A teleportáló állomás a reggeli óra ellenére színültig telt a várakozó utasokkal. Sokan közülük meglévő sorszámuk birtokában a belépőkapu előtt ácsorogtak, a többiek pedig a különböző pontokon elhelyezett kényelmes fotelekben pihentek.

A tágas váróteremben majdnem teljes csend honolt. Csupán a klímarendszeren szabályos időközönként átáramló levegő surrogása törte meg a hangtalan némaságot. Úgy tűnt, a jelenlévők különösen ügyelnek arra, hogy még csak véletlenül se zavarják meg a többiek nyugalmát.

Végül – mindenki számára váratlanul – egy vékony hang zúzta porrá a megszokott idillt.

– Apa, mi is kihalunk egyszer?

Kalaek, a kifejlett hím, abbahagyta az elektronikus újság böngészését, majd elfordulva a termináltól dühösen pillantott le fiára.

– Trelan, mikor tanulod már meg, hogy nyilvános helyen az intelligens deidon telepatikusan kommunikál! Már nem vagyunk olyan primitívek, hogy ilyenkor beszélnünk kellene.

A zsúfolt váróteremben egy pillanatra minden szem feléjük fordult, rosszalló pillantásokat vetve rájuk. Az agresszív viselkedés a fenyegető hanghordozással fűszerezve erős feszültséghullámokat terített szét a tágas helyiségben. Sokan morgolódni kezdtek, néhányan tömpe, köröm nélküli ujjaikkal mutogattak feléjük.

– De apa, úgy szeretem hallani a hangodat! Kérlek, beszéljünk rendesen! Még úgyis rengeteg idő, mire sorra kerülünk a teleportálónál.

Kalaek dühe egy pillanat alatt elpárolgott. Lehajolt a fiúhoz, és tenyerének puha korongjait óvatosan Trelan vállára helyezte.

– Gyere velem – suttogta halkan, majd a korholó tekintetek kereszttüzében kivezette fiát a szabadba.

Sűrű forróság csapott az arcukba, ami egy pillanatra a tüdejükbe szorította a levegőt. Kalaek szerette a meleget, de a bolygó egyenlítőjének klímája még az ő számára is megterhelőnek tűnt.

Nem messze tőlük észrevett egy alacsony domboldalból kiugró lapos sziklaormot. A helyet első ránézésre megfelelőnek találta egy komolyabb beszélgetésre, így kézen fogva Trelant, arrafelé vette az irányt.

Felhágtak a kiszögellésre, és kényelmesen elhelyezkedtek. Kalaek még egyszer átgondolta, amit a fia mondott neki. Eszébe jutottak szülőbolygója régmúlt történelmének háborúi és szenvedései, amelyek akkor szűntek meg végleg, amikor a társadalom eljutott arra a pontra, hogy megértse az összetartozás lényegét.

– Mielőtt válaszolnék, megkérdezhetem, hogy miért tetted fel a kérdést?

Trelan lehajtotta a fejét, és miközben a talajt bámulta, összedörzsölgette a kezén lévő korongokat, melyek halk, pukkanó hangokat adtak ki magukból, ahogy fogva tartották, és szabadjára engedték a levegőt.

– A srácok mondták a téren, hogy létezett előttünk egy értelmes civilizáció, mely aztán örökre eltűnt.

Kalaek először büszkeséget érzett, hogy fia, aki alig tíz esztendőt élt meg, milyen bölcsen gondolkodik, aztán egy pillanat alatt mégis megdöbbenéssel és aggodalommal töltötték el Trelan szavai. Arra gondolt, a fiúcska még túlságosan fiatal ahhoz, hogy ilyen komoly dolgokon törje a fejét. Meggyőződése szerint, Trelannak inkább a játékkal és a szórakozással kellett volna törődnie. Úgyis nemsokára eljön az idő, amikor majd felnőttként kihívások elé állítja az élet.

– Mit tudsz még arról a kipusztult fajról?

– Semmi mást. Egyszerűen csak annyit, amennyit az előbb elmondtam. Ezért is jutott eszembe a kérdés… Tényleg, te tudnál mesélni nekem a múltról? Nagyon érdekelne.

Kalaek nem számított erre a válaszra. Igaz, hogy némi alapinformációval rendelkezett a témáról, de a részleteket sajnos ő sem ismerte elég mélyen. Eddig nem tartotta fontosnak a múlt történéseit, kész tényként kezelte, hogy annak idején a deidon faj birtokba vette a halott bolygót.

– Nos, én sem tudok sokkal többet, mint te. Annyi biztos, hogy nem egészen száz évvel ezelőtt Xoizon expedíciója valahogyan felfedezte a rendszer központi csillagát, amit Nevának nevezett el, majd később rátaláltak jelenlegi lakhelyünkre, ami az Erna nevet kapta. Ezután kezdődött a bolygó kolonizálása, mely még jelenleg is tart.

– Tudom, tudom – vágott közbe Trelan. Hangjából unottság sugárzott, mintha már rengetegszer hallotta volna az apja által elmondottakat. – …és aztán megérkeztek a deidon űrhajók, ezzel pedig megkezdődött Erna gyarmatosítása.

Kalaek egy pillanatra elhallgatott, és végighordozta tekintetét a tájon. A hatalmas méretűre nőtt, kék színű kasalakk-fák hússzerű ágai méltóságteljesen lengedeztek a fel-feltámadó szélben, a recsegésre emlékeztető hangjuk monoton egyhangúsággal terült szét a kis völgyben. A szótlanság kezdett kínossá válni, de Kalaeknek végül beugrott a megoldás.

– Ha pontosabb válaszokat akarsz, akkor olyasvalakit kell megkérdezned, aki sokkal részletesebb információval rendelkezik a témáról. Egy olyan valakit, aki látta a teljes átalakítási folyamatot, és elég anyagot gyűjtött a halott fajról, valamint annak történelméről.

Trelan hirtelen felkapta a fejét. Szemében a határtalan érdeklődés fénye csillant meg.

– És ki lenne az?

Kalaek egy pillanatra felemelte az arca alsó részét eltakaró ormányt, és tele szájjal a fiára nevetett.

– Hát ki más, mint maga a nagy Xoizon!

Trelan értetlenül nézett az apjára, aztán csodálkozva megszólalt:

– Csaknem ismered őt?

Kalaek rápillantott a fiúra, akinek világoskék bőre a nap közvetlen sugárzásától lilás árnyalatúvá vált. Arra gondolt, most már ideje lenne visszamenni a klimatizált helyiségbe.

– Nem egészen – mondta végül. – Én magam csak gyermekkoromba láttam őt, de a nagyapád együtt végzett vele a Kozmológia Egyetemen úgy jó százötven évvel ezelőtt. Biztosan el tudná intézni, hogy találkozzunk vele.

Trelan szótlanul az épület irányába indult. Leugrott a szikláról, lépett néhányat, aztán hirtelen megtorpant, és visszafordult.

– Akkor ne is vesztegessük az időt! Menjünk, beszéljünk nagyapával, hogy szeretnénk találkozni Xoizonnal.

Kalaeknek hirtelen tátva maradt a szája. Megpróbálta felidézni, de talán még sohasem látta fiát ilyen energikusnak és elszántnak. Úgy tűnt, Trelan mindennél jobban szomjazik a tudásra, fiatalkori önmagát juttatva eszébe.

– És mi lesz a kirándulással a Nadarra?

Trelan felkacagott, és tovább ugrált az állomás irányába.

– Kit érdekel a Nadar? Oda majd valamikor máskor megyünk. Irány Xoizon és a tudás!

Miközben a lehető legnagyobb csendben végigvonultak a várótermen, még egyszer szembesültek előző tettük megbélyegző hatásával. Úgy tűnt, a teleportálásra várakozó deidon populáció többségében haragtartó egyedekből áll, akik ugyanazzal a szúrós tekintettel figyelték őket, mint amikor nemrég kimentek az oldalajtón.

Kalaek senkivel sem törődve vezette ki fiát az épületből. Sikeresen átpréselődtek egy a kijáraton befelé nyomuló nagyobb csoport között, aztán odasétáltak a közelben parkoló lebegőjükhöz.

– Most még meggondolhatod magad – mondta Kalaek, miközben feltárult a jármű ajtaja. – Innen még vissza tudunk fordulni. Már csak fél óra, és mi kerülünk sorra.

Trelan olyan határozott arcot vágott, mint akit egy földrengés sem billenthet ki az egyensúlyából. Kisméretű ormányát az ég felé emelte, orrlyukain surrogva járt ki-be a levegő.

– Tudom, hogy jó móka lenne a Nadarra menni, de azt hiszem, ez most sokkal fontosabb. A csúszdaparkot és a bányákat máskor is megnézhetjük.

– Értem. Nos, ha így akarod, akkor hát legyen. Elmegyünk Xoizonhoz.

Miközben Kalaek elfoglalta a helyét a vezetőülésben, kellemes bizsergést érzett a testében. Kezdett átragadni rá Trelan lelkesedése. Egy kicsit szégyellte magát: habár az első telepesekkel költözött az Ernára, mégsem tartotta fontosnak, hogy jobban megismerje új otthonát. Most azonban rá kellett jönnie: sohasem késő. A láthatóan izgatott Trelanra pillantott, és a levegőbe emelte a pillekönnyű gépet.

A napelemes motorok hangtalanul emelték fel őket a személyforgalom közlekedési magasságára, mely nagyjából ötven méterre húzódott a talajszinttől. Amikor elérték az utazási pozíciót, a rendszer automatikus üzemmódba kapcsolt. Kalaek megpörgette a keze előtt felvillanó háromdimenziós térképet, majd a város déli körzetének egyik lakónegyedére helyezte az ujját. A számítógép a másodperc tört része alatt kijelölte az útvonalat, Kalaek pedig elégedetten dőlt hátra az ülésben.

Az utazás szótlanul telt. Trelan lehunyt szemmel pihent a helyén, Kalaek a lent elterülő tájat vizslatta. A növényzet minden szabad négyzetcentimétert beborított, émelyítő színkavalkádba burkolva a vidéket: a kasalakk-fák mély kékje, a halványbarna színű, a talajt mindenhol beborító vastag szárú fű, a bokros területeken burjánzó narancssárga, tökszerű virágát bontó dreiliák látványa kellemesen simogatták érzékeit. Arra gondolt, ha százhúsz évvel ezelőtt haladna erre, nem látna mást, csak komor pusztaságot – vagy még azt sem. Elképzelni sem tudta, mi lett volna a deidonokkal, ha Xoizon űrhajója nem vetődik erre annak idején.

Elhessegette a feltoluló érzéseket. A nap lassan a delelőre ért, a sugarak kellemetlen szögben estek be a fülkébe. Egy mozdulattal módosított az ablakok fényáteresztő beállításán, aztán maga mellé nyúlt, ahonnan kivett egy doboz csíramentesített vizet. Kibontotta a széles karimájú üveget, és ormányával hosszan kortyolt az éltető nedűből. Végül óvatosan megbökte Trelant.

– Igyál egy kicsit. Mindjárt a városba érünk.

Trelan álmosan ránézett, és elvette tőle a palackot.

– Tényleg nem vagyunk már messze – mondta, majd egy a távolban lévő épület felé mutatott. – A nagy, északi tömb mellett fogunk leparkolni?

– Azt hiszem, ma a tetőn landolunk.

– Húha, ez jó! Ezt nagyon szeretem!

Kalaek egy pillanatra elmosolyodott. Újra a kisfiút látta maga előtt, az ő fiát, akit védelmezni kell, aki mindig mindenben kikéri apja tanácsát… és aki még nem felnőttként gondolkodik az élet dolgairól.

Mikor a város pereméhez értek, a forgalom pillanatok alatt a tízszeresére duzzadt. Az utazószint, ahol eddig közlekedtek, több különálló részre ágazott szét, így alattuk és felettük is lebegők járták útjukat egymástól egyenlő távolságra. A robotpilóták, melyeket központi rendszer irányított, óraműpontossággal vezérelték a hatalmas gépjárműtömeget. Néha egy-egy lebegő szintet váltott, majd különböző irányokba kanyarodott.

Minden mértani pontossággal történt. Nem voltak balesetek, nem keletkeztek dugók. Az egész rendszer úgy működött, mintha egy precíz karmester által irányított zenemű lenne, repülő közlekedési eszközök tolmácsolásában.

Kalaek végül elérte a Trelan által mutatott épületet, majd kikapcsolta a robotpilótát, és kézi irányítással lemanőverezett egy mellette lévő kisebb toronyház tetejére.

A parkoló melletti lifttel lementek a százhuszadik emeletre. Kalaek kézen fogta Trelant, és a folyosó végén lévő lakás bejáratához vezette. Felemelte a kezét, de mielőtt megérintette volna a jelzőpanelt, az ajtó feltárult előttük.

Egy fakószürke bőrű, ráncos deidon állt a küszöbön. Kalaek az öreg felé fordult, és a két kifejlett egyed mozdulatlanul, egymás szemébe nézve állt egy jó darabig.

Trelan nemsokára mérges lett. Mindig is utálta, ha a felnőttek telepatikusan beszélgetnek a jelenlétében, ráadásul úgy, hogy őt könnyedén blokkolva kizárják az információáramlásból. Tudta, létezik néhány fajtájabeli, aki könnyedén áthatol minden mentális pajzson, belelátva akárki elméjébe, de ő nem tartozott ezek közé.

– Apa! Nem tennétek kivételt legalább most az egyszer, és úgy beszélnétek, hogy én is értsem?

Kalaek Trelanra, majd az apjára, Kargra nézett, és szélesen elmosolyodott.

– Azt hiszem – szólalt meg végül Karg, közben teátrálisan kacsintva egyet –, apád így rövidebb idő alatt lefestette nekem a helyzetet. Gyertek be. Megpróbálom elérni Xoizont. Tudjátok, mostanában elég sokat rakoncátlankodik az egészsége… bár száznyolcvan évesen ez egyáltalán nem meglepő. Néha én is olyan rozogának érzem magam, mint egy kiselejtezett hiperhajtómű.

Beléptek a tágas helyiségbe, melynek falait futó-gizinganövény rostos ágai és a belőlük kibúvó óriási, piros lapulevelek ékesítették. Az élő flórától eltekintve, a szobában nem volt tárgy vagy bútor, csak egy szivárvány színeiben pompázó fényes henger pörgött nagy sebességgel a padló felett. Karg odalépett a forgó energiamezőhöz, avatott mozdulatokkal kiemelt belőle egy deidonfejnyi darabot, és gömbbé formálta azt. Néhány pillanat elteltével a Karg által kreált idom belsejében feltűnt egy nálánál is ráncosabb egyed feje.

– Szervusz, cimbora! Régóta nem láttalak. Hogy szolgál az egészséged?

– Köszönöm kérdésed, Xoizon. Mondjuk úgy: megvagyok. Az öregség velejáróitól eltekintve.

– Ennek örülök. Nem tudom miért, de az az érzésem, hogy mondani szeretnél nekem valami fontosat.

Trelan felkapta a fejét Xoizon mondatára. Hallott már olyanról, hogy egymáshoz közelálló deidonok még a telepatikus mezőn túl is részben érzékelték egymás gondolatait, de most először látta ennek kézzelfogható bizonyítékát. Odalépett nagyapja mellé, és Xoizon képe felé fordult.

– Tisztelt Xoizon! Lenne rá lehetőség, hogy meglátogassunk téged az édesapámmal, Kalaekkel? Szeretnék neked néhány kérdést feltenni. Te biztosan meg tudod válaszolni őket.

Karg és Kalaek kikerekedett szemmel nézett Trelanra, aki a deidon etikettet megszegve vágott közbe az idősek beszélgetésébe.

Csend borította be a szobát, végül Xoizon szólalt meg nevetve:

– Nocsak, úgy látom, kezd felnőni az első ernai generáció. Karg, jól nézd meg ezt a fiút, és emlékezz arra, amit mondok: az Ernán rövid időn belül meg fognak változni a megkövesedett deidon szabályok.

– Egyetértek veled, barátom. Habár sikerült az Onia flórájával és faunával betelepíteni új otthonunkat, de akkor sem tudok itt megszokni. És talán már én is érzem a változást.

– Szintúgy, mint én. Száz évvel ezelőtt lehet, hogy nemet mondtam volna unokád kérésére – már csak azért is, mert áthágta a szabályokat –, de most nyugodt szívvel invitálom meg őt. Kalaek, ha van időtők, délután keressetek fel az otthonomban. Azt hiszem, nagyon jót tenne nekem egy kötetlen beszélgetés. Szívesen várlak benneteket.

Trelannak örökkévalóságnak tűnt az a néhány óra, amit nagyapjánál töltöttek el. Annyira várta a találkozást, mint még semmi mást eddigi életében. A feszültség csak akkor csökkent benne, amikor a lebegő végre felemelkedett az épület tetejéről.

Több mint egy órába telt, míg elhagyták a várost. Xoizon kertes háza a lakott területeken kívül, a külső erdősáv legszélén helyezkedett el, távol a robot irányította útvonalaktól. Kalaek látva fia lelkesedését, megengedte neki, hogy egy rövid távon ő kormányozza a szerkezetet. Trelan csillogó szemekkel követte apja utasításait, és finom mozdulatokkal vezetett. Kalaek csodálattal adózott a fiú ügyessége előtt, aki természetes könnyedséggel terelte a járművet úticéljuk felé.

– Innen átveszem – mondta végül, és finoman letette a lebegőt a ház udvarán kialakított kis leszállópályára.

Xoizon háza igazi kétszintes vidéki kúria volt, hatalmas tetőterasszal és rengeteg ablakkal. Kalaek szinte csak a sarkokon látott szilárd falakat. Mindenhol az áttetsző, végtelenül rugalmas anyag határolta az épület oldalait, melynek felülete vakítóan csillogott a délutáni napfényben.

Mire a csodálkozásból felocsúdtak, Xoizon törékeny alakját pillantották meg a teraszon. Kalaek ránézett az öregre, majd furcsállva vette észre, hogy Xoizon felsőtestét valamiféle növényi rostokból fonott ruhanemű takarja. A deidon szokások semminemű természetes vagy mesterséges ruhadarab viselését nem engedélyezték. Univerzális hitük szerint, a jó deidon mindig megmutatja magát a maga természetességében, ezzel is mutatva a végtelen térhez és időhöz való tartozását. A szigorú szabály alól csak egyetlen kivételes esetben lehetett eltérni: ha a deidon védőruhát visel, mely megóvja testi épségét. Mindent egybevetve, Kalaek szemében Xoizon viselkedése több volt, mint eretnekség.

– Üdvözöllek benneteket! – köszöntöttek őket, majd összehúzta a szemöldökét. – Kalaek, igaz, hogy nem találkoztunk gyermekkorod óta, de attól még nem kellene ennyire tátott szájjal bámulnod rám.

Kalaek zavarában még köszönni is elfelejtett, majd dadogva megszólalt:

– De hát… az a… az a… valami…

– Ne botránkozz meg – vágott közbe Xoizon nevetve. – Új hazánk van, melynek múltjában vannak érdekes, és emellett igazán hasznos dolgok. Ezt, amit viselek, például ponchónak hívják, ami segít az ilyen vén csontnak, hogy megtámogassa rozoga vérkeringését. Tudod, még mindig jobb megszegni az ősi deidon dogmákat, mint állandóan úgy érezni, hogy megfagyaszt az Univerzum hidege.

– Értem…

– Nos, örülök, hogy megérkeztetek. Kérlek, fáradjatok utánam.

Kalaek végül becsukta a száját, majd Trelan kíséretében Xoizont követve belépett a házba. Végigmentek a központi folyosón, melynek falain különböző deidon relikviák (zömében ősrégi eszközök, használati tárgyak) függtek több olyan dolog társaságában, amiket Kalaek még sohasem látott. Egy dologban azonban biztos volt: a látottak nem deidon eredetűek.

Az óriási nappali – mely szinte teljesen magában foglalta az alsó szintet – fényárban úszva ragyogott előttük, ahogy a nap minden oldalról rávetítette sugarait. A földön ismeretlen mintázatú, vörös színű szőnyeg hevert, a szoba közepén pedig néhány kagyló alakú fotel helyezkedett el. A legalább négy deidon magasságú falakon különböző állatok (az egyikben Kalaek felismerte a már évszázadokkal ezelőtt kihalt oniai óriás tigrist) csontvázai függtek különböző pózokban. Az egész kompozíción látszott, hogy tudatosan, profi módon tervezték meg, majd később ugyanilyen precizitással történt meg a kivitelezés. A helyiség olyan volt, mint egy nagy szelet a múltból, és Kalaek úgy gondolta, a kompozícióban az Ernán talált leletek is jócskán szerepet játszanak.

– Kérlek, foglaljatok helyet – mutatott Xoizon az ülőalkalmatosságok irányába. – Mielőtt feltennétek a kérdéseket, szeretném beállítani a holovetítőt. Rengeteg anyag van, ami által könnyebben megérthetitek majd a válaszokat.

Miközben Xoizon tevékenykedett, Kalaek a fiára nézett, majd egy gondolatot küldött Trelan irányába.

– Micsoda barbárság! Ruha, mindenféle csontvázak a házban…

A mondatot Trelan dühös üzenete szakította félbe.

– Apa, kérlek, ne ítélkezz! A történelem folyamán több dolognak kellett megváltozni ahhoz, hogy idáig eljussunk. Honnan tudhatjuk, hogy amit Xoizon tett és tesz, az rossz? Hogyan ítélkezhetnénk mi felette?

A két deidon beszélgetését Xoizon barátságos hangja szakította félbe.

– Kalaek, nyugodtan mondhatod hangosan is, amin éppen töprengsz. Nem fogok megsértődni, ha valamit máshogy értelmezel, mint én.

– De ugye nem…

– Dehogynem. Mindent hallottam, de ettől függetlenül nem bántottál meg. Valójában örülök annak, ahogy a fiad látja a helyzetet. Nem véletlen az álláspontja, hiszen ő már itt született. Nincs meg benne az oniai deidonok vaskalapos, szemellenzős életfelfogása.

Trelan egy pillanatra elmosolyodott, Kalaek bőre pedig a szégyentől mélykék tónusúvá változott. Még sohasem érezte magát ilyen kellemetlenül életében. Nem gondolta volna, hogy éppen Xoizon az egyike azoknak, akik képesek a mentális blokkot áttörve meghallani a telepatikus úton küldött információkat.

– Elkezdhetjük a beszélgetést, Xoizon? – kérdezte Trelan. – És ha megkérhetlek, ne gondolatok útján kommunikáljunk. Megzavarna a koncentrációban.

– Nocsak-nocsak – nevetett fel Xoizon. – Az új nemzedék mindig visszanyúl a régi szokásokhoz. Hidd el, én is jobban preferálom a véleménycsere ezen módját. Sokkal közvetlenebb és érdekesebb. Mond csak, fiam, mire vagy kíváncsi?

Trelan összeráncolta a homlokát, miközben mélyen magába nézett. Rengeteg minden motoszkált a fejében, és szerette volna strukturáltan felépíteni a mondandóját.

– Nos… talán legelőször az érdekelne, hogy indult az expedíció, és pontosan hogyan találtatok rá az Ernára.

– Nehéz idők jártak akkoriban. A planétánk napja ekkor már megkezdte haldoklási folyamatát. A vörös óriássá történő felfújódási fázis évtizedekkel azelőtt megindult. Az egyre hevesebb napszél-tevékenység berendezéseket tett tönkre, az Onia átlaghőmérséklete pedig évről-évre drasztikusan nőtt. Amikor aztán egyre több bolygókereső expedíció tért vissza eredmény nélkül, a deidonok egyre letargikusabbá váltak. Sokan közülük feladták a reményt a túlélésre – bár tény, hogy a széthúzás helyett inkább a kölcsönös összefogás vált jellemzővé. A lelkileg elesetteket felkarolták, a kormány pedig ezt látva úgy döntött, mindent egy lapra téve fel próbál új otthont keresni fajunknak.

– És akkor téged neveztek ki a Daidamon kapitányának – vágott közbe Kalaek. Látszott rajta, hogy ő is átszellemült, és feléledt benne a tudásvágy.

– Így van. Alig nyolcvanéves voltam akkor. A legfiatalabb kapitány a flottában…

– Aztán pedig berepültetek a rendszerbe – tette hozzá Trelan.

– Azért nem egészen így történt. Rajtam kívül tucatnyi hajó indult el az űr különböző irányaiba. A tudósok sokfelé sejtettek számunkra is megfelelő bolygót, de az egyelőre csak tézis volt, nem több. Egy féreglyukon keresztül jutottunk ennek a galaxisnak a peremére, majd úgy döntöttem, néhány napig letáborozunk és pásztázzuk a külvilágot. Már éppen tovább indulunk volna, amikor az egyik tiszt észrevett egy érdekes adatsort a háttérben futó elemzésben. A matematikai számítások szerint, egy közeli nap körül kellett lennie egy majdnem teljesen ugyanolyan méretű bolygónak, mint az Onia.

– Gondolom, ezután még pontosabban akartátok megvizsgálni a lehetőségeket – mondta Kalaek.

– Így van. Végül kiderült, hogy ha tényleg létezik ez a planéta, akkor pontosan olyan távolságban helyezkedik el a napjától, ami alkalmassá teszi az esetleges élet kialakulására.

– Abban reménykedtetek, hogy kapcsolatba kerülhettek a bolygólakókkal? – kérdezte Trelan.

– Nem, nem. Abszolút nem gondoltunk arra, hogy értelmes élettel találkozhatunk. Egyszerűen csak ott állt előttünk a lehetőség, amit mindenképpen meg kellett vizsgálnunk. Aztán végül úgy döntöttünk, hogy idejövünk… Az első megdöbbenés akkor ért minket, amikor megláttuk a bolygó körül keringő szerkezeteket, amelyek határozottan technikailag fejlett kultúrára utaltak. Végül megtisztítottuk magunk előtt az űrszeméttől hemzsegő utat, és bolygó körüli pályára állítottuk Daidamont. Megtettünk néhány kört orbitális pályán, közben rádiójelekkel pásztáztuk végig a planétát, hátha fogja a jeleinket valaki, de statikus zörejeken kívül semmit sem hallottunk. Úgy tűnt, ha valaha létezett is itt fejlett civilizáció, mostanra eltűnt, vagy elpusztult. Végül úgy döntöttünk, hogy szondákat bocsájtunk ki adatot gyűjtve a pontosabb elemzéshez. A mérési eredmények pedig megdöbbentettek minket: a szennyezéstől eltekintve a levegőkeverék nitrogén –és oxigéntartalma csak pár százalékkal tért el az Onia légkörének összetételétől, a tömegvonzás pedig szinte teljesen ugyanolyan volt. Végül felvettük a kapcsolatot a Tanáccsal, akik azonnal utánunk küldtek egy kolonizáló űrhajót.

– Miért nem használtátok a teleportkapukat? – vágott közbe Trelan. – Sokkal gyorsabban haladtatok volna!

Xoizon felnevetett.

– Kis deidon. Látom, még sokat kell tanulnod. Természetesen két dolog miatt nem használtuk. Egyrészt még nem építettük fel őket, másrészt a rendszer által felemésztett energia az Onia távolságából lehetetlenné tette az ilyen formájú anyagtovábbítást és utazást. Ma is csak személyforgalmat bonyolítunk a Neva rendszerén belül.

– Például a Nadarra, a vörös bolygóra – válaszolta Trelan. – Éppen oda indultunk volna ma. De aztán úgy döntöttünk, hogy eljövünk hozzád.

– Ezt nagyon jól tettétek. És azt hiszem, annak idején mi is jól választottunk. Megleltük az Ernát, és végül nem kellet csalódnunk, mert a várakozásaink realizálódtak… Azaz mégsem teljes mértékben. Amikor leküldtük a szondát, már a légkör felső rétegeiben is erős radioaktivitást érzékeltek a műszerek.

Xoizon felállt a fotelből, majd egy fal mellett álló szekrényhez ment, és kivett onnan egy adattárolót.

– Habár a bolygó halott volt – folytatta –, mindenhol épületek maradványait és intelligens élet nyomait láttuk. – Miközben beszélt, elindította a háromdimenziós vetítőt. – Most megmutatom nektek, ami valamilyen oknál fogva nem sok deidont érdekelt az utóbbi száz évben.

A felvétel elindult, majd a jelenlévők előtt egy vad, szelektől korbácsolt táj bontakozott ki. Szürke fennsíkok bukkantak fel itt-ott csenevész növényekkel, sárgás, hosszú fű látszott, mely foltokban nőtt az alföldeken. Aztán végül betonból épített hatalmas épületek romjai bontakoztak ki a tájból, melyek között vad porviharok süvítettek keresztül. Az egész bolygó halottnak tűnt, mégis, Kalaek és Trelan azonnal megértették, hogy kétségkívül értelmes és fejlett civilizáció lakta jelenlegi otthonukat.

– Az első tíz évben a felszínre sem léptünk. Robotjaink összegyűjtötték a sugárzó törmeléket, felszippantották, majd konténerekbe rakták a légkörben keringő radioaktív port. Végül az egészet a Daidamon központi tárolójába helyeztük. Most is ott nyugszik a hajóval együtt az Erna körüli pályán.

– Megdöbbentő, hogy erről csak nagyon kevesen tudnak – mondta Kalaek. – Szinte csak mendemonda szintjén találkoztam vele.

Xoizon egy pillanatra az ablak irányába nézett, a szeme pedig fátyolossá vált.

– Tudjátok, a deidonok értelmes és intelligens fajnak tartják magukat, mégis mindenki inkább az új élet reményével foglalkozott a felfedezés után, mintsem az elpusztult civilizációval. Egyébként is, mire az első telepesek megjelentek, már nem láttak mást, mint az épülő házakat, és az éppen csak elültetett fákat és bokrokat. Úgy érkeztek meg, mintha a planéta csak rájuk várt volna, ezután pedig az otthonaik megteremtése játszotta a főszerepet.

– A hosszú idő elfeledtette velünk a dolgokat – mondta Trelan, aki transzban hallgatta az öreg szavait. – Mára talán már úgy érezzük, mintha mindig is a miénk lett volna.

– Teljesen természetes, hogy így gondolod – válaszolta Xoizon. – Neked már ez az otthonod. Apád még gyermekkorában hagyta el az Oniát, mégis, az ő szíve mindig a szülőföldje után fog dobogni… mint ahogyan az enyém is.

– És mondd, Xoizon, milyenek voltak a lények? – kérdezte Trelan.

– Ezek a felvételek az ásatások során kerültek elő, amit az újjáépítéssel párhuzamosan végeztünk az én felügyeletem alatt. Tudjátok, annak idején a feladatomnak éreztem, hogy mindenképp át tudjuk adni unokáinknak a tudást. Mindenkinek joga van megtudni az igazságot. Talán még nem készültünk fel rá, de nekünk meg kell teremtenünk a lehetőséget, ha eljön a pillanat.

A felvételen egy ünnepség képei forogtak. A bolygólakók, akiknek négy végtagjuk volt, és ugyanúgy felegyenesedve jártak, mint ők, éppen zenére táncoltak, mosolygós arccal.

– Milyen fantasztikusan látszik rajtuk az érzelem! – kiáltott fel Trelan. – Legalább olyan fejlett a mimikájuk, mint nekünk.

– Pontosan, ahogy mondod – válaszolta Xoizon. – Fejlett társadalomban éltek, ahol a kapcsolatok felépítse a miénkhez volt hasonlatos. Azonban akadnak jelentős eltérések is. – Miközben Xoizon beszélt a képernyőn egy furcsa, kerítéssel elzárt terület jelent meg, ahol különös, kereszt alakú valamik voltak a talajba fúrva. – A halottaikat ilyen, elszeparált területekre temették, melyeket aztán sűrűn látogattak.

– Átadva őket az enyészetnek?! – kiáltott fel meglepett hangon Kalaek.

– Úgy tűnik, igen. Hozzánk hasonlóan alkalmaztak hamvasztást is, de nem az volt a jellemző szokás.

A helyszín hirtelen megváltozott, és egy csatajelenet futott előttük. Bombák robbantak, a lények sikoltoztak, sokan közülük meghaltak, amikor lecsapott a süvítő halál. Xoizon egy pillanatra kimerevítette a felvételt.

Apa és fia sokkolva ültek a fotelban kikerekedett szemmel. Megdöbbentette őket a látvány. Végül Xoizon szólalt meg.

– Ők úgy nevezték magukat: ember. A bolygót pedig Földnek hívták.

Trelan kiszakította magát a révületből, majd megszólalt.

– Föld. Olyan fenségesen hangzik!

– Így van. Legalább olyan kifinomult szó, mintha deidon nyelven mondta volna valaki – válaszolta Xoizon.

– Tudod a választ, hogyan történt a pusztulásuk? – kérdezte Kalaek.

Xoizon egy hosszú pillanatig nem válaszolt. Úgy tűnt tökéletesen szeretné megfogalmazni, amire gondol.

– Először én is elítéltem őket. Feltalálták az atomenergiát, majd kiirtották magukat vele. Semmi mást nem akartak, mint megszerezni egymás fölött a totális hatalmat. Aztán visszagondoltam a múltunkra, és tudatosult bennem, hogy a felvilágosodás kora előtt a deidonok is sokat háborúztak egymással ugyanezért.

– De aztán elértük azt a szintet, hogy belássuk, ez nem vezet sehova – mondta Kalaek.

Xoizon lekapcsolta a vetítőt.

– Gondolom, érdekel benneteket, mikor közöljük ezt a szélesebb rétegekkel.

– Az igazság úgy van, ahogy az előbb mondtad: még nem állunk teljesen készen erre – válaszolta Kalaek. – Egyelőre inkább magunkkal foglalkozunk. Hiszen éppen csak befejeződött a kolonizálás!

– Én is azt hiszem – mondta Xoizon. – De egyszer eljön majd az idő.

Egy hosszú pillanatra apa és fia magukba fordulva ültek. Végül aztán Trelan törte meg a csendet.

– Mindenesetre köszönjük, hogy megosztottad velünk mindezt. – Miközben beszélt, felállt, majd odament Xoizonhoz, és megölelte őt. – Meg kell őriznünk az emléküket!

Az érzelemnyilvánítás meglepte a két felnőtt deidont, de Xoizon végül visszaölelte a fiút.

– Kalaek – fordult Xoizon a deidon felé. – Nemsokára felnő egy generáció, aki igazán képes lesz kimutatni az érzéseit.

– Talán a bolygó is teszi – válaszolta Kalaek. – Megváltoztat minket.

Kalaek és Trelan szótlanul ültek a járműben. Xoizon a teraszon állt és mosolyogva integetett feléjük. Kalaek ránézett, és úgy gondolta, már a ponchót sem tartja idegennek az öreg deidonon. A találkozás nagy hatással volt rá. Másmilyennek látja a világot, mint két órával ezelőtt.

Trelan felpillantott rá, majd halkan megszólalt.

– Apa, még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Mi is ki fogunk pusztulni, mint ők?

Kalaek egy pillanatra elmerengett. Jól tudta, elég, ha egyszer valamikor újra születik egy deidon, aki valamiféle belső késztetés hatására magának akarja a hatalmat… A nemrégen látottak alapján úgy gondolta, ez a lehetőség már sohasem zárható ki. Legfeljebb reménykedni lehet, hogy az örök béke korának sohasem lesz vége.

– Nem, fiam. Biztosan nem. – válaszolta végül.

Amikor a lebegő felemelkedett, lehunyta a szemét, közelebb húzta magához Trelant és finom csókot lehelt a fiú homlokára.