– Milyen gyönyörű a naplemente! – sóhajtott fel Atu.

Prí elkapta tekintetét a digitális olvasó képernyőjéről és a lányra nézett. Szinte már várta ezt a mondatot. Nem először volt tanúja Atu őszinte és önfeledt rajongásának. Ő maga nem érdeklődött annyira a természet iránt, de Atu miatt hajlandó volt kibírni azt a néhány órát, amit péntekenként a városhoz közeli tó partján töltöttek.

– Valóban szép – válaszolta, majd ízelt lábával végigsimította a lány kitinpáncélját. A végtagon elhelyezkedő apró szőrök súrlódó hangja még jobb kedvre derítette Atut, aki hangos ciripeléssel adta tudtára választottjának, hogy nagyra értékeli a romantikus gesztust.

– Szerintem nem is érdekel annyira! – válaszolta Atu, de Prí érezte a hangján, hogy teljesen le van kenyerezve. – Csak azért jössz ki ide, mert én mindig erőltetem.

– Dehogy is… – kezdett bele a válaszba Prí, de aztán meggondolta magát. Arra a következtetésre jutott, hogy az őszinteség pillanatában olyan dolgokat is bevallhat, ami normál helyzetben másféle reakciót váltana ki. – Azaz, hogy… igazad van. Valójában érted teszem. Mert tudom, szeretsz itt lenni, és nekem sem túl nagy megerőltetés, hogy hetente néhány órát eltöltsünk itt. Addig is együtt vagyunk!

– Olyan kedves vagy! – kiáltotta Atu, és közelebb húzódott Príhez. Mozgás közben potrohának csúcsa belemélyedt a tópartot borító durva kvarchomokba, és az erős zaj visszhangot vert a mögöttük lévő sziklafalon. – Nem kellene gyermekvállaláson gondolkodnunk? – Atu búgó hangja kellemesen bizsergette Prí hangcsatornáit. Egy pillanatra még az is eszébe jutott, hogy végre engedni kellene a lány akaratának.

– Azt hiszem, még nem készültem fel. Atu, nem gondolod, hogy túl fiatalok vagyunk ehhez? Még élnünk kellene!

– Többször megbeszéltük már, és azt mondtad, hogy…

– De azóta sok minden megváltozott! – vágott közbe határozottan Prí, és egy pillanatra elkapta tekintetét a lányról. Összetett szemei összehúzódtak és kitágultak.

Atu elhúzódott Prítől. Csáprágói összerándultak, kitinpáncéljának színe smaragdzöldből rubinvörössé változott, légcsövein keresztül egyre gyorsabban áramlott ki-be a metánban dús levegő. Felpillantott az égboltra. A bolygórendszer egyik napja, mely halványkék színben tündökölt, épp lemenőben volt a nyugati hegyvonulatok felett, a másik pedig, amely narancsszínbe fogja öltöztetni a tájat, nemsokára felkelni készült.

Prí a gondolataiba merült. Néhány perc múlva a kék nap alábukott a horizonton, majd kisvártatva beállt a sötétség.

Atu erre a pillanatra várt: a csillagok felragyogtak, csodálatos látványuk betöltötte az eget. A jelenség csak két percig tartott, aztán a pirkadat elnyomta a távoli világok napjainak fényét.

– Gondolkodtál már azon, hogy rajtunk kívül is lehetnek értelmes, fejlett lények az Univerzumban? – szólalt meg Prí. Remélte, hogy kicsit enyhítheti a feszültséget, és Atu hajlandónak mutatkozik a békülésre.

– Azt hiszem, igen. Jó lenne tudni, hogy nem vagyunk egyedül!

– Úgy gondolom, ha kizárólag matematikai eszközökkel keressük a megoldást, akkor a válasz: igen. A végtelen világegyetemben kell lennie olyan helynek, ahol szintén kialakult az élet.

– És szerinted, ha léteznek ott értelmes lények, akkor ők hasonlítanak hozzánk?

Prí elgondolkodott egy pillanatra. Akármennyire is próbálkozott, nem tudta képzelni, hogy az ő tökéletes létformájuk mellett egyéb irányba is tarthatott az evolúció.

– Azt hiszem, nem – válaszolta. – Nézz magadra, Atu. Találnál ennél tökéletesebb formát?

– Prí, te mindig megnevettetsz!

A fiút egy pillanat alatt elégedettség töltötte el. Érezte, hogy Atu készen áll a békülésre.

– Mit gondolsz, képes lenne egy akármilyen lény a metánon kívül valamilyen más gázt belélegezni?

– Hogy érted? – kérdezett vissza nevetve Atu. – Például olyan veszélyes anyagokra utalsz, mint az oxigén?

– Uh… nem. Nem hiszem, hogy az élet kialakulhatna egy olyan helyen. Valószínűleg a lények légzőszerveit elégetné az oxigén alapú gázelegy.

Beszélgetésüket furcsa zaj zavarta meg. Abbahagyták a beszédet és fülelni kezdtek. Mély, búgó hang hallatszott valahonnan a fejük fölül, ami egyre erősödött. Felpillantottak, és egy furcsa, rombusz alakú valamit láttak alászállni az égből. A zúgás egyre erősödött, majd néhány másodperc múlva dübörgéssé alakult át.

– Mi lehet ez? – kérdezte Atu.

– Fogalmam sincs, de valami olyasmi, amilyet még sohasem láttam. Nézzük meg közelebbről… úgy látom, lassan eléri a talajt.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne!

– Bízz bennem! Nem lesz semmi baj! – rikkantotta Prí, és azonnal felröppent a levegőbe.

A hegynyi gépezet – mert akkora már Prí biztos volt benne, hogy mesterséges dologról van szó – egyre lejjebb és lejjebb süllyedt, eközben az alsó részéből négy oszlopszerű nyúlvány emelkedett ki.

Prí és Atu közelebb repültek. Éppen akkor értek oda, amikor az ismeretlen jármű befejezte a landolást. A nagy fémtest hangos döccenéssel megállt. Az egyik oldalán hirtelen lenyílt egy palló, ami lassan a földre ereszkedett.

Prí leszállt az űrhajó elé, és visszafojtott lélegzettel várt.

Egy furcsa alak lépett ki a napsütésbe. Négy végtagja volt, testét szövet takarta, és a fején egy buborékszerű, átlátszó fejfedőt viselt. A különös idegen végigmérte Prít, majd felemelte a kezében lévő tárgyat, amelyből egy sugár indult útjára. A nyaláb áthatolt Prí potrohán, aki azonnal szörnyethalt. Atu megpróbált menekülni, de a következő lövés őt is leterítette.

A férfi, aki kilépett az űrhajóból, hátrafordult, majd határozottan beleszólt a sisakmikrofonjába.

– A szenzorok csak a rovarforma lények jelenlétét jelzik. A fedélzeti számítógép szerint veszélyesnek tűnnek – már csak a méretük miatt is. Hogy gyorsan és hatékonyan megszabaduljunk tőlük, szőnyegbombázást javaslok. A koordinátákat azonnal küldöm. Ha eltüntették őket, elkezdődhet az érckitermelés. Kilépek. Találkozunk az anyahajón.