Te is hallod a bombák hangját? A tompa becsapódásokat, melyek furcsa zajjal puffannak a pince feletti világban? Becsukom a szemem, és arra gondolok, hogy ezek csak túlérett almák, melyek ősszel a talajra hullanak, majd szétloccsannak a földön.

Újabb találat.

Valahol a közelben csaphatott le a süvítő halál, mert a lenti kis világ újra beleremeg a detonációba. A vakolat az arcomba hullik, a szemközti asztalra állított gyertya reszketeg fénye pedig vibrálva mozog a szemközti falon.

Az utolsó gyertya. Talán még fél órát, ha kitart.

Két hete vagyok itt, a Wallstrasse végén lévő ház szűk alagsorában, nem messze a hajdani belvárostól. A belvárostól, ami mostanra már biztosan nem létezik. A robbanások valószínűleg elpusztítottak mindent.

Az élelmem és a bérház udvarán lévő kútból kimert víz már az első hét végén elfogyott. Azóta nem eszem, inni pedig a talajból szivárgó sötét folyadékból szoktam. Mond csak, ittál már valaha egy dohos sarokban megbúvó pocsolyából? Gondolom, nem. Elmondok neked egy titkot: nem szabad lehunynod a szemed! Ha esetleg így tennél, érzékeid felerősítenék a poshadt, szúrós ízt, valamint jobban éreznéd a fogad alá préselődő apró homokszemek csikorgását… Néha már úgy érzem, ezt az állapotot is meg lehet szokni. A gyomrom már csak néha kordul meg, és az igazat megvallva nem is figyelek rá igazán. Ugyanúgy részemmé vált, mint a lélegzetvétel vagy a pislogás.

De várj csak egy picit!

Hallod ezt a hangot? Ezt a furcsa neszezést, amit a támadások közt beálló csendben lehet hallani? Talán pincebogarak lehetnek. Esetleg néhány szerencsés egér, amely valamilyen csoda folytán túlélte a szörnyűségeket. Nem tudom. Furcsa dolog bevallani, de volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, a hang a fejemből jön. Úgy éreztem, mintha nagyon mélyről indulna… innen, valahonnan a tarkóm belsejéből, a ködös tudatalattimból, a célja pedig az, hogy megbomlassza elmémet.

Nem csodálkoznék azon, ha megőrültem volna.

A legtöbb ember valószínűleg már régen elvesztette volna a józan eszét, ha olyan dolgokat látott volna, mint én.

Bűnös nemzet vagyunk. Le akartuk igázni a világot.

Azt mondták, Isten haragja jött el. Azt mondták, megérdemeljük. De kérdezem én, a gyerekek mit tehetnek az egészről? Nem ők kötötték a megnemtámadási szerződéseket, nem ők deportálták emberek százezreit haláltáborokba, sőt, a katonákat sem ők indították útjukra…

Szegény kis Elza… Még hat éves sem volt! Széttépett teste a hideg az utca közepén, a macskaköveken hevert, szeme élettelenül meredt az égre. Melléfeküdtem, majd átkaroltam törékeny testét, és én is felfelé néztem. Emlékszem, úgy képzeltem, mintha csak kifeküdtünk volna napozni, mint annak idején a nyári szünidő alatt, amikor a nap bársonyos sugarai végigsimították arcunkat, és mindketten nevettünk, ha egy kósza bárányfelhő kúszott be a Nap elé… Az anyja mellette feküdt. A törzse és feje egy törmelékhalmon hevert, amely valaha egy légvédelmi ágyú talapzata lehetett. Nem érintettem meg a testét. Nem tudtam volna a szemébe nézni. Úgy éreztem, én vagyok a hibás, mert nem hallgattam rá. Ő azt mondta, menjünk vidékre, de én nem hittem, hogy mindez megtörténhet… egyszerűen bele sem tudtam gondolni, hogy úgy fognak legyilkolni minket, mint a marhákat.

És akkor hirtelen megszólaltak a szirénák.

Amikor szeretteimet halva láttam, arra gondoltam büntessenek meg engem is – habár én csak egy egyszerű ács vagyok, sohasem harcoltam, még a pártba sem léptem be – de aztán valahogy mégis idemenekültem, mint a gyáva patkány, aki üldözői elől az üregbe rejtőzik. Elfutottam a térről, aztán élelmet és vizet vettem magamhoz, majd lejöttem ide, a mélybe.

Gondolom, felmerül benned a kérdés, hogy miért fontos még számomra a nyomorult életem? Hát nem látod? Én is ugyanolyan gyarló ember vagyok akárcsak te! Ugyanolyan megalkuvó, fájdalmát elfojtó ösztönlény. Csak egy ember.

Most újabb robbanás rázza meg a helyiséget. Ez most sokkal nagyobb, mint az eddigiek. A szoba megrázkódik, majd felülről egymásra hulló téglák zaja hallatszik hosszú másodperceken keresztül.

Aztán néma csend.

A plafonon lévő csapóajtó résein szürke por száll be a szobába, én pedig biztos vagyok benne, hogy az épületet megsemmisítő találat érte. Immár fogoly vagyok.

Látod, gyávaságomért mégis elnyerem a büntetésem! Egyedül halok meg. Élve eltemetve egy olyan helyen, ahol már csak a pincebogarak és az egerek neszeznek. Nem leszek hős, csak egy test, amelyet talán majd megtalál valaki.

Akkor és ott kellett volna vége lennie. Az utcán, ahol őket hagytam… így lett volna nemes. Igen, azt hiszem, ez a megfelelő szó: nemes. Egyszer hallottam valahol, hogy a mártírhalál szép. De ennek semmi értelme sincs, mert a halálban nincsen semmi szépség.

A gyertya egy utolsó lobban, majd elborít a sötétség.

Azt hiszem, lefekszem. Leheveredek a sarokba, és megpróbálok aludni. Talán úgy könnyebb lesz minden. Megszűnik a pince, a világ… és az emlékek is.