul. Az egész lénye pulzált, lüktetett, én pedig látni véltem egy alakját körülölelő, erős fényt. Aztán Danni egyszer csak kinyitotta a szemét és rám mosolygott, a galamb pedig kiröppent a kezéből. Végül boldog arccal rám vetette tekintetét, majd a világ legnagyobb természetességével megszólalt:

– Apa, látod? A madárka beteg volt, meg kellett gyógyítanom. De ne aggódj, most már minden rendben vele. De miért nézel rám így?

Egy pillanatig lecövekelt lábbal álltam, majd hirtelen odarohantam hozzá, felkaptam őt, és csókokkal halmoztam el. Ő visszacsókolt, és olya erősen ölelt, mintha össze akarna roppantani.

– Ugye, jól csináltam, apa? – kérdezte.

– Igen Danni, nagyon jól. Büszke vagyok rád, fiam. Nagyon szeretlek.

– Én is szeretlek, apa.

Összeforrva álltunk még egy darabig, csak a lélegzetünk zaja hallatszott. Akkor tudatosult bennem, hogy nem véletlenül jártunk annak idején a Traidanon. Rá kellett jönnöm, mindennek oka van, még ha azt mi nem is mindig vagyunk hajlandóak észrevenni. A mammenoid tudta az igazságot, nekünk pedig meg kell tanulnunk: mindannyian részei vagyunk az Univerzumnak.

– Gyere Danni – mondtam végül. – Édesanyád már vár ránk.